A svéd környezetvédelmi bíróság kimondta, amivel mindenki tisztában volt, aki kicsit is jártas az atomerőművek vagy a radioaktivitás témájában: az erősen sugárzó hulladékok elhelyezése jelenlegi tudásunk szerint műszakilag megoldhatatlan. A bíróság visszautasította a svédországi Forsmarkban létesülő nukleáris tároló engedélykérelmét. Indokként arra hivatkoztak, hogy a tervezett eljárás nemhogy százezer évre, évszázadokra sem biztosítja a hulladék elzárását. Tudósok és környezetvédők régóta figyelmeztetnek: a nagy aktivitású, hosszú élettartamú sugárzó anyagoknak a természeti-társadalmi környezettől való hermetikus és hosszú távú elzárására nincs megfelelő módszer.
Mindig érdekelt a radioaktivitás kérdése. Iskolásként Az atommag regényét és Marie Curie életrajzát olvastam, biológusdiplomám megszerzése és némi kanyar után a sugárbiológiai kutatóintézetben kötöttem ki. A csernobili katasztrófa idején is ott dolgoztam. Láttam, hogy a környezeti sugárvédelem területén dolgozó kollégáim mekkora munkát végeztek – de bennünket, más területen kutatókat nem engedtek a mérések és az adatok közelébe.
Az atomipar szakértői sokáig hangoztatták: a csernobili tragédiát emberi hiba okozta, ami nem ismétlődhet meg. A világ közben azzal szembesült, hogy a sebtében felhúzott szarkofág repedezik, és senki sem tudja megmondani, hogy mennyi és milyen sugárzó anyag lapul a sérült reaktor alján. Aztán máshogy ugyan, de megismétlődött a tragédia. Fukusimát földrengés és szökőár, illetve az üzemeltető cég hibája okozta.
Más ok, más reaktortípus – egy dologban mégis kísérteties a hasonlóság. Az ellenőrizhetetlen folyamatok következtében mind a két nukleáris katasztrófa során hatalmas mennyiségű, erősen sugárzó anyag maradt a sérült reaktorokban, amit el kellett zárni. Csernobilban a sérült szarkofág helyett nemzetközi pénzügyi segítséggel építettek újat, de ennek biztonságát is csak száz évre garantálták a szakemberek. A fukusimai erőmű belsejében olyan erős a sugárzás, hogy a beküldött robot azonnal tönkrement. Az üzemeltető elismerte, hogy a helyreállítási munkák legalább negyven évig fognak tartani.
1993-ban első önálló rádióműsorom témájának az atomerőművekben keletkező nukleáris hulladék kérdését választottam. Az adásban a Budapesti Műszaki Egyetem nukleáris kérésekkel foglalkozó professzora elmondta: a hosszú élettartamú és nagy aktivitású kiégett fűtőelemek sugárzása csak több százezer év után csökken biztonságos szintre.
Az atomipar évtizedek óta azzal hitegeti a közvéleményt, hogy lesz megoldás: a hulladékot mélységi tárolókban kell elhelyezni. Csakhogy több mint 60 évvel az első létesítmény beindítása után még sehol a világon nem épült végleges lerakó. Mindig adódott műszaki probléma, ezt mutatja a svéd tároló helyzete is. Ez arra is példa, hogy egy jól működő környezetvédelmi vagy nukleáris hatóság a biztonsági kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Nem így nálunk, ahol nem csak a zöldhatóságokat gyűrték a kormányhivatalok alá, az atomenergia-hivatal jogköreit is meg akarták nyirbálni.
A kiégett fűtőelemek esetében az atomfizika, a matematika és a kémia módszereivel ki lehet számolni, hogy a sugárzó hulladéknak mennyi a felezési ideje, mennyi idő alatt csökken a sugárzás szintje. De az emberi társadalom folyamatait csak becsülni vagy modellezni lehet. Világunk az éghajlatváltozás, a természetpusztítás, a népességnövekedés, a környezetszennyezés, az egyenlőtlenségek fokozódása miatt változik. Bolygónk társadalmi folyamatait ezer évre sem tudjuk előrejelezni, miközben a sugárzó hulladékot ennél hosszabb ideig kellene őrizni. A svéd bírósági ítélet arra figyelmeztet: az atomenergia zsákutca. Nem volna szabad újabb reaktorokban gondolkodni, elég problémát fog okozni az emberiségnek az eddig felhalmozott nukleáris hulladék kezelése is.
