Az Elios–Tiborcz-ügy két tanulsága

Itt nem nemzeti tőkésosztály épül, csak éhes disznókat engedtünk a vetésbe.

Az Aranyborjú című magyar filmet 1972-ben forgatták. Főhőse, Bender Oszkár így ecsetelte a milliomos Kovács úr életét: „Ön már zsenge ifjúkorában rájött arra, hogy a magántulajdon megsértése aránylag nagy kockázattal és viszonylag szerény haszonnal jár. Áttért tehát a közvagyon sokkal kisebb kockázattal, ám annál nagyobb haszonnal járó területére.”

O tempora, o mores – legyinthetnénk szomorúan, de nem tehetjük. Túl vagyunk a szocializmusnak nevezett népámításon, eltelt vele negyven év, úgy tört föl egy új osztály, mint a talajvíz, és mit látunk: semmi sem változott. Ennyi évtized után egy másik világban egy szintén zsenge korúnak nevezhető fiatalember is Kovács úr meglátására jutott. Ennek megvalósításához már csak jó szomszédság kellett. A Csabdi-Tükröspusztán elterülő Tiborcz-birtokok csupán hat kilométerre fekszenek Felcsút új földesurának nehezen felbecsülhető materiális és immateriális javainak hazájától.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva a házasság alaptörvénye: föld a földhöz, birtok a birtokhoz. Lehet, a két fiatal már akkor össze lett boronálva, amikor még maguk se tudtak róla. Ezt nyilván jól érzékelte szűkebb környezetük is. Enélkül nehéz volna elképzelni, mondhatni, életszerűtlen lenne, hogy 2010-ben a két lábbal a földön álló Lázár János a semmiféle műszaki vagy közgazdasági ismerettel nem bíró, 23 éves, frissen végzett, zöldfülű joggyakornokkal vitassa és tervezze meg Hódmezővásárhely közvilágítását, majd rábízza a megvalósítást is, mintegy 700 millió forint értékben. A város kicsit sötétebb lett ugyan, de azért – mindenki találgathat, miért – az ifjú Tiborcz Istvánhoz dőlni kezdtek a megrendelések. A nagy reményű, bár kissé tenyérbemászó modorú fiatalember 2013-ban még kapott egy gáláns nászajándékot Simicska Lajostól is, amikor az a cégből kiszállva az összes nyereségét bent hagyta.

Itt kezdődtek a gondok. Addig ez egy harmadosztályú mexikói szappanopera magyar hanggal. Ám ekkor ez a prepotens NER-lovag elkövetett egy nagy hibát, amit korából következően talán nem is fogott föl. Itt ugyanis keresztbe tett apósának, apósa ideológiai bázisának, az elhíresült Lánczi-féle tételnek: miszerint amit mi korrupciónak vélünk, az valójában kormányzati stratégia az új nemzeti burzsoázia kiépítésére. Bár nekem nem hiányzik sem a régi, sem az új burzsoázia (a citoyen annál inkább), de végül is ez egy védhető álláspont. Amikor azonban a következő évben a Simicska által bent hagyott közel félmilliárdot, majd 2015-ös kiszállásakor az összes többi mozdíthatót nyomban lenyúlta az ifjú, nyilvánvalóvá vált: itt nem nemzeti tőkésosztály épül, hanem csak éhes disznókat engedtünk a vetésbe.

Ha valóban a nemzeti tőkést testesítené meg Tiborcz, a pénzt visszaforgatta volna a termelésbe. Teszem azt, vesz egy licencet a LED-gyártásra, és épít egy hazai LED-gyárat, ahol majd lehet fejleszteni, gyártani, továbblépni.

De nem. Tán nem is érti, mire kellene ilyesmi. A kastély viszont érthető a legcsóróbb prolinak is, az már igen, az valami. Ezért aztán hősünk nagy kastélyvásárlásba fogott, ami ugyebár nem igazán innovatív termelőtevékenység. Egy fejlesztőintézettel ellentétben itt nem magasan kvalifikált szakembereket kell alkalmazni, elég néhány szerencsétlen falusit, takarítónak. A kastélyok felújításához meg rengeteg állami támogatást lehet fölvenni, amit azután a továbbértékesítésnél nem is kell visszafizetni. Ez a bomba buli, nem a félvezetőgyártás! A nemzeti burzsoázia hagymázas lázálmából így lesz a „mindent a zsetonért” rögvalósága. Szomorú ébredés.

Az eset másik tanulsága az egész közbeszerzési rendszer újragondolása kellene hogy legyen. A jelenlegi ugyanis majd mindenre alkalmatlan. Csupán egy dologra jó, arra, hogy törvényes keretet adjon a korrupciónak. Teljesen jogszerűen lehet úgy kiírni a keretfeltételeket, hogy annak kizárólag az előre kiválasztott cég feleljen meg. Mindenki tudja, mert messziről bűzlik a csalás (mint amikor a gönyűi kikötő építésénél a haragszomrád cég uszályainak hosszából 20 centiméter hiányzott), de jogilag szinte megfoghatatlan, és ez számít. Persze minden csalásnak vannak gyenge pontjai, amin keresztül meg lehetne fogni a tetteseket. Ha valaki nagyon akarná. Ahogy anno a bátor és tisztakezű kerületi ügyész, Eliot Ness tette. Aki ha gyilkosságok tucatjaiért nem is, de adócsalásért börtönbe tudta juttatni Al Caponét. De sajnos a Polt Péter-féle ügyészség nem egészen ilyen. (Tisztelet a döntő többségükben becsületes ügyészeknek, akik egyedüli bűne talán ódzkodásuk a közmunkásléttől.)

Nyilván vannak korrekt közbeszerzési kiírások is, ahol inkább a mindenáron való feddhetetlenségre törekvés a fő gond. „Csak nehogy bajom legyen belőle” alapon a jogászok úgy körbebástyázzák a kiírást, hogy ott már az érdemi (műszaki) tartalom teljesen elvész, és egy-kétmilliós munkákat is harmincoldalas kiírásokkal tendereztetnek. Értelmetlen pontszámítási algoritmusokat dolgoznak ki, a fő és szinte egyedüli szempont az ár. A többi mellékes.

Jó néhány évvel ezelőtt egy régi barátom és kollégám bukott egy közbeszerzési eljáráson. Pedig annál a nagy cégnél addig majd minden irányítástechnikai munkát ők végeztek, mindkét fél megelégedésére. A cég vezetői őszintén megmondták: ne haragudj, de itt a várható összeg jóval 50 millió fölött lesz, ezért kénytelenek vagyunk közbeszereztetni, ahol sajnos csak az ár dönt. Ez a törvény. A győztes a gyanúsan alacsony 70 milliós ajánlattal vitte a tendert. Az elemeiben egységes irányítástechnika miatt a kiírásban csak Siemens-anyagok beépítését engedélyezték. Így a nyilvános Siemens-árlista alapján ki lehetett számolni, hogy csak az anyagköltség 80 millió – és akkor még nem beszéltünk a tervezésről, a szerelésről, a programozásról, a többiről. Mindenki forgatta a szemét, de nekik kellett adni a munkát. Az övék volt a legjobb ár. Mondanom sem kell, hatalmas bukás lett a vége, el kellett zavarni őket, és végül vagy másfélszer többe került az egész, mint a barátom árajánlata volt. Vissza kellett bontani a félbehagyott, oda nem való kábeleket, a diszkontból vett, rosszul szerelt, ócska kapcsolószekrényeket. Egy latin-amerikai diktátor fogalmazott a legjobban: „Barátaimnak mindent, ellenségeimnek a törvényt.”

Tényleg nincs Magyarországon járható út a mindent mocsárba húzó korrupció és az elmebeteg bürokrácia között?

De van – csak ahhoz más emberek kellenek. Úgy tizenöt éve a műegyetemi könyvtárban rendeztek egy kiállítást a központi épület elkészültének centenáriumára. Egyik tárlat élénken az emlékezetemben maradt. Ez az épület víz-csatorna rendszerének megvalósítására kiírt tendert és annak sorsát mutatta be. A kiírás mintegy másfél oldal volt, tízegynéhány pályamű érkezett. Amikor összeült a közbeszerzési döntőbizottság (mert ilyen is volt!), azzal kezdték, hogy a legolcsóbb és a legdrágább ajánlatot rögtön kizárták. (180 ezer és 310 ezer korona) Az összes többi – láss csodát! – mind 255 és 265 ezer korona közé esett, pedig nem volt összebeszélés, internet, telefon se nagyon. A korabeli szakik szépen gyalog, colstokkal bejárták az épületet, tintaceruzával kockás füzetecskébe jegyzeteltek, majd kalkuláltak. Azt a bizonyos kettőt kivéve valahogy mindannyian majdnem ugyanarra az eredményre jutottak. Ha valaki tisztességesen teszi a dolgát, nem is igen juthatott volna másra. A bizottság átnézte a benyújtott pályamunkákat, személyesen is meghallgatta a kandidálókat, majd 263 ezer koronás ajánlattal kihirdették a győztest (a nevére már nem emlékszem). Aki aztán minden munkát elvégzett, úgy, hogy annak eredménye száz év múltán is működőképes. Mi kellett mindehhez?

Világos, rövid tenderkiírás, alaposan felmért, átgondolt, tisztességes ajánlat, és egy értelmes, tisztakezű közbeszerzési döntőbizottság. Ma mindhárom faktor hiánycikk.

A szerző okleveles villamosmérnök, orvos, biológus