Nemigen láthatunk sok helyen olyat manapság, ahol az állam diktálná a divatot. Mármint nem a politikait. Konkrétan az öltözködésit. Pedig lassan ízlelgethetjük mindezt. Itt, a Kárpát-medencében. Ahol február elején kormányhatározat született (1022/2018.): átfogó divat- és designipari fejlesztési stratégiát dolgoz ki a Magyar Turisztikai Ügynökség. Az MTÜ. Ha mindez még nem lenne elég, a Magyar Közlönyben leírtak szerint állami tulajdonú társaságot is létrehoznak a program végrehajtására, százötvenmillió forintos alaptőkével. Utóbbi összeget a nemzetgazdasági és a nemzeti fejlesztési minisztereknek kell előteremteniük.
A részletekről azóta sem sietett elárulni senki semmit, noha másfél-két hét eltelt, lett volna erre idő és alkalom. Úgyhogy kénytelenek vagyunk a saját szakállunkra – most még mellékes, mennyire divatos ennek a fazonja – belegondolni, hogy ez a határozat vajon mit jelenthet.
Az állam – vagyis nyilván a kormány – átveszi a szakmai irányítást, kidolgozza a követendő divatirányzatokat, koordinálja a történetet. Az új magyar turisztikai megaközpont (az MTÜ) által gründolt, fentebb említett állami cég lesz a legnagyobb divatguru hazánkban. A Louis Vuitton és a Gucci márkák hazai nagykövete, Rogán Antal felügyelete alatt. (Az MTÜ a propagandaminisztérium fennhatósága alá tartozik.) Decemberben már volt is az ügynökség divatipari marketingigazgatóságának divatnapja, ahol bejelentették: csinálnak ötéves tervet. Úgymond a hazai szakma legfontosabb szereplőinek bevonásával.
De hogy ez is mit takar, arról tényleg nem igazán tudni semmit. Csak remélni lehet, hogy nem köszönt be már a virtigli politikai diktatúra előtt a divatdiktatúra. Bár értelemszerűen az is megeshet, hogy épp divatos ruhát választanak ahhoz, hogy újabb közpénzkifizető helyet hozzanak létre. Amit kedvükre fejhetnek onnantól. Akár erre is utalhat némiképp, hogy a kormány a 2017. végi nagy pénzszórás során a magyar divat fejlesztése és a dizájnerek támogatása céljára kétmilliárd forintot irányzott elő.
Idősebb avagy a legújabb kori magyar történelemben jártas olvasóink ugyanakkor még emlékezhetnek az 1951-ben alapított Magyar Divat Intézetére is. Azt akkor azért alapították, hogy a szocialista diktatúra szabályozza a követendő viseletet. Meg is lett az eredménye: hosszú lódenkabát, micisapka, a nők fején kendő, a lábakon bumfordi cipők. A puritán munkáserkölcs jegyében. Akkoriban Brüsszel helyett a divat fővárosait, Párizst, Milánót akarták megállítani, és nem Soros György volt a fő ellenség, hanem a mindmáig világhírű és stílusteremtő kollekcióik tervezői. Lévén hogy Moszkvából diktálták, mi az elvárt öltözködés. A munkásnő öltözete legyen tiszta, takaros, praktikus. Semmi dísz, fodor, kiegészítő. Semmi burzsoá vagy kispolgári csökevény, semmi rúzs vagy körömlakk.
Az milyen lenne, folytatván még az adódó utópiát – vagy disztópiát, ahogy tetszik –, ha ismét beköszöntene a kor, amikor elvárás lenne a Nagy Vezető ízlése szerint öltözködni? A pórnép nem szembefordulna az úri világ divatjával, hanem egyszerűen nem akarná, nem is tudná viselni azt, inkább megpróbálna belesimulni a szisztéma elvárásaiba. Netán a Rákosi-féle tökéletes nő ideálja is visszatérne, és tenyeres-talpas, erőtől duzzadó, izmos asszonyságok mosolyognának traktoron ülve az új óriásplakátokon.
Ismét jelképpé válna a nép körében a lódenkabát és micisapka, megint előírnák, a lányok mikor és hol viselhetnek nadrágot, a férfiak pedig a munkahelyükön barna köpenyben vagy kezeslábasban tehetnék a dolgukat, teljesíthetnék a normát. Az egyedi tervezés helyét átvenné megint a Ruhaipari Tervező Vállalat utóda – kezdésképp 150 millióval megtámogatva –, amely ettől kezdve az állami ízlést szolgálná ki. Mindezt a régi nagyok mai utódainak figyelő tekintete előtt. Az egyenmédiához, az egyentankönyvekhez, az egyenegészségügyhöz egyenruha is jár, nemde? Le a cowboynadrággal!
