Gondolatok Kemal Atatürk sírjánál

A törökök atyja képes volt szakítani az egész megcsontosodott, régi világgal.

Reformjai sok tekintetben hasonlítottak a lenini modellhez, de két alapvető kérdésben különböztek a bolsevik úttól. A magángazdaságot nem számolta fel, csak összehangolta egy aktív állami gazdaságpolitikával. És bár az egyházat minden állami befolyásától megfosztotta, magát a vallásgyakorlást nem üldözte. Ő fordíttatta latin betűs törökre a Koránt, amely addig csak arabul volt hozzáférhető az Oszmán Birodalomban. Személyes ateizmusát nem titkolta, de nem is tette kötelezővé mások számára. Ebben is különbözött azoktól a mai politikusoktól, akik érdekből válnak vallásilag közömbös emberből túlbuzgó és magamutogató „hívővé”.

Atatürknek semmi köze nem volt az örmények elleni tömeggyilkosságokhoz, sőt már 1918-ban nyilvánosan elítélte ezeket, és követelte a felelősök megbüntetését. Sajnos ezt később nem tette meg, amikor módja lett volna rá. A görög–török háború mindkét oldalon rengeteg civil áldozattal is járt, az anatóliai görögök különösen sokat szenvedtek. De kétségtelen, hogy a görögök annak az antantnak voltak a szövetségesei, amely megtámadta és félgyarmattá akarta süllyeszteni a megcsonkítandó „Kis-Törökországot”. A békekötés után sokat tett a Görögországgal való jó viszony kiépítéséért. Mai ésszel igen meglepő módon Venizelosz görög miniszterelnök 1934-ben egyenesen béke-Nobel-díjra javasolta Atatürköt.

A törökök atyjának nevezett Kemal Atatürk életműve önmagában jelzi, hogy egy nemzet muszlim vallása nem feltétlenül akadályozza meg a progressziót, a nyugati típusú modernizációt. Ostoba előítélet szükségszerűen összekapcsolni az iszlámot a maradisággal és az öncélú erőszakkal. Ám kétségtelenül elszántság, kemény akaraterő és kivételes államférfiúi tehetség kell ahhoz, hogy sikerüljön végrehajtani egy ilyen radikális fordulatot. Az atatürki modern Törökország két területen maradt sebezhető. Gazdaságilag nem sikerült felzárkóztatnia több tízmillió anatóliai parasztot, politikailag pedig rendezetlen maradt a kurd kisebbség helyzete. A világi Törökország ellenfelei azóta is a szociális és a nacionalista kártya kijátszásával próbálják meg felszámolni Kemal életművét.

A sevres-i békediktátum legalább annyira megcsonkította volna Törökországot, mint a trianoni a korabeli Magyarországot. Angol és francia kézbe akarta adni a Boszporuszt, félgyarmattá tette volna a maradék török államocskát Anatólia egy részén. Kemal Atatürk néhány katonatársával és a nép elsöprő támogatásával ezt a diktátumot fordította meg. Nyilván sokkal tehetségesebb volt, mint Károlyi Mihály és a korabeli magyar baloldal. De az akkor magyar jobboldallal szemben szakítani tudott a feudális múlt minden terhével. A szultáni hatalommal, az egyház világi hatalmával, az uralkodó osztályok kiváltságaival, az egész megcsontosodott régi világgal. Kisöpört mindenkit a hatalomból, aki belevitte az országot a vesztes világháborúba, míg nálunk az ilyenek képviselték a „nemzeti” oldalt. Forradalmat hajtott végre, de ez egyben a nemzeti függetlenséget is jelentette. Egyszerre volt progresszív és nacionalista, míg nálunk ezt a két szerepet az egymást betegesen gyűlölő szekértáborok külön-külön játszották el – az ismert módon tragikus eredménnyel.

Progresszivitásának sajátos, de jellemző elismerése, hogy minden gyalázkodónak szánt jelzőt megkapott, amit az ilyen államférfiak általában meg szoktak kapni. Ezek szerint valójában zsidó, szabadkőműves és homoszexuális volt. Ez utóbbit annak ellenére ismételgetik, hogy még Gábor Zsazsa is nagyszámú női szeretőinek egyike volt. De az ilyen átlátszó rágalmaknál veszélyesebb az a törekvés, amely egyik legfőbb alapelvét, az állam és az egyház, a politika és az iszlám merev szétválasztását akarja felpuhítani, visszacsinálni. „Mindenki úgy imádkozzon, ahogy akar, de ezzel sohase korlátozza mások szabadságát.” E szavai sajnos nem csupán az iszlám világban aktuálisak.

A szerző publicista, volt EP-képviselő