Donald Trump amerikai elnök 2017 decemberében aláírta a rendeletet, amelyben felhatalmazást adott korszerű páncéltörő fegyverek – közelebbről Javelin rakéták – eladására Ukrajna számára. A 2014-ben fegyveres összecsapássá eszkalálódott ukrán–orosz konfliktus kezdete óta ez volt az első alkalom, amikor Amerika hivatalosan is fegyvereket adott el Ukrajnának. Ugyanezekben a napokban, egészen pontosan december 28-án Levan Izoria grúz hadügyminiszter bejelentette, hogy szintén vásárolnak 72 Javelin rakétakilövőt és összesen 410 rakétát.
Az orosz–grúz ellentétek évszázados múltra tekintenek vissza, és a Szovjetunió felbomlása óta nemegyszer torkolltak összetűzésekbe. A legnagyobb visszhangot a 2008. augusztus 7-én kirobbant ötnapos háború váltotta ki. Grúz és nyugati vélemények szerint az oroszok voltak az agresszorok, céljuk a grúzok és a világ államainak nagy része által szakadárnak tartott oszét ás abház területek annektálása volt. Az oroszok szerint viszont a grúzok támadtak – ezt az Európai Unió tényfeltáró bizottságának, az IIFFMCG-nek a jelentése is megerősíti –, azzal a céllal, hogy móresre tanítsák a szeparatistákat. Bárhogy is történt, a múltban gyökerező ellentétek kiéleződéséhez hozzájárult az a sok elemző által újdonságként kezelt tény, hogy Oroszország a Szovjetunió felbomlása óta akkor demonstrálta először: akár katonai erővel is kész gátat vetni a NATO terjeszkedésének, mivel azt stratégiai bekerítő műveletnek tekinti.
Ugyanez jelenik meg az orosz–ukrán konfliktusban. Ismeretes: Ukrajna is kapott ajánlatot a NATO-csatlakozásra, szintén 2008-ban, de Viktor Janukovics akkori elnök nem élt a lehetőséggel. A NATO orosz határokhoz közeledő bővítéséről Henry Kissinger Világrend című könyvében az alábbiak olvashatók: „A Szovjetunió szétesése eltolta a diplomáciai hangsúlyokat is. Az európai rend geopolitikai jellege alapvetően megváltozott, amikor megszűnt az Európán belülről jövő potenciális katonai fenyegetés. Kijelentették, hogy a NATO-nak ideje elgondolkodnia politikai érdekeltségi szférájának kiterjesztéséről. Komoly lehetőségként emlegették a NATO bővítését az orosz határokig, sőt talán azokon túlra is. A katonai szövetség kiterjesztését a történelmileg vitatott hovatartozású területekre, Moszkvától pár száz kilométerre, nem elsősorban biztonsági megfontolásokból vetették föl, hanem a demokratikus vívmányok megszilárdítására alkalmas módszernek tekintették.”
Ezt a folyamatot Putyin megjelenéséig Oroszország tűrte, mivel nem volt abban a helyzetben, hogy megakadályozza. Ám már ekkor is többen figyelmeztettek a bővítés potenciális veszélyeire. Richard Sakwa, a Kenti Egyetem professzora egyik könyvében idézi George Kennant, a hidegháború „feltartóztatási politikájának” atyját, aki egy ’98-as interjúban az alábbiakat mondta: „Úgy vélem, az oroszok ellenségesen fognak reagálni, és ez a külpolitikájukra is hatással lesz. Szerintem ez végzetes hiba. Ettől a bővítéstől az Egyesült Államok alapító atyái megfordulnak a sírjukban. Különösen nyugtalanítanak azok a megjegyzések, amelyek szerint Oroszország él-hal azért, hogy megtámadhassa Európát.”
Kennan aggodalmai beigazolódtak. A hidegháború aszimmetrikus lezárása – ahol is volt egy győztes, de a vesztes nem ismerte el a vereségét – végső soron az orosz külpolitikában a Sakwa által neorevizionizmusként definiált paradigmaváltáshoz vezetett. A kifejezés azt jelenti, hogy Oroszország a nemzetközi normatívák mindenki általi betartása mellett száll síkra, és akár katonai erő alkalmazásával is kikényszeríti. Érdekeit minden más hatalommal vagy mások által axiómaként kezelt elvvel szemben megvédi. Ugyanúgy, mint az Egyesült Államok. Ez látható a Közel-Keleten és az ukrán válság alatt tett lépéseiben is. Valamint abban, hogy nemrégiben bejelentette: közép-hatótávolságú, nukleáris robbanófejjel is felszerelhető Iszkander rakétákat telepít a kalinyingrádi enklávéba.
