Ki a magyar? Ki a jó és igaz magyar?

Ezeréves fennállásunk során a magyarság sokszor közel állt a teljes megsemmisüléshez.

Önpusztításaink eredményeként ma már csupán kevesen tudják magukat Árpád vezértől származtatni. Vagy talán senki sem. De ez nem is perdöntő, sőt még csak nem is lényeges! Felejtsük el az identitásunkat megkérdőjelező, belénk vert kisebbségi érzéseinket, és nézzünk szembe a realitásokkal. Magyar az, aki ezt az országot, Magyarországot a hazájának, a magyarokat pedig testvéreinek (legalábbis polgártársainak) tekinti, függetlenül attól, ki kitől, honnan származik. Az igaz magyar, a jó magyar pedig az, aki munkájával, törekvéseivel, egész életével és minden erejével a magyar nemzetet és Magyarország érdekeit szolgálja. Vagyis aki a hazáját fel akarja virágoztatni. Az pedig, aki ezt a hazát, a magyarságot tönkre akarja tenni, aki itthoni vagy külhoni tevékenységével a hazának károkat okoz, az magától értetődően gazember – még abban az esetben is, ha ő maga egyenesen Árpád vezértől származik.

Bővében voltunk és vagyunk ez utóbbi, „őshonos, nemes nemzetes” kategória nemzetrontó képviselőinek is. Ugyanakkor igen fontos különbséget tenni az alpári szidalmazás és a hibákat feltáró kritika között. A kritika általában nem okoz boldogságot a hatalom számára, de a megalapozott tanács elfogadása jó lépés a hibák kiküszöbölésére. Ez minden továbbfejlődés kulcsa. A gonosz szándéktól vezérelt sárdobálást okos szavakkal kell leleplezni, ugyanakkor teljességgel elfogadhatatlan, ha egy önkényuralom adminisztratív tiltásokkal eleve ki akarja zárni a kritika lehetőségét. Az ilyen hatalom jellemzője, hogy nem bízik magában, fél és retteg. Bibó István óta nagyon jól tudjuk, hogy aki demokrata, az nem fél.

Sokakhoz hasonlóan tartom magam is, hogy „igaz magyar” az Alexander Petrovicsnak született Petőfi Sándor, aki felvidéki gimnáziumát azért hagyta el, mert pánszláv tanára szlovákosítani akarta. Hallgassuk, miként vallja büszkén magyarságát Magyar vagyok és Alföld című verseiben: „Magyar vagyok, magyarnak születtem”, majd „Itt ringatták bölcsőm, itt születtem / Itt boruljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem.” József Attila (aki a trianoni gyalázatot igaz magyarként a legkeményebben ítélte el Nem, nem, soha című versében) így vall magáról: „Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy talán egészen az.” És Radnóti Miklós nem lenne igaz magyar? Tűnődjünk tisztelettel a megható vallomáson: „Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, / s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom ”

Faludy György? A később Recsk kommunista poklát is megjárt Faludy a nácizmus elől menekülve Párizsban 1940 májusában magyar hazája és a magyar nyelv iránti sóvárgását így fogalmazza meg Óda a magyar nyelvhez című versében: „Most, hogy szobámban ér az est setétje / te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje / s ajkad, melyről az esti fák alól / először szólt az ének magyarul. / Arcod mongol emléke rég ködös / de titkunk itt e földön még közös / s a te dalod kísér utamra fájón / messze e tájon. Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm / sértett gőgömben értőm és kísértőm, s minden szavamban százszor látom orcád, / bús Magyarország // Magyar nyelv! Fergetegben álló fácska, / hajlongasz szétcibáltan, megalázva / s ki fog-e tövised lombbal hajtani? Arcunkat rejtő Veronika-kendő / és a jövendő? Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk. / Nem teljesült vágy, de égő ígéret, / Közös jövő és felzengő ítélet.”

Az előzőekben említett „jó és igaz magyarok” mellett ott vannak nagyon-nagyon sokan azok a hazát szolgálók, sőt életüket a hazáért feláldozók, akik vérük szerint nem magyarok voltak ugyan, de egész életükkel bizonyították, hogy ténylegesen azok, jó magyarok és igaz magyarok (is). Említsük meg még a horvátnak született Zrínyieket, a legnagyobb magyar eposz íróját, Miklóst; Szigetvár hős védőjét, a másik Miklóst; a hasonlóan nem magyarnak született Frangepán mellett a Habsburg-ellenes összefogás áldozatát, Pétert. Aztán jönnek az aradi vértanúk osztrák származású tábornokai, no meg a szerb Damjanich. Folytathatjuk tovább a két világháborúban, az ’56-os forradalmunkban a magyar hazáért elesett, nem magyar származású hősökkel.

Még két pár azon „nagy és igaz magyarok közül”, akiknek nem magyar vér csörgedezett ereikben. Nemzeti imádságunk, a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc ősei Németalföldről származtak, közvetlen felmenői Pozsonyban élő német ajkúak voltak. A XX. század világszerte leghíresebb magyarja a futballpályán a Sváb becenévre hallgató Puskás Ferenc volt, akinek apja csupán 1937-ben magyarosította a nevét Purczeldről. Német származású volt az Aranycsapat kiváló középcsatára, az „óbudai sváb” Hidegkuti Nándor is, akinek felmenői a Kaltenbrunner nevet viselték. A „sváb” – nemegyszer megvetően használt – jelző gyűjtőfogalomként terjedt el nálunk, jóllehet a Frankfurt környékéről betelepített, valóban sváb eredetű német ajkúak jobbára Hajós és Szatmár környékén laktak, de ebbe a kategóriába sorolták a pfalzi, hesseni, bajor, szász, sőt az észak-német Hanza-városokból származókat is. Ők a munkában mindig szorgalmukkal tűntek ki, a legsilányabb földeken teremtettek virágzó tündérkertet, és a magyar hazáért az „igaz magyarokkal” vállvetve harcoltak, áldozták életüket. Elég megtekinteni Budakeszi, Budaörs vagy Solymár katonai emlékműveit, láthatjuk, hogy mindkét világháborúban sokszor közel fél tucat egyazon sváb családból származó ifjú áldozta életét hazánkért, hazájukért.

Van két kifejezés, amely segít eligazodni a külhonból, más kultúrkörből és vallási közegből hozzánk érkezetteknek. Valamint egyúttal nekünk, befogadóknak is. Asszimiláció és integráció. A kérdés így hangzik: a jövevények számára követelmény-e az önfeladás, az „asszimilálódás”, vagy csupán „integrálódniuk” kell új közegükbe? Az előzőekben méltatott – nem Árpád vezértől származó – „igaz magyarok” nem adták fel identitásukat, sőt büszkék voltak rá. Tehát ők nem asszimilálódtak – hanem beilleszkedtek. Megőrizve értékrendjüket nem rombolták, éppen ellenkezőleg, magukévá tették a magyarság értékrendjét is, integrálódva a nemzet legjobbjainak körébe.

Erre a nevezetteken túlmenően számtalan további pozitív példát ismerünk a zsidó közösségből, de akár az arab világból, a fekete-afrikai országokból, sőt egészen távoli földrészekről érkezettek között is. A jobb jövő reménye megerősíti a nemzetet. Így volt ez a reformkor idejében, amit hívtak reménykornak is. Utoljára 1956-ban terelte egységbe a nemzetet a felcsillant szabadság együttes óhajtása.

A jelenlegi kormányzat árkokat ás a társadalom tagjai között, és az emberek jelentős része hitét vesztve más hazát keres. Az utóbbi évtizedekben ilyen rövid idő alatt ilyen sok magyar még sosem hagyta el hazáját! Nem születhet mindenki „magyarnak”, ám alapkövetelmény, hogy mindannyian, akik hazánkban élnek, egyaránt lehessenek jó és egyúttal sikeres magyarok. Attól azonban senki sem válik jó magyarrá, ha kidüllesztett mellel, tele torokból harsogja a Himnuszt, de tétlenül nézi, ahogy a nemzet jelentős része mélyszegénységben tengődik. A hazáját szerető embert tettei alapján lehet megbecsülni. Nemzeti imádságunk költőjének az utóbbi időben mind ritkábban idézett tanácsai zsinórmértékül szolgálnak felelős vezetőink számára is: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

A szerző nemzetközi jogász, volt nagykövet