Lengyel–zsidó háború

A hatalmas véráldozat ismeretében indokolatlan kollaborációval vádolni a lengyeleket.

Hogy mégis miért lett volna szerencsésebb a már régóta folyó történészi diskurzus keretei között meghagyni a háború alatti lengyel–zsidó viszony részleteinek feltárását ahelyett, hogy törvényi erővel szülessen végső és megfellebbezhetetlen verdikt, azt az elmúlt időszak nyugtalanító fejleményei is megmutatják.

Az elmúlt nagyjából másfél évtized nem csak modernizációt és gazdasági fejlődést hozott a sokat szenvedett lengyelség számára, komoly és látványos lépések történtek a lengyelországi zsidóság múltjának méltó bemutatására is. Az elmúlt néhány évben azonban nem egy aggasztó jelenség kapott erőre. Hogy csak a leglátványosabbat emeljük ki a közelmúltból, elég említeni az egyik helyi televíziós csatorna oknyomozó riportját, amely a Duma i Nowoczesnosc (Büszkeség és Modernitás) nevű neonáci csoport működését ismertette, bemutatva azt a jelenetet is, amikor a tagok Adolf Hitler születésnapját ünneplik az erdőben szvasztikadíszítésű tortával és égő horogkereszttel. Talán nem kell részletesen ecsetelni, mennyire kegyeletsértő megnyilvánulás ez abban az országban, amelyet éveken keresztül tartott rettegésben és véreztetett ki a Harmadik Birodalom hadserege.

Persze lehet azt mondani, hogy marginális jelenségről van szó. Ugyanakkor nem véletlenül figyelmeztetnek elemzők arra, hogy valami megváltozott a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) és a szélsőségesek viszonyában, még akkor is, ha maga a mindenható pártelnök, Jarosław Kaczynski erősen elítélően szólt egyik nyilvános beszédében az antiszemitizmusról. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a PiS erősen konzervatív párt, amelynek vannak kötődései a gyakran ugyancsak radikális világnézetű futballszurkolói csoportokkal, ám az utóbbi időben több olyan híradás is napvilágot látott, hogy „nagy múltú” lengyel szélsőjobboldali és nacionalista csoportok, egyesületek tagjai az állami oktatási intézményekben előadásokat tarthatnak, ott találkozókon vehetnek részt. Az emlékezetpolitika felülről vezényelt fazonírozása és az ország szuverenitásának szinte mantraszerű kormányzati ismételgetése ismeretében nem meglepő, hogy a külföldről (vagy a belső „árulóktól”) érkező kritikák csak erősíthetik ezt az egyre rasszistább közhangulatot, amit egyre mélyít a magyarországihoz hasonlóan intenzív migránsellenes kormányzati és nemegyszer egyházi retorika is. Mindez ráadásul abban az évben történik, amikor Lengyelország kénytelen lesz egy kétes évfordulóra emlékezni: 1968 tavaszán, a diákok elégedetlenségi tüntetéseinek apropóján épp ötven éve szabadult el az a kommunisták által vezényelt anticionista kampány, aminek köszönhetően több tízezer Izraelbe kényszerített lengyel zsidó volt kénytelen megtapasztalni, milyen az, amikor tényleg cserben hagyja és elutasítja a hazája.