Lengyelország háborúban áll. A zsidókkal. Legalábbis Bogdan Zalewski szerint. A rádiós újságírót véleménye miatt felfüggesztették a munkahelyén. Kijelentése nem véletlenül fodrozta meg az amúgy sem szélcsendes lengyel közbeszéd felszínét, hiszen az ottani kormány legutóbb az ország nemzetközi kapcsolatait, különösen az izraeli–lengyel viszonyt is próbára tevő lépésre szánta el magát. Nemrég írta alá Andrzej Duda államfő azt a törvényt, mely lehetővé teszi, hogy a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) ügyészei büntetőjogi eljárást indítsanak azok ellen, akik „lengyel haláltáborokat” emlegetnek nyilvánosan, vagy a lengyel államot bűnrészességgel vádolják a náci német Harmadik Birodalom által elkövetett bűntettekben.
Meggyőződésem, hogy senkinek a véleményalkotását nem szabad korlátozni, legyen az a valóság darabkáiból rongyszőnyeget fércelő zugtörténész, gyakorló náci, gyógyíthatatlan trockista, vagy higgyen a négy kozmikus teknősön nyugvó Laposföldben. Egyrészt minden ilyen tiltás kontraproduktív, másrészt – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – a szólásszabadság eszméje magasabb értéket képvisel, mint a történelmi igazságok népnevelő nyomatékosítása.
Mindezzel együtt nem tudom azt mondani, a lengyel kormány döntése mögött ne húzódnának meg elfogadható érvek is. Lengyelország és a lengyel nép borzalmas véráldozatot szenvedett el annak idején. Becslések szerint a német megszállás több mint hatmillió lengyel állampolgár életébe került, köztük nagyjából 3 millióra tehető a zsidó származásúak száma. A háború alatt jelentős földalatti ellenállás bontakozott ki többek között a katolikus egyház tevékeny részvételével, nem is beszélve a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) küzdelmeiről. Torz és indokolatlan lenne tehát mindezeket mérlegre téve utólag bármiféle kollaborációt, cinkosságot emlegetni. Még akkor is, ha rendelkezésre állnak olyan bizonyítékok is – ezek feltárásában a lengyel származású amerikai történész, Jan T. Gross járt élen –, amelyek szerint eseti jelleggel a helyi lakosság is indított pogromokat a zsidók ellen.
Hogy mégis miért lett volna szerencsésebb a már régóta folyó történészi diskurzus keretei között meghagyni a háború alatti lengyel–zsidó viszony részleteinek feltárását ahelyett, hogy törvényi erővel szülessen végső és megfellebbezhetetlen verdikt, azt az elmúlt időszak nyugtalanító fejleményei is megmutatják.
Az elmúlt nagyjából másfél évtized nem csak modernizációt és gazdasági fejlődést hozott a sokat szenvedett lengyelség számára, komoly és látványos lépések történtek a lengyelországi zsidóság múltjának méltó bemutatására is. Az elmúlt néhány évben azonban nem egy aggasztó jelenség kapott erőre. Hogy csak a leglátványosabbat emeljük ki a közelmúltból, elég említeni az egyik helyi televíziós csatorna oknyomozó riportját, amely a Duma i Nowoczesnosc (Büszkeség és Modernitás) nevű neonáci csoport működését ismertette, bemutatva azt a jelenetet is, amikor a tagok Adolf Hitler születésnapját ünneplik az erdőben szvasztikadíszítésű tortával és égő horogkereszttel. Talán nem kell részletesen ecsetelni, mennyire kegyeletsértő megnyilvánulás ez abban az országban, amelyet éveken keresztül tartott rettegésben és véreztetett ki a Harmadik Birodalom hadserege.
Persze lehet azt mondani, hogy marginális jelenségről van szó. Ugyanakkor nem véletlenül figyelmeztetnek elemzők arra, hogy valami megváltozott a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) és a szélsőségesek viszonyában, még akkor is, ha maga a mindenható pártelnök, Jarosław Kaczynski erősen elítélően szólt egyik nyilvános beszédében az antiszemitizmusról. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a PiS erősen konzervatív párt, amelynek vannak kötődései a gyakran ugyancsak radikális világnézetű futballszurkolói csoportokkal, ám az utóbbi időben több olyan híradás is napvilágot látott, hogy „nagy múltú” lengyel szélsőjobboldali és nacionalista csoportok, egyesületek tagjai az állami oktatási intézményekben előadásokat tarthatnak, ott találkozókon vehetnek részt. Az emlékezetpolitika felülről vezényelt fazonírozása és az ország szuverenitásának szinte mantraszerű kormányzati ismételgetése ismeretében nem meglepő, hogy a külföldről (vagy a belső „árulóktól”) érkező kritikák csak erősíthetik ezt az egyre rasszistább közhangulatot, amit egyre mélyít a magyarországihoz hasonlóan intenzív migránsellenes kormányzati és nemegyszer egyházi retorika is. Mindez ráadásul abban az évben történik, amikor Lengyelország kénytelen lesz egy kétes évfordulóra emlékezni: 1968 tavaszán, a diákok elégedetlenségi tüntetéseinek apropóján épp ötven éve szabadult el az a kommunisták által vezényelt anticionista kampány, aminek köszönhetően több tízezer Izraelbe kényszerített lengyel zsidó volt kénytelen megtapasztalni, milyen az, amikor tényleg cserben hagyja és elutasítja a hazája.
