Bár az utóbbi napok Lengyelországból származó hírei jellemzően a Varsó és Tel-Aviv közötti csörtéről szólnak – Izrael a történelem relativizálásának tartja, hogy betiltották a „lengyel haláltábor” kifejezés használatát –, szép csendben folyik tovább az Európai Unió szerződésének 7. cikkelye szerinti eljárás is a lengyel kormány ellen. A mostani viszonylagos csendhez képest a „jogi atombomba” ügye továbbra is kiemelten fontos, lévén hogy semmi sem mutatja jobban: Brüsszel nemhogy a jogállamiság hatékony betartatására és a közép-európai államok megértésére nem képes, a reálpolitika eredményes gyakorlásától is olyan messze van, mint Krakkó Jeruzsálemtől.
Bár az analógia nem tökéletes, mivel a holokausztról szóló törvény emlékezetpolitikai, míg az igazságszolgáltatási reform gyakorlati jelentőségű, érdemes megfigyelni, hogy Varsó szövetségesei miként reagáltak. Az Egyesült Államok Izrael legfontosabb szövetségeseként-támogatójaként sem ment tovább némi szóbeli feddésen. Európa azonban sokkal-sokkal keményebb lépéseket fontolgat a másik témában. Washington Brüsszellel ellentétben helyesen veszi figyelembe Lengyelország súlyát és geopolitikai szerepét, ezen belül is főként Oroszországgal kapcsolatos pozícióját. A V4-tag lengyelek a leginkább oroszellenes hatalmak egyikeként az Egyesült Államok kiemelt szövetségesei az öreg kontinensen.
Igen ám, csakhogy Lengyelország az Európai Unió szempontjából, ha lehet, még jelentősebb szereppel bír. Lengyelország a közös térség egyik legnagyobb állama, amelynek gazdasági fejlődése a válság alatt sem torpant meg. Varsónak kulcsszerepe lehetne a brexit utáni Európai Unió stabilitásában is, amint azt már sokan és sokszor elmondták. Brüsszel mindazonáltal nem volt képes párbeszédet kezdeményezni a vitás kérdésekről akkor sem, amikor arra lett volna még lehetőség. Amikor Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök kettőt is visszadobott az igazságügyi reformot képező törvénymódosítások közül, sokak szerint tényleg esély nyílt az őszinte párbeszédre. Hogy ennek mekkora jelentősége van, azt különösen annak tükrében érdemes vizsgálni, hogy a 2015 után felállt lengyel kormány a legtöbb esetben a füle botját sem mozdította a brüsszeli kritikákra. (Ebben különbözik a magyar kormánytól, amely a szócsaták lövészárkain túl a gyakorlatban a legtöbbször igyekszik kompromisszumot elérni az uniós színtéren.)
Brüsszel nem használta ki a törvények megvétózásakor kialakult pillanatot a kommunikáció kezdeményezésére, inkább annak ellenére is megindította az eljárást. Pedig az uniós szabályok messze nincsenek kőbe vésve – elég arra gondolni, hogy mennyi ideig nem indult kötelezettségszegési eljárás Franciaország ellen, noha költségvetési deficitje a hétéves türelmi időn túl is nagyobb volt az elvártnál. Hogy nem lett abból az ügyből semmi, azt sokan annak tulajdonították, hogy Franciaországot valós súlyának megfelelően kezelik.
Több mint valószínű, hogy a lengyel ügyben hibás taktikát választott Brüsszel, de ez nem egész Európa sara. Az új kormány felállásának körülbelül a második percében Angela Merkel régi-új kancellár már arról beszélt, hogy új fejezet kezdődhet a lengyel–német viszonyban. Mateusz Morawieczki lengyel miniszterelnöknek nem is kell sokat előszobáznia, pénteken már találkozik a német kormányfővel. Persze ezt lehet a lengyel cukiságkampány részleges eredményének is tekinteni (múlt év végén jelentősen átalakították a kormányt, több radikális politikus helyett mérsékeltebbek érkeztek, így a külügy élére is), ám világos: Lengyelország súlyát Berlin annak ellenére helyén kezeli, hogy a kvótarendszer megtagadása, illetve a második világháborús német akciókért követelt pénzügyi kompenzáció miatt külön is bosszúsak lehetnének a németek.
Németország helyzete, igaz, különleges, hiszen Európa ki nem mondott vezetőjeként kulcsszerep hárul rá az uniós költségvetés alakításában. Ebből a szerepkörből kiindulva lényegesen hasznosabb, ha nem bonyolódik tartós konfliktusokba a 38 milliós Lengyelországgal, azzal tovább erősítené a Nyugat–Kelet vitákat és a mostanság a nyugati államok politikája elleni dacszövetségként működő visegrádi csoport kohézióját. Ebből a szempontból Merkel ügyesen taktikázik, amikor komolyan gondolja a lengyel–német viszony rendezését.
Visszatérve Brüsszelre: ha végig is megy az atombombaként emlegetett eljárás, kérdés, mennyi haszna lesz. Ha végszavazásig jut a kérdés, Magyarországnak el kell döntenie, hogy él-e vétójogával, vagy sem. Márpedig az Orbán-kormány, ha a „vétó” szót nem is emlegeti, a kétoldalú kapcsolatok témájában mindig szóba hozza Lengyelország megvédését. Ami valószínűleg nem jelenthet mást, mint hogy Varsó szavazati jogának elvétele tárgyában igenis keresztbe feküdne az uniós akaratnak.
