Joszif Sztálin megítélésén verekedett össze a minap egyenes adásban két ismert orosz újságíró. Makszim Sevcsenko és Nyikolaj Szvanidze – akik egyébként mindketten az elnök mellett működő emberi jogi tanács tagjai – annak kapcsán estek egymásnak, hogy a sztálinizmus vajon olyan betegség-e, amelyet kezelni kell. A liberális Szvanidze a tömeges repressziókért, az üldöztetésekért, a hadsereg lefejezéséért kárhoztatta Sztálint, amit a nemzeti baloldalt képviselő Sevcsenko úgy értelmezett, hogy kollégája „köp Moszkva védőinek sírjára”. Szó szót követett, Sevcsenko még megjegyezte, hogy a Szovjetunió azért Franciaországgal ellentétben nem hajolt meg Hitler előtt, majd a vita egy pontján Szvanidze alávaló gazembernek nevezte kollégáját, és ráadásként egy pofont is kilátásba helyezett. Ez aztán el is csattant, mire válaszul a nagydarab Sevcsenko ököllel megsorozta Szvanidzét, akit végül csak a közbelépők mentettek meg a totális kiütéstől.
A világhálót bejáró jelenet kapcsán nemcsak a Kreml, hanem Kirill pátriárka is megszólalt. Nem véletlenül. Az eset ugyanis szépen megmutatta az orosz társadalmat feszítő ellentéteket. A múlt megítélése kapcsán folyó csendes polgárháborúban az egyik oldal a második világháború megnyerését a modern nemzeti identitás sarokkövének tekinti, és bár nem tagadja a repressziókat, inkább erre a négy évre helyezi a hangsúlyt Sztálin megítélésében. A másik oldal viszont sem a „nagy honvédő háború” sikereiről, sem a szovjet modernizációs kísérlet eredményeiről nem vesz tudomást, kizárólag a negatívumokkal, a korszak bűneivel, a Sztálin-recepció változásaival foglalkozik. A vita az elmúlt három évben új megvilágításba került, hiszen az Ukrajna körüli konfliktus felkorbácsolta az indulatokat. Ehhez jön, hogy a Moszkva és a Nyugat között dúló információs háborúban egyebek közt épp a múlton keresztül igyekeznek gyengíteni Oroszországot ellenfelei.
A fegyverek dörgése – akár a valós, akár a virtuális térben – mindig rombolja a morált. Ilyenkor a hátországban is el-elcsattan a pofon, lendül az ököl. Dolgoznak az információs frontok tábornokai, a katonák harci kedvét patrióta jelszavakkal fokozzák. A sajtó különösen látványosan vadul be sokszor. Ami békeidőben elképzelhetetlen lett volna, az a háborúban, különösen egy ostromlott erődben nemhogy megengedett, egyenesen mindennapos gyakorlat. Így az is, hogy két elismert újságíró ököllel esik egymásnak egy stúdióban, miután úgy beszéltek egy politikai talkshow-ban, ahogy a kocsmában sem kellene.
A szomszédos Ukrajnában érthető módon még rosszabb a helyzet. Ott az effajta mélyrepülést ráadásul az európai értékekről szóló retorikával öntik le, így annál is visszatetszőbb a dolog. Mi sem természetesebb egy fiatal, a területi egységéért küzdő államban, hogy az identitását a múltban keresi. Méghozzá a „nagy testvérrel” szembeállítható korszakaiban. Így dicsőült meg a függetlenségi eszme nevében a második világháborúban a szovjetek ellen harcoló Sztepan Bandera és az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA). A baj ezzel csak annyi, hogy azok a „dicső harcosok” a nácikkal kollaborálva, a szovjetek ellen harcolva lengyelek tízezreit is legyilkolták, és ellenségnek tekintve mindenkit, aki nem ukrán, szisztematikus etnikai tisztogatásokat hajtottak végre. Ennek az UPA-nak a vezetőiből, Sztepan Banderából és Roman Suhevicsből kreál nemzeti hősöket a jelenlegi hatalom, és foglalja törvénybe „dicső tetteik” lejáratásának elítélését. A köszönését pedig – „Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!” – most akarják bevezetni az ukrán hadseregben. Ebben a szellemben folyik ma a nemzetiségek elnyomása – és a szovjet címer lefűrészelésével ukránosítják még a második világháború áldozatainak emlékére Kijevben emelt emlékművet, a Haza Anyácskát is.
A múlt megtisztítására tett kísérletbe tenyerelt bele Ukrajna egyik nagy szövetségese, Lengyelország, amikor törvénybe foglalta a nacionalisták által a második világháborúban elkövetett bűnök tagadóinak, relativizálóinak, a banderista eszmék terjesztőinek a büntetését. Nem is emiatt támadják a jogszabályt, ahogy azt is elismeri mindenki, hogy Auschwitzot nem lehet lengyel haláltábornak nevezni. A nemzeti büszkeség által vezetett toll azonban – diplomáciai háborúba keverve Varsót – kicsit itt is megcsúszott, amikor az 1941-es jedwabnei vagy az 1946-os kielcei pogromokon átlapozva a kizárólagos áldozat szerepét erősítve azt próbálják sugallni a lengyelek, hogy távolról sem volt semmi közük a holokauszthoz. Valahogy úgy, ahogy a magyar kormány tette a német megszállás áldozatainak emlékművével.
A múlt tehát, mint ezek a példák is mutatják, nagyon is szerves része jelenünknek. Mifelénk, Közép- és Kelet-Európában túlságosan is az. Így pedig már nem erősít bennünket, hanem ellenkezőleg: béklyóba ver, a jövőnket gyengíti.
