Élő közvetítés
Szerbia
ÉLŐ
Anglia

Sztálin, Bandera, Auschwitz

A nemzeti identitás keresése fokozza a múltért vívott harcot Kelet-Európában.

Stier Gábor
2018. 02. 12. 16:35
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Joszif Sztálin megítélésén verekedett össze a minap egyenes adásban két ismert orosz újságíró. Makszim Sevcsenko és Nyikolaj Szvanidze – akik egyébként mindketten az elnök mellett működő emberi jogi tanács tagjai – annak kapcsán estek egymásnak, hogy a sztálinizmus vajon olyan betegség-e, amelyet kezelni kell. A liberális Szvanidze a tömeges repressziókért, az üldöztetésekért, a hadsereg lefejezéséért kárhoztatta Sztálint, amit a nemzeti baloldalt képviselő Sevcsenko úgy értelmezett, hogy kollégája „köp Moszkva védőinek sírjára”. Szó szót követett, Sevcsenko még megjegyezte, hogy a Szovjetunió azért Franciaországgal ellentétben nem hajolt meg Hitler előtt, majd a vita egy pontján Szvanidze alávaló gazembernek nevezte kollégáját, és ráadásként egy pofont is kilátásba helyezett. Ez aztán el is csattant, mire válaszul a nagydarab Sevcsenko ököllel megsorozta Szvanidzét, akit végül csak a közbelépők mentettek meg a totális kiütéstől.

A világhálót bejáró jelenet kapcsán nemcsak a Kreml, hanem Kirill pátriárka is megszólalt. Nem véletlenül. Az eset ugyanis szépen megmutatta az orosz társadalmat feszítő ellentéteket. A múlt megítélése kapcsán folyó csendes polgárháborúban az egyik oldal a második világháború megnyerését a modern nemzeti identitás sarokkövének tekinti, és bár nem tagadja a repressziókat, inkább erre a négy évre helyezi a hangsúlyt Sztálin megítélésében. A másik oldal viszont sem a „nagy honvédő háború” sikereiről, sem a szovjet modernizációs kísérlet eredményeiről nem vesz tudomást, kizárólag a negatívumokkal, a korszak bűneivel, a Sztálin-recepció változásaival foglalkozik. A vita az elmúlt három évben új megvilágításba került, hiszen az Ukrajna körüli konfliktus felkorbácsolta az indulatokat. Ehhez jön, hogy a Moszkva és a Nyugat között dúló információs háborúban egyebek közt épp a múlton keresztül igyekeznek gyengíteni Oroszországot ellenfelei.

A fegyverek dörgése – akár a valós, akár a virtuális térben – mindig rombolja a morált. Ilyenkor a hátországban is el-elcsattan a pofon, lendül az ököl. Dolgoznak az információs frontok tábornokai, a katonák harci kedvét patrióta jelszavakkal fokozzák. A sajtó különösen látványosan vadul be sokszor. Ami békeidőben elképzelhetetlen lett volna, az a háborúban, különösen egy ostromlott erődben nemhogy megengedett, egyenesen mindennapos gyakorlat. Így az is, hogy két elismert újságíró ököllel esik egymásnak egy stúdióban, miután úgy beszéltek egy politikai talkshow-ban, ahogy a kocsmában sem kellene.

A szomszédos Ukrajnában érthető módon még rosszabb a helyzet. Ott az effajta mélyrepülést ráadásul az európai értékekről szóló retorikával öntik le, így annál is visszatetszőbb a dolog. Mi sem természetesebb egy fiatal, a területi egységéért küzdő államban, hogy az identitását a múltban keresi. Méghozzá a „nagy testvérrel” szembeállítható korszakaiban. Így dicsőült meg a függetlenségi eszme nevében a második világháborúban a szovjetek ellen harcoló Sztepan Bandera és az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA). A baj ezzel csak annyi, hogy azok a „dicső harcosok” a nácikkal kollaborálva, a szovjetek ellen harcolva lengyelek tízezreit is legyilkolták, és ellenségnek tekintve mindenkit, aki nem ukrán, szisztematikus etnikai tisztogatásokat hajtottak végre. Ennek az UPA-nak a vezetőiből, Sztepan Banderából és Roman Suhevicsből kreál nemzeti hősöket a jelenlegi hatalom, és foglalja törvénybe „dicső tetteik” lejáratásának elítélését. A köszönését pedig – „Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!” – most akarják bevezetni az ukrán hadseregben. Ebben a szellemben folyik ma a nemzetiségek elnyomása – és a szovjet címer lefűrészelésével ukránosítják még a második világháború áldozatainak emlékére Kijevben emelt emlékművet, a Haza Anyácskát is.

A múlt megtisztítására tett kísérletbe tenyerelt bele Ukrajna egyik nagy szövetségese, Lengyelország, amikor törvénybe foglalta a nacionalisták által a második világháborúban elkövetett bűnök tagadóinak, relativizálóinak, a banderista eszmék terjesztőinek a büntetését. Nem is emiatt támadják a jogszabályt, ahogy azt is elismeri mindenki, hogy Auschwitzot nem lehet lengyel haláltábornak nevezni. A nemzeti büszkeség által vezetett toll azonban – diplomáciai háborúba keverve Varsót – kicsit itt is megcsúszott, amikor az 1941-es jedwabnei vagy az 1946-os kielcei pogromokon átlapozva a kizárólagos áldozat szerepét erősítve azt próbálják sugallni a lengyelek, hogy távolról sem volt semmi közük a holokauszthoz. Valahogy úgy, ahogy a magyar kormány tette a német megszállás áldozatainak emlékművével.

A múlt tehát, mint ezek a példák is mutatják, nagyon is szerves része jelenünknek. Mifelénk, Közép- és Kelet-Európában túlságosan is az. Így pedig már nem erősít bennünket, hanem ellenkezőleg: béklyóba ver, a jövőnket gyengíti.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.