A napelem- és napkollektorfarmok létrehozására irányuló, 12 milliárd forint keretösszegű uniós pályázati forrásra a kiírást követő 12 órán belül annyi pályázat érkezett, hogy a kiíró felfüggesztette a további igénylések befogadását. Az eset, amely korántsem egyedi, komoly felzúdulást keltett mind szakmai, mind potenciális beruházói körökben.
A pályázat annyiban tér el a megújuló energia elterjedését elősegítő eddigi konstrukcióktól, hogy olyan szereplők vehet(né)nek részt benne, amelyeknek többhektáros, speciális helyen lévő földterületük van, ahol napelemfarm telepíthető. A speciális hely azt jelenti, hogy a föld mellett távvezetéknek kell húzódnia, továbbá rendelkezésre kell állnia a helyszínen egy elosztóállomásnak, amelyen keresztül a megtermelt elektromos áram betáplálható a vezetékbe. Az ilyen földdarabok jelentős része mezőgazdasági terület, azon belül szántó, legelő vagy erdő.
A pályázati dokumentumok beadásához szükséges engedélyek – például a terület átminősítése, művelésből való kivonása, az önkormányzat hozzájárulása – rendes ügymenet esetén hónapokat vesz igénybe. Ehhez járul az áramot átvevő szolgáltató nyilatkozata arról, hogy a helyszín megfelelő – ezt csak szemlén lehet eldönteni –, valamint az árajánlat a kivitelezésről és az áram árvételi áráról. Utóbbitól függ a megtérülés ideje.
Világos, hogy az előkészítő szakaszhoz szerencsés esetben is legalább három–hat hónap időtartam szükséges. Ehhez képest a pályázat meghirdetését követő fél napon belül a keret elfogyott. Józan ésszel belátható, hogy a pályázatot beadók hónapokkal korábban tisztában voltak a kiírási feltételekkel. Másképpen nem rendelkezhettek a felsorolt engedélyekkel, árajánlatokkal a kiírás napján. Ez felveti a hivatali visszaélés tényállását. Amihez hozzájárul az ügyben eljáró hatóságok, hivatalok, de különösen az áramszolgáltatók magatartása. Nekik tudniuk kellett, miféle igények szerepelnek a majdani kiírásban. Kérdés, honnan tudták, és ha tudták, kiszivárogtatták-e leendő ügyfeleiknek.
Érdekes kérdés a beadott pályázati dokumentumok dátumozása is. Vélelmezhető, hogy ezekben a kiírást megelőző dátumok szerepelnek, hiszen kizárható, hogy fél nap alatt minden aláírás és pecsét a helyére került. Ha az igényléseken korábbi dátumok találhatók, a hivatali visszaélés gyanúja erősödik. Az ügyhöz tartozik, hogy az elmúlt nagyjából tíz hónapban nem egy esetben az adott energiaszolgáltató – konkrét vidéki és budapesti példát is tudok hozni – a létesítendő nem uniós, saját erőből megvalósuló projekttel kapcsolatban hónapokig nem tudott a majdani átvételi ár tekintetében nyilatkozni, mondván, nem ismertek a feltételek. Így a projektek jégre kerültek. Mások számára viszont sikerült kikalkulálniuk az üzleti tervhez szükséges árakat.
Köztudomású, hogy a megújuló energia terén a kormány évek óta kétarcú magatartást tanúsít. Korábban Lázár János kancelláriaminiszter – pályázati forrásokat felügyelő tótumfaktum – a testével védte a lakosság elől azt a 90 milliárdos uniós forrást, amely a lakóházak energiahatékonyságának korszerűsítésére, a fűtésszámla csökkentésére irányulva napkollektorok családi és társasházak tetejére helyezését célozta. A lakossági rezsicsökkentés uniós finanszírozását ekképpen megakadályozó miniszter a forrást inkább a kormányzati épületek korszerűsítésére szánta – amely programról azóta sem hallottunk túl sokat.
Ezúton is kérdezem, vajon mi valósult meg belőle. Azt viszont mára megértettük, hogy a lakossági pályázatból miért nem lett semmi. Részben vagy egészben energiafüggetlen háztartások számára nem érdekes a kormányzati rezsicsökkentés. Nem érzik szükségesnek az állam gondoskodó kezét. Mármint választások előtt. Tavaly valóban hideg és hosszú tél volt, lényegesen magasabb fűtésszámlákkal, Orbán Viktornak mégsem jutott eszébe, hogy a lakosságnak azzal a gáláns ajánlattal éljen, amellyel most.
A gondoskodó kéz simogatását érzik viszont azok a vállalkozók, akik a mostani pályázatra villámsebesen, a magyar bürokrácia lassúságába vetett hitet megcáfolva, pillanatok alatt tudtak reagálni. A világrekorder tempó persze felkeltheti a forrás gazdájának figyelmét. Esetleg érdeklődhet a végrehajtási mechanizmus iránt. Ilyet még ők sem tudnak, abban az Ausztriában sem, amely gazdaságának utolérését 2050-re tervezi a magyar jegybank elnöke. Csak nehogy rossz irányba forduljon az érdeklődés, és a gyorsaságot – a magyar fifika elismerése helyett – valamiféle, a bűncselekmény határát átlépő hivatali visszaélésben keressék. Ez ugyanis semmi más nem lenne, mint Brüsszel beavatkozása a jól bejáratott magyar gyakorlatba, a rezsibiztos áldásos tevékenységébe, végső soron pedig a magyar választásba.
