Donald Trump amerikai elnök győzelme óta a hétköznapi szóhasználatban is mind elterjedtebbé vált egy eredetileg az újságírás és a társadalomtudományok szakszókincséhez tartozó fogalom: a fake news. Vagyis az álhír. A propagandacélokat, politikai-pénzügyi érdekeket szolgáló szándékos félretájékoztatás. Ahogy az már lenni szokott, a hirtelen közhasználatúvá vált fogalom hamar utat talált magának a politikai kommunikációban is. A miniszterelnök nemrégiben már azzal hárította el a Hír TV-t, hogy „fake newsnak nem nyilatkozom”. Vagyis olyan csatornának, amely – szerinte – tudatosan elferdíti a tényeket.
Érdemes feltenni a kérdést: vannak-e, lehetnek-e valódi tények a politikában? Csakugyan a valóság tényszerű elemei mentén artikulálódik a mindenkori politikai cselekvés, vagy a szimbólumok erdejéből kikeveredve az álhírek dzsungelében bolyong a XXI. századi médiafogyasztó? Nem véletlen a szóhasználat. A politikai preferenciák megfogalmazásakor, saját politikai identitásunk kialakításakor a szimbolikus aktusoknak legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – szerepük van, mint annak, hogy mit gondolunk oktatásról, egészségügyről, nemzetről, családról, a hadsereg szerepéről.
A szimbólumhasználat nem csupán tárgyi eszközökben, hanem a szavak, a megfogalmazás szintjén is megmutatkozhat. Mondhatom, hogy én elsősorban „demokrata” vagyok, míg más számára fontosabb, hogy ő „nemzeti”. Vagy még konkrétabban: nem abortuszellenesként definiálom saját magamat, hanem „az élet pártján állónak” – tehát a negatív érzelmi töltetű szavak helyett pozitív fogalmakkal írom le politikai személyiségemet. Ezeknek az aktusoknak fontos szerepük van abban, hogy megerősítsenek: a jó oldalon állok, az igazságot képviselem, helyes ügyet támogatok, mind szavazatommal, mind a környezetemmel folytatott interakciók során.
De mi történik akkor, ha ellentmondásba keveredek magammal? Ha azt látom, hogy az általam támogatott párt politikusai korruptak, néhánynak kapcsolata volt az állambiztonsággal a Kádár-rendszerben – vagy egész egyszerűen csak hazudott? A pszichológia ezt a jelenséget kognitív disszonanciának nevezi. A valóság tényei nem feleltethetők meg saját világképemnek, és ez szellemi és mentális kényelmetlenségérzetet okoz. Ilyenkor az emberek többsége hárít: a tényszerűség irányába mutató kijelentésekkel próbálja oldani a kényelmetlenségérzetet. Ezek a kijelentések tartalmaznak ugyan valóságelemeket, de az egésznek csak egy kisebb szeletét bontják ki és nagyítják fel. Amikor március 15-ei beszédében a miniszterelnök a haza megvédésére szólítja fel híveit, és erre történelmi példákat hoz, egy mondatban említve a törökök és a labancok kiűzését, pontosan tudja, hogy az előbbi nem sikerülhetett volna a Habsburgok nélkül (minthogy Magyarország felszabadítását 1683–1687 között V. Károly lotaringiai herceg vezette, vagyis egy ízig-vérig „labanc”). A kormányfő nem hazudik, csupán ferdít. Saját tábora egyben tartása, mozgósítása, és a jelenkori veszély nagyságának érzékeltetése céljából.
