Donald Trump amerikai elnök győzelme óta a hétköznapi szóhasználatban is mind elterjedtebbé vált egy eredetileg az újságírás és a társadalomtudományok szakszókincséhez tartozó fogalom: a fake news. Vagyis az álhír. A propagandacélokat, politikai-pénzügyi érdekeket szolgáló szándékos félretájékoztatás. Ahogy az már lenni szokott, a hirtelen közhasználatúvá vált fogalom hamar utat talált magának a politikai kommunikációban is. A miniszterelnök nemrégiben már azzal hárította el a Hír TV-t, hogy „fake newsnak nem nyilatkozom”. Vagyis olyan csatornának, amely – szerinte – tudatosan elferdíti a tényeket.
Érdemes feltenni a kérdést: vannak-e, lehetnek-e valódi tények a politikában? Csakugyan a valóság tényszerű elemei mentén artikulálódik a mindenkori politikai cselekvés, vagy a szimbólumok erdejéből kikeveredve az álhírek dzsungelében bolyong a XXI. századi médiafogyasztó? Nem véletlen a szóhasználat. A politikai preferenciák megfogalmazásakor, saját politikai identitásunk kialakításakor a szimbolikus aktusoknak legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – szerepük van, mint annak, hogy mit gondolunk oktatásról, egészségügyről, nemzetről, családról, a hadsereg szerepéről.
A szimbólumhasználat nem csupán tárgyi eszközökben, hanem a szavak, a megfogalmazás szintjén is megmutatkozhat. Mondhatom, hogy én elsősorban „demokrata” vagyok, míg más számára fontosabb, hogy ő „nemzeti”. Vagy még konkrétabban: nem abortuszellenesként definiálom saját magamat, hanem „az élet pártján állónak” – tehát a negatív érzelmi töltetű szavak helyett pozitív fogalmakkal írom le politikai személyiségemet. Ezeknek az aktusoknak fontos szerepük van abban, hogy megerősítsenek: a jó oldalon állok, az igazságot képviselem, helyes ügyet támogatok, mind szavazatommal, mind a környezetemmel folytatott interakciók során.
De mi történik akkor, ha ellentmondásba keveredek magammal? Ha azt látom, hogy az általam támogatott párt politikusai korruptak, néhánynak kapcsolata volt az állambiztonsággal a Kádár-rendszerben – vagy egész egyszerűen csak hazudott? A pszichológia ezt a jelenséget kognitív disszonanciának nevezi. A valóság tényei nem feleltethetők meg saját világképemnek, és ez szellemi és mentális kényelmetlenségérzetet okoz. Ilyenkor az emberek többsége hárít: a tényszerűség irányába mutató kijelentésekkel próbálja oldani a kényelmetlenségérzetet. Ezek a kijelentések tartalmaznak ugyan valóságelemeket, de az egésznek csak egy kisebb szeletét bontják ki és nagyítják fel. Amikor március 15-ei beszédében a miniszterelnök a haza megvédésére szólítja fel híveit, és erre történelmi példákat hoz, egy mondatban említve a törökök és a labancok kiűzését, pontosan tudja, hogy az előbbi nem sikerülhetett volna a Habsburgok nélkül (minthogy Magyarország felszabadítását 1683–1687 között V. Károly lotaringiai herceg vezette, vagyis egy ízig-vérig „labanc”). A kormányfő nem hazudik, csupán ferdít. Saját tábora egyben tartása, mozgósítása, és a jelenkori veszély nagyságának érzékeltetése céljából.
Más a helyzet, amikor az igazságot nem pusztán torzítani akarja valaki, de tudatosan valótlanságot állít. Szita Károly ügynökmúltjáról a Magyar Nemzet levéltári iratokat közölt. Az erre válaszul született, a kormánysajtó minden orgánumát megjárt hárítás leginkább faktoidokat, elferdített tényeket tartalmazott, továbbá a lap tulajdonosa és a politikus közötti korábbi konfliktus alapján próbálta meg értelmezni a cikket. Ezt az értelmezési keretet kínálta fel a kormánypárti szavazóknak is, azért, hogy enyhíthessék saját szellemi és mentális kényelmetlenségérzetüket.
Persze hogy most került ki ez az anyag, hiszen választási kampány van, és Simicska Lajos az Orbán Viktorral történt összeveszése óta mindent megtesz, hogy ártson a Fidesznek – gondolja magában az elkötelezett szavazó. Ezek a faktoidok azonban itt már valódi álhírré állnak össze – de egyáltalán nem úgy, ahogy azt a kormánypárti sajtó látni és láttatni szeretné. Tagadják ugyanis az iratok hitelességét (Szita Károly szerint „az ő lelkiismerete tiszta”), és így a legújabb kori történelem ha mégoly kicsi, de egyáltalán nem jelentéktelen szeletének valódiságát is. Vagyis nemcsak a valóság torzítására alkalmasak, hanem annak tagadására is. Politikai következményük hosszú távú: az állambiztonsági iratok nyilvánosságának befolyásolása mellett kihatnak a múltról szóló közbeszédre és a történelmi igazságtételre is – ha létezhet még ilyen –, amennyiben szándékosan felcserélik az elkövető és az áldozat szerepét.
Pontosan ez az, amit úgy hívunk, hogy fake news – vagyis propagandacélokat és politikai érdekeket szolgáló szándékos félretájékoztatás.
A szerző politológus, Idea Intézet
