Szűk egy hónappal a kisebbségvédelmi uniós polgári kezdeményezés aláírásgyűjtésének határideje előtt a szignók száma durván hétszázötvenezernél jár. A sikerhez még negyedmillió érvényes aláírás kellene, egymillió birtokában lehetne az Európai Bizottság elé járulni a kéréssel, hogy foglalkozzon határozottabban az európai őshonos kisebbségek védelmével.
A Minority Safepacket támogató aláírásom online elküldésekor két nyugtalanító kérdés kezdett foglalkoztatni. Az egyik, hogy
vajon miért kell ma az unióban aláírást gyűjteni ahhoz, hogy az európai őshonos kisebbségek jogai erősebb gerendákkal legyenek aládúcolva.
Hogy lenne mit védeni a téren, az a napnál világosabb.
Az, amit Románia megenged magának a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügyében, elképesztő. Az államilag megrendelt hajcihő, amely évek óta folyik a székely zászló kitűzése körül, felháborító. Az, hogy Románia fontosabbnak tart demonstratívan visszavonogatni holmi kitüntetéseket, mint normális, emberhez méltó közlekedési feltételeket teremteni Erdélyben, vérlázító. Az, hogy gróf Esterházy Jánost, a két világháború közötti felvidéki magyarság legkiemelkedőbb mártír politikusát a mai napig háborús bűnösként tartják számon Szlovákiában, elfogadhatatlan. Az, hogy az ország úgy masírozhatott be az Európai Unió kapuján, hogy hóna alatt ott voltak a magyarok totális kisemmizését, megsemmisítését szentesítő Benes-dekrétumok, felfoghatatlan.
Az, amit az EU felé kapkodó Ukrajna művel a magyar oktatással a „nyelvtörvény” eszközével, penetráns bűntény.
Nem beszélve arról, hogy nem csupán az oktatás, hanem a közösségi érdekvédelem egésze lehetetlenül el azzal, hogy gyáva és galád módon felgyújtják – vagy akár hagyják felgyújtani – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) ungvári irodáját. A tény, hogy a kárpátaljai magyarság pesti ésszel fel nem fogható szegénységben él a világ egyik vezető hatalmi entitásától, az Európai Uniótól nulla kilométernyire, már önmagában olyan problémahalmaz, amely velünk élő valóságként talán idomul a mindennapjainkhoz, mégis éles felkiáltójel kellene legyen Brüsszelben. Nem az.
Az uniót mostanában más irányú problémák foglalkoztatják. Aprócska gond az is, hogy az EU-nak nincs valós kompetenciája a kisebbségi jog területén. Annál nagyobb kompetenciát mutat viszont a bevándorlás terén – de ez nem a jelen értekezés tárgya.
A másik nagy kérdés, ami foglalkoztat, hogy
ha ilyen súlyú jogsérelmek között él a határon túli magyarság, akkor miért csak januárban pörgeti fel az aláírási kampányt a FUEN, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója.
Hogyan fordulhat elő, hogy bár az 500 milliós EU-ban minden tizedik ember valamelyik őshonos kisebbség tagjaként azonosítja magát, még mindig hiányzik az a negyedmillió szignó? Ötvenmillió ember a kezdeményezés célcsoportja!
Fel kell vetni a FUEN felelősségét az ügyben, hiszen neve alapján joggal feltételezhetjük, hogy nemzetközi szervezetről van szó, amely föderális módon egyesíti a nemzetiségeket. Hogyhogy nem lépett stratégiai partnerségre a katalánokkal, a dél-tiroliakkal, a dániai frízekkel, a görögországi albánokkal, a finnországi svédekkel? A katalánok egymagukban vannak vagy hétmillióan, az onnan érkező aláírások száma mégsem éri el a Spanyolországra vonatkozó minimális kvótát. Egyedül Magyarországon, Szlovákiában és Romániában gyűlt össze tisztes mennyiségű szignó, de az érvényességhez még négy országból kellene a lakosságszámmal arányosan meghatározott számú aláírás.
Finoman szólva sem diadalmenet a gyűjtés, pedig a kezdettől fogva annak kellett volna lennie a fent említett ötvenmilliós nagyságrend okán. Igen, rendkívül nagy a FUEN felelőssége, mert ha balul sül el a gyűjtés, akkor éveken át lehet majd hallgatni a fülünkbe ciripelő román–szlovák érveket arról, hogy a magyarok még ennyit sem tudnak megtenni a saját maguk érdekében. Azzal, hogy csak idehaza és a két szomszédos országban gyűlt össze arányosan elégséges támogató aláírás, egyelőre túlságosan magyar akcióról beszélünk.
Ezért is lett volna taktikusabb a katalánokat, a bretonokat, a korzikaiakat, a baszkokat, ne adj’ isten az észtországi oroszokat érdekeltté tenni, mégpedig saját kisebbségi szerveződéseiken keresztül, felhasználva pártjaik infrastruktúráját.
Mibe került volna az ősszel amúgy is Barcelona utcáin tüntető katalánok tömegeitől betakarítani az oly szükséges aláírásokat? Nagyjából egy fapados jegy és pár napi panzió árába. Valami félrecsúszhatott a szervezés folyamán.
Más uniós polgári kezdeményezéseket elnézve mondhatjuk, hogy a lisszaboni szerződés által lehetővé tett újfajta érdekérvényesítő eszköz egyre népszerűbb. De ha a Minority Safepacket nem sikerül révbe juttatni, akkor nem marad más, csak a szégyen. Ne legyen igazam!
