Január 12–13-án közöltem a Magyar Nemzetben két részben a pártelitekhez szóló első, együttműködést sürgető cikkemet. Ebben azt állítottam, hogy a tisztességes demokratikus választás intézményi feltételei már nem léteznek nálunk, hiszen a kormánypártok mérhetetlen nagy, illegitim előnyt élveznek anyagiakban, a médiában és a választási szabályok-eljárások révén is, április 8-án mégis van esélyük az ellenzéki pártoknak az Orbán-kormány leváltására. Akár kétharmados többséggel. Ehhez azonban rendhagyó választási összefogásra kellene vállalkozniuk. A Jobbiktól a DK-ig valamennyi olyan ellenzéki párt részvételével, amely indulni készül a választáson, és a mérések szerint érzékelhető a támogatottsága. Fel kellene ismerniük végre – írtam –, hogy senkinek sem sikerülhet egyedül legyőzni a kormánypártokat. Sőt együtt sem szerezhetnek ehhez elegendő mandátumot, ha külön-külön indulnak. Ezért legalább az utolsó utáni pillanatban koordinálniuk kellene az egyéni választókerületek indulóit, hogy mindenütt egyetlen ellenzéki álljon szemben a kormánykoalíció jelöltjével, és rá szavazva érvényesülhessen a kormányváltást kívánó politikai többség akarata.
Ez a forgatókönyv csak akkor valósulhatott volna meg, ha a választáson a megosztott ellenzék maximum három országos listát indít. Tudomásul véve azonban, hogy ez a pártok közötti áthidalhatatlan ellentétek miatt megvalósíthatatlan, január 31-én, a HVG portálon közölt újabb cikkemben kompromisszumot javasoltam. Azt állítva, hogy még háromnál több országos listát feltételezve is kétharmados győzelmet arathat az ellenzék, ha az országos lista állításához ragaszkodó, egy százalékot biztosan meghaladni képes ellenzéki pártok legalább 79 egyéni választókerületben vállalkoznak a koordinációra. A maradék 27, lehetőleg a kormánnyal szembeni tábort a legkisebb eséllyel kecsegtető kerületben pedig szabadon indíthat bárki ellenzéki jelöltet, és ott azok a pártok is megszerezhetik az országos lista indításának jogát, amelyek sehol máshol nem indulnak. Azt írtam, hogy az ellenzék még e részleges választási együttműködés révén is a kormánypártok ellen fordíthatná az önkényesen az érdekeikhez igazított, aránytalan választási rendszer logikáját. És akár 79 egyéni mandátumot is elhozhatna előlük, amivel még akkor is az övé lehetne a parlamenti képviselői helyek kétharmada, ha a kormánykoalíció országos listája bőven 30 százalék fölötti eredménnyel szerezné meg az első helyet.
Ami felettébb kívánatos lenne, hiszen a valódi győzelmet ez jelentené. A Fidesz ugyanis nem csupán kormánypárt, hanem rendszeralkotó és rendszerfenntartó párt. A kormánypártot le lehet váltani egyszerű többséggel is, Orbán autokrata rendszerét azonban csak kétharmaddal lehetséges. Ehhez ugyanis módosítani kell az alaptörvényt és jó néhány egyéb kétharmados törvényt is. Az együttműködést sürgető első cikkem óta eltelt több mint két hónap csak megerősített a meggyőződésemben, hogy a Fidesz–KDNP valóban legyőzhető – kétharmaddal is. Azóta az ellenzéki együttműködés kényszere és parancsa széles körben nyilvánvalóvá vált. És az együttműködésre való hajlandóság sokat erősödött a választók, a véleményformálók és a pártvezetők körében egyaránt. A kormánykoalíció migránsügyi baklövései és a miniszterelnök családját, valamint a legközvetlenebb vezetőtársait is megsorozó korrupciós botrányok miatt már nem képes diktálni a napirendet. A felmérések szerint az ellenzék ma egészében népszerűbb, mint két hónapja, a kormánypártok pedig népszerűtlenebbek.
A közvélemény-kutató intézetek ráadásul a kormánypártokat rendre túlmérik. Mérvadó politológusi vélekedések szerint ez a sajátosság a kormánypártoknak a valóságos eredményüknél akár 5–10 százalékkal is jobb számokat hozhat. A választási részvételre való hajlandóság folyamatosan növekszik. Egyre nagyobb az esélye, hogy az általam a kétharmados győzelem feltételei között említett 70 százalék fölé jussunk. A kormánykoalíció már nem bízhat eredeti elképzelése sikerében, hogy az ellenzéki esélytelenség miatti depresszió okán alacsony lesz a részvétel, és könnyen mozgósítható saját tábora a megosztott ellenzékkel szemben elegendő lesz a fölényes győzelemhez. Sokkal világosabban látható, mint korábban, hogy a kormánypártok választott kampánystratégiájukkal, a bevándorlásügyi félelemkeltéssel elérték a plafont, és ha akarnának, se tudnának már ennél hatásosabb stratégiára váltani.
Az is világosan érzékelhető, hogy ennek a kampánynak a csúcsra járatása, erőteljesebb retorikai regiszterbe emelése, amivel kínjukban próbálkoznak, szükségképpen kontraproduktív, mert még közelebb nyomja-szorítja egymáshoz az ellenzéki pártokat és szavazóikat, ráadásul felhajtja a választási részvételt. Ami teljesen egyértelműen az ellenzéknek előnyös, mert a még pártot nem választó, ám aktivizálható rétegekben sokkal több a kormányváltást kívánó szavazó. Hétről hétre növekszik az együttműködésre irányuló társadalmi nyomás az ellenzéki pártokon. Különféle civil nyomásgyakorló csoportok egyre összehangoltabban szervezkednek a koordinációt erősítendő: V18; Közös Ország Mozgalom; Viszlát, Kétharmad!; Egy jelöltet a változásért. Azzal az eltökélt szándékkal, hogy ha az ellenzéki pártok nem hajlandók elvégezni a saját feladatukat, és megegyezni abban, hogy melyik választókerületben ki maradjon talpon a teljes rendszerváltó ellenzék képviseletében, akkor kényszerűségből ők fogják kijelölni és közreadni a legesélyesebb ellenzéki egyéni jelöltek névsorát, és a saját eszközeikkel kampányolnak majd mellettük – a kormányváltásra szavazni akaró választók dolgát megkönnyítendő.
A hódmezővásárhelyi ellenzéki győzelem felszabadító, önbizalmat erősítő hatásával jelentős lökést adott ennek a folyamatnak. Mára odáig jutottunk, hogy többé-kevésbé valamennyi szóba jöhető párt vezetői azt mondják vagy legalább sugallják – még Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc is –, hogy az ellenzéki eredmények maximalizálása érdekében az egyéni választókerületekben az a helyes, a kormány bukását segítő magatartás, ha a szavazó a nyerésre legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavaz.
A Jobbik és az MSZP–P, valamint a DK azonban az egymással való koordinációtól, vagyis attól, hogy a választóik számára egyértelmű helyzetet teremtsenek, változatlanul elzárkózik. Utóbbiak egyre kisebb meggyőződéssel, a Jobbik határozottan. A hódmezővásárhelyi ellenzéki győzelem után azonban immár pártok – LMP, Momentum – is beléptek a széles körű koordináció szószólói közé. Most, hogy a választáshoz közeledve egyre inkább érzékelhető az esély a kormányváltásra, a kisebb pártoknak számítaniuk kell arra, hogy szavazóiknak érthetően erősödik a hajlandóságuk, hogy a szívüknek legkedvesebb helyett arra szavazzanak, akinél a szavazatuk hasznosabban, biztosabban szolgálja a kormányváltást. Nekik már csak emiatt is indokolt sürgetniük a választókerületi koordinációt. Ha megnézzük az Idea Intézet közvetlenül a hódmezővásárhelyi választás után végzett felmérésének számsorait a pártok híveinek átszavazási hajlandóságáról, azt látjuk, hogy az LMP szimpatizánsai körében a legnagyobb, 56 százalékos a készség a saját jelöltek visszaléptetésére, mégpedig az esélyesebb baloldali javára. Ami még hagyján, de olyannyira elszántak ebben, hogy majdnem ugyanennyien, 55 százaléknyian akkor is átszavaznának, ha a saját pártjuk jelöltje nem lépne vissza. A Jobbik jelöltjeire viszont csak 38 százalékuk szavazna át, ha a saját jelöltjük állva maradna. Érdekes módon a Jobbik esélyesebbnek vélt jelöltjei javára a baloldali szavazók ma az LMP támogatóinál nagyobb arányban szavaznának át. A baloldaliak 42 százaléka akkor is átszavazna az esélyesebb jobbikosra, ha a saját jelöltjük nem lépne vissza. Pedig a vezetőiket hallgatva azt gondolná az ember, hogy a baloldaliak távolabb érzik magukat a Jobbiktól, mint az LMP-sek.
Egyelőre semmi jele, hogy a választási részvétel növekedésének, a kormánykoalíció defenzívába szorulásának és az ellenzék fokozatos erősödésének dinamikáját bármi megtörhetné a hátralévő hetekben. Az átszavazási hajlandóság erősödésére is okkal számíthatunk. Ha azonban a koordináció nem terjed ki az eddigieknél jóval szélesebb körre – amint korábban jeleztem, legalább 79 kerületre –, s a civil nyomásgyakorló szervezetekre, illetve a választókra marad annak a felismerése és széles körű tudatosítása, hogy ki a legesélyesebb, akkor a legjobb esetben is éppen csak egyszerű többségre vergődhet az ellenzék, de még mindig valószínűbb, hogy a Fidesz–KDNP szerez többséget.
A Taktikaiszavazás.hu március 12-én frissített adatai szerint ha az eddig létrejött koordináció ismeretében ma kerülne sor a választásra, 64 százalékos részvétel mellett az ellenzék összesen 14 egyéni mandátumot szerezhetne. Ami kétharmadoshoz közeli kormánykoalíciós győzelemmel járna. Arra számítva, hogy a részvétel április 8-ig még jelentősen növekszik, a koordinációt ösztökélő civil mozgalmak pedig hatásosan tudatosítják, hogy ki a legesélyesebb a győzelemre a talpon maradt ellenzéki jelöltek közül, ezért az eddigieknél is erőteljesebbé válik az ellenzéki pártok szavazóinak átszavazási hajlandósága, nos, ebben az esetben az ellenzék talán behúzhat április 8-án 40–42 mandátumot, amivel esetleg már kisebbségbe szorítható a kormánykoalíció.
Ha azonban legalább abban a 79 kerületben megtörténne a koordináció, amelyekben a mai állás szerint 50 százaléknál kisebb a kormánypárti induló támogatottsága, és ahogy a korábbi cikkeimben részleteztem, a részt vevő pártok társítanák ehhez a megegyezéshez korlátozott idejű és tartalmú, egy–másfél éves rendszerváltó közös kormányzás nyíltan vállalt programját, akár 79–80 egyéni mandátumot is megszerezhetne az ellenzék. És összesítve a kétharmados parlamenti többség sem lenne számára elérhetetlen. Ez az április 8-i választás tétje.
