Előre a tíz százalékért!

Az íróasztalok mellett kiókumlált elméleteket már számos esetben keresztülhúzták a hétköznapok eseményei.

Az egyik politikai prostituált, a másik tolvaj bolsi, a harmadik még mindig aljas, nyomorító eszméket szolgál. Mindeddig csupán a kormányharsonaként működő médiából röpködtek ezek a szívderítő jelzők az összes irányba. Ám úgy tűnik, a propagandisták olyan elementáris hatást gyakoroltak néhány vezető ellenzéki politikusra, hogy immár egymásra is bátran kiáltanak kígyót-békát. Mintha szeretnék megkímélni a centrális erőtér katonáit a fáradságtól, az önsorsrontás régi, évszázados hagyományait követve igyekeznek minél vehemensebben gajra tenni a kormányváltásban egyébként szintén érdekelt társaikat.

Gyurcsány Ferenc lankadatlan tevékenységét ezen a téren jól ismerjük, már fel sem vesszük, szinte egykedvűen nézzük, ahogy változatos eszközökkel aprítja az egykor szebb napokat látott szocialistákat. Ám két héttel a választások előtt az MSZP is megfújta a harci kürtöt, a legfőbb veszélynek, Orbán-tettestársnak kikiáltva a választásokon a Fidesz mellett várhatóan másodikként befutó Jobbikot. Félreértés ne essék: eszemben sincs kardot rántani Vona Gábor pártja mellett. Ahhoz azonban, hogy az így kialakult helyzet visszásságát felfedezzük, rajongani sem kell különösebben a jobbikosokért. Nem vagyunk egyformák, magunkban akár azt is megállapíthatjuk, hogy számos lépésük visszás vagy „borzongató”.

A kérdés azonban most egészen más: valóban célravezető eljárás szinte a kampány véghajrájában „náci kártyázni”, szívességet téve ezzel Orbán Viktornak és a Fidesznek? (Ráadásul többek között az a Karácsony Gergely teszi mindezt, aki 2010 után nem sokkal az akkor még jóval radikálisabb hangvételt megütő Jobbikkal akart technikai koalícióra lépni.) A cél nem világos, legfeljebb sejthető. Mintha a szocialisták a nekik tanácsokat adó Horn Gábor (Republikon Intézet) alaptézisét („Karácsonynak Vonával kell meccselnie”) tették volna magukévá. (A 444 minapi Horn-interjújában részletesen olvashatunk a kérdésről.)

Ebből pedig lehangoló dolog következik. A Karácsony Gergely–Molnár Gyula-tandem gyakorlatilag nyíltan beismeri, hogy minden kormányváltó frázispufogtatás ellenére esélytelennek tartja a Fidesz elleni választási küzdelmet. A célja ezért menteni a menthetőt: megkapaszkodni a pártszövetség bejutásához szükséges 10 százalék fölött, és harcolni a talán még elérhető második helyért. A szocialisták alighanem azt is érzékelik, hogy a Jobbik népszerűsége az elmúlt időszakban megindult felfelé. Félelmük leginkább ennek a ténynek, nem pedig a „nácizmusnak” szól. A mostani militáns hangvétel mögött tehát az attól való – minden bizonnyal jogos – rettegés áll, hogy újabb bukásuk esetén, pláne parlamenten kívülre szorulva végképp elindulnak az eljelentéktelenedés, horribile dictu a megsemmisülés felé. Ezért is várható választási fiaskójukat igyekeznek nagy lendülettel másokra kenni: így az együttműködést „ellehetetlenítő” Szél Bernadettre és a Lehet Más a Politikára is.

A szocialista politikusok helyzete már csak azért sem irigylésre méltó, mert nyilván látják: mostani pozíciójukból csupán néhány lépést kell tenniük ahhoz, hogy pártjuk 2018 áprilisa után a NER hasznos idiótájává váljon. (Látványos, hogy a pártot az LMP-hez és a Jobbikhoz képest a kormánysajtó mennyivel kevésbé támadja hosszú ideje.) Olyan, a fügefalevél szerepét betöltő ellenzéki párttá alakulhatnak, amelyre a demokrácia lejtmenetét kifogásolók előtt hivatkozni lehet. A szisztéma fennmaradását segítő „konstruktív ellenzékké” – amelynek hiányát üvöltözve kéri számon az Echo TV stúdiójában rendszeresen a galambősz Gajdics Ottó.

Nem a nagy választókerületi ölelkezés elmaradását kárhoztatom. Az a Jobbiknak és az MSZP-nek is halálos ölelés lett volna. Megvalósítani is lehetetlen. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy teszem azt Budapest XII. kerületében a baloldali érzelműek tömött sorokban az urnákhoz járulva Gyöngyösi Mártont választanák, vagy hogy a szomszédos Újbudán a jobboldaliak Molnár Gyula mellé tennék az ikszet. Az effajta íróasztalok mellett kiókumlált elméleteket már számos esetben keresztülhúzták a hétköznapok eseményei. A szavazópolgárok nem robotok, választani (még ma is) elsősorban lelkiismereti (és egyben indulati) kérdés.

Egyéni mandátumok esetében az összefogásnak két módon lett volna értelme. Titkos egyeztetéssel (erre még mindig lenne lehetőség), vagy ha a pártok bizonyos körzetekben beálltak volna független jelöltek mögé. Lássuk be, Márki-Zay Péterekre a világnézeti vitákat félretéve mindenkinek könnyebb voksolnia, mint elnyűtt és unalmas pártfunkcionáriusokra. Ez a hajó azonban bizonyára kifutott a kikötőből. Közben világos mindenkinek, hogy az egymás elleni háború erodálja az átszavazási kedvet. A szocialisták számára viszont, úgy érezhetik, ez lehet az ára a tíz százalék abszolválásának.