Az egyik politikai prostituált, a másik tolvaj bolsi, a harmadik még mindig aljas, nyomorító eszméket szolgál. Mindeddig csupán a kormányharsonaként működő médiából röpködtek ezek a szívderítő jelzők az összes irányba. Ám úgy tűnik, a propagandisták olyan elementáris hatást gyakoroltak néhány vezető ellenzéki politikusra, hogy immár egymásra is bátran kiáltanak kígyót-békát. Mintha szeretnék megkímélni a centrális erőtér katonáit a fáradságtól, az önsorsrontás régi, évszázados hagyományait követve igyekeznek minél vehemensebben gajra tenni a kormányváltásban egyébként szintén érdekelt társaikat.
Gyurcsány Ferenc lankadatlan tevékenységét ezen a téren jól ismerjük, már fel sem vesszük, szinte egykedvűen nézzük, ahogy változatos eszközökkel aprítja az egykor szebb napokat látott szocialistákat. Ám két héttel a választások előtt az MSZP is megfújta a harci kürtöt, a legfőbb veszélynek, Orbán-tettestársnak kikiáltva a választásokon a Fidesz mellett várhatóan másodikként befutó Jobbikot. Félreértés ne essék: eszemben sincs kardot rántani Vona Gábor pártja mellett. Ahhoz azonban, hogy az így kialakult helyzet visszásságát felfedezzük, rajongani sem kell különösebben a jobbikosokért. Nem vagyunk egyformák, magunkban akár azt is megállapíthatjuk, hogy számos lépésük visszás vagy „borzongató”.
A kérdés azonban most egészen más: valóban célravezető eljárás szinte a kampány véghajrájában „náci kártyázni”, szívességet téve ezzel Orbán Viktornak és a Fidesznek? (Ráadásul többek között az a Karácsony Gergely teszi mindezt, aki 2010 után nem sokkal az akkor még jóval radikálisabb hangvételt megütő Jobbikkal akart technikai koalícióra lépni.) A cél nem világos, legfeljebb sejthető. Mintha a szocialisták a nekik tanácsokat adó Horn Gábor (Republikon Intézet) alaptézisét („Karácsonynak Vonával kell meccselnie”) tették volna magukévá. (A 444 minapi Horn-interjújában részletesen olvashatunk a kérdésről.)
Ebből pedig lehangoló dolog következik. A Karácsony Gergely–Molnár Gyula-tandem gyakorlatilag nyíltan beismeri, hogy minden kormányváltó frázispufogtatás ellenére esélytelennek tartja a Fidesz elleni választási küzdelmet. A célja ezért menteni a menthetőt: megkapaszkodni a pártszövetség bejutásához szükséges 10 százalék fölött, és harcolni a talán még elérhető második helyért. A szocialisták alighanem azt is érzékelik, hogy a Jobbik népszerűsége az elmúlt időszakban megindult felfelé. Félelmük leginkább ennek a ténynek, nem pedig a „nácizmusnak” szól. A mostani militáns hangvétel mögött tehát az attól való – minden bizonnyal jogos – rettegés áll, hogy újabb bukásuk esetén, pláne parlamenten kívülre szorulva végképp elindulnak az eljelentéktelenedés, horribile dictu a megsemmisülés felé. Ezért is várható választási fiaskójukat igyekeznek nagy lendülettel másokra kenni: így az együttműködést „ellehetetlenítő” Szél Bernadettre és a Lehet Más a Politikára is.