Célegyenesbe fordult az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) kampánya, amelynek célja, hogy az Európai Unió jogszabályokkal garantálja a nemzeti kisebbségek, illetve a regionális és kisebbségi nyelvek védelmét. Egy ügy, amely mögé mindenki jó szívvel fel tud sorakozni – gondolhatnánk. Liberálisok, itt a remek alkalom, hogy kiálljatok a kisebbségek érdekeiért, és a „több Európa” gondolat jegyében Brüsszelt is bevonjátok a nemzetiségi jogokról szóló disputába. Konzervatívok, nemzeti érzelműek, íme a lehetőség, hogy végre rávegyétek az Európai Uniót, hogy ne csak a csirkeketrec méretével és az uborka görbületével, hanem a veszélyeztetett nemzeti kultúrák eddig szigorúan tagállami szinten kezelt ügyével is foglalkozzon.
Magyarország félmillió aláírás összegyűjtését vállalta, ami az ország lakosságának öt, a választásra jogosult közel nyolcmillió embernek hat és egynegyed százaléka. Ha tíz emberből csak egy gondolja úgy, hogy támogatandó a cél, meg is van a kellő számú szignó. Ezzel szemben nemrég Vincze Loránt, a FUEN elnöke azt közölte lapunkkal, hogy Magyarországról százötvenezer aláírást adtak le. Az ügy a választópolgárok két százalékának sem keltette fel az érdeklődését. Pedig veszítenivalónk nincs, anyagi áldozatot sem kell hozni. Magyarország egyetlen lakosát sem fenyegeti a veszély, hogy elveszik a nyugdíját az „idegenek”, a „magyarul beszélő románok”, hogy erőszakosan kitúrják az állami finanszírozású egyetemi helyekről, hogy sunyin eléfurakszanak a kórházi várólistán. Az sem valószínű, hogy drágább lesz miattuk a napi betevő kenyér és a mobilnet. A FUEN kezdeményezésének támogatása egy percünkbe kerül – tömegek töltik ennek a sokszorosát parttalan gyalázkodással a világhálón nap mint nap.
El lehet töprengeni azon, hányan adnák aláírásukat az efféle „ósdi” dolgoknál menőbb, trendibb ügyekért, de még elgondolkodtatóbb egy másik adat.
Amikor a kisebbségek védelmének ügye százötvenezer aláírásnál járt, a Demokratikus Koalíció alelnöke büszkén számolt be arról, hogy a határon túli magyarok szavazati jogtól való megfosztását célzó kezdeményezésüket kétszázezren támogatták.
Most tekintsünk el attól, hogy a demokrácia és az européerség jelszavaival házaló párt szerzett jogot szeretne elvenni arra a hamis állításra alapozva, hogy a határon túliak nem viselik szavazatuk következményeit. Nézzük pusztán a tényeket, amelyek pőrén megmutatják, hogy az indulat, a gyűlölet, a kirekesztés, a valami elleni fellépés nagyobb mozgósító erővel bír, mint egy szép ügy támogatása. A Minority Safepack sikeréért nem törik össze magukat a magyar pártok. Alig beszélnek a kezdeményezésről, aktivistáikat sem küldik a forgalmas terekre aláírást gyűjteni, az interneten sem látszik nyoma erőfeszítésüknek. Ellenben a szavazati jog megvonásáért jó néhány csoport létrejött. (Az egyik, a DK-hoz hivatalosan nem kötődő, de tízezrek által követett Facebook-csoportot be is mutattuk annak kapcsán, hogy egy közkedvelt bejegyzése lopott fényképre és hazug mondatokra építve uszított a határon túliak ellen.)
Ne legyünk igazságtalanok, nem csak a kisebbségi magyarokkal szembeni ellenérzés mozgósít. Az „erős és büszke európai ország” egyes polgárait már annyira aggasztja a templomainkat elfoglaló müezzinek, a Budapesten létesítendő no-go zónák, a lelakatolt italboltok és csadorba kényszerített asszonyaink disztópiája, hogy pánik vagy felindultság lesz úrrá rajtuk, amikor „piréz” turistákba vagy hazánkba érkezett önkéntescsoportba botlanak, esetleg megpillantanak egy magyar élvonalbeli vízilabdacsapatot.
A migránshelyzet kapcsán sem az az üzenet került előtérbe, hogy Magyarország menedéket nyújt néhány ezer embernek, aki kénytelen volt elhagyni a hazáját. Dehogy! Mindenki illegális bevándorló, aki csak a merkeli vagy a skandináv paradicsomba igyekszik, de addig is elveszi a magyarok munkáját. Azok a valódi menekültek pedig, akiket a migránsellenes óriásplakátok jótékony takarásában befogadott a kabinet, úgy váltak láthatatlanná, hogy az a Németországban kitoloncolás elől bujkáló segélyvadászoknak is becsületükre vált volna.
Nem lehet mentség a kormány számára az sem, hogy hozzá hasonló lendülettel gyúrt egy masszába menekültet és migránst, szabályosan és illegálisan belépőt, oltalmazottat és kődobálót a magyar hatóságok „példátlan embertelenségét” hirdető, a déli határon épített kerítést nemzetiszocialista vívmányként prezentáló liberális média. Abból a szomorú tényből, hogy az üldözöttek befogadása és egyéb pozitív üzenetek helyett a nagyobb mozgósítóerővel bíró háborús retorika vált uralkodóvá, egyenesen következett az esztergályhorváti, majd a még csúfosabb őcsényi eset. Az életveszélyes fenyegetés, az autórongálás. A gyűlölet. Ahelyett, hogy tényleg tennénk a hazánkért.
