Hagyományőrzés és fogyasztói kultúra

Összeszedjük a tetszetős értelmezéseket, azokat véljük hiteles történetnek.

Mit adhat a hagyományőrzés? Elsősorban identitást és vele közösséget, ami hiánycikk az atomizálódás korában. Az újraélesztésnek nem a tudományos értelemben vett hitelesség a lényege, hanem az újraélesztés, illetve újrakonstruálás aktusa – ami az adott közösséget jó esetben összetartja.

Ugyanakkor a tudományos hitelesség firtatása mellett a másik nagy ellenérzés éppen ezzel szemben fogalmazódik meg, amikor arról megy a vita, hogy ki az igazi magyar, és ki nem. Ilyenkor sokakban megszólal a riasztó, a nacionalizmustól való nem alaptalan félelem. Amikor azt látják, hogy szélsőjobboldali tüntetéseken ősmagyarnak beöltözött figurák gyűlölködnek, máris kész az ítélet: na, ezt jelenti a hagyományőrzés, az „ősmagyarkodás”. Amire aztán a balliberális sajtó még rá is tesz egy lapáttal. Ráadásul az ilyen „nemzettudat” jobbára protestálás. Nem valamiért, hanem valami vagy valakik elleni rezisztens identitás. Magyarnak lenni ez esetben semmi egyebet – mást vagy többet – nem jelent, mint azt, hogy nem vagyunk cigányok és zsidók, hanem ezek ellenségei, és ez tart össze minket.

A hagyományőrzés másik pozitívuma, hogy egyfajta segédtudományként képes funkcionálni. Nagyban segítheti a kísérleti régészetet, rekonstruálhatja a korabeli eszközhasználatot. Ami viszont problémás a tudományhoz való viszony területén, az a hagyományőrzéshez tapadt, ideológiaként szolgáló fantasztikus „alternatív történelmek” burjánzása. Még évekkel ezelőtt mesélte egy régész, hogy rettegnek a honfoglaláskorról tartott konferenciáktól, mert azokat elárasztják az őrültek. A szíriuszi magyarok, a maja piramisokat felállító magyarok, a kelta magyarok, az atlantiszi magyarok meg a többiek. Minden nép magyar volt, kivéve a zsidókat és a finnugorokat.

Az ilyen elképzelésekkel nem az a baj, hogy vannak. Miért is ne szárnyalhatna a fantázia? Felsorolni is nehéz lenne, hogy hányféle hagyomány és vele hányféle posztmodern identitás jött létre az utóbbi évtizedekben, hol egymással harcolva, hol egymással összevegyülve. Ez a közös nemzeti narratívának és vele a közös nemzeti tudat kimúlásának, valamint a helyébe lépő fragmentált internettársadalomnak a látlelete. Mindenfélét összeszedünk, ami tetszetős, és azokat tesszük meg a magyarság igazi, hiteles történetének. Vannak, akik úgy gondolják, az egész eddigi történelemszemlélet hamis. A mostani és az államszocialista időszaké éppúgy, mint a Horthy-koré, sőt a dualista időszaké is. Minden másként, sőt fordítva történt, minden ellenkező előjelet kap. A Habsburgok a jó fiúk, az eddig szabadságharcos nemzeti hősöknek tartott alakok pedig a rosszak. Ledöntve ezzel ötszáz év szinte összes nemzeti idolját. Vagy akár ezer évét: hiszen vannak, akik az államalapítás jogosságát is megkérdőjelezik. Noha ezen elképzelések hirdetői az ősi tradíció(k)hoz való visszatérést szorgalmazzák, valójában tipikus posztmodern dekonstrukciós cselekedetet hajtanak végre. Éppen az organikust, az egymásra épült nemzeti narratívákat írnák felül, a helyükbe pedig könyvekből szedett, átértelmezett saját világot állítanának. Valójában ez nem tradicionalizmus, hanem lázadó attitűd, amit kis túlzással akár jobboldali anarchizmusnak is nevezhetnénk. Tagadni mindent, amit az iskolában tanítanak, amit az utcanevek, a köztéri szobrok, az állami ünnepségek képviselnek.

Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a hagyományőrzésnek vagy a nemzeti identitásnak az akadémista tudomány állításait kellene mindenben követnie. Szó nincs róla. Nekem például a hun eredettel semmi bajom. Miért? Egyrészt mert ebben nevelkedtem, vagyis számomra ez valódi hagyomány, amit az apám adott át nekem. Egyébként liberális szempontból sem lehet probléma. Ha ugyanis az identitás nem génekhez, de még csak nem is a nyelvhez kötődik (az írek többségének például angol az anyanyelve), akkor miért ne lehetne egy közösségnek is választott identitása, ahogyan az egyénnek? Ráadásul a hun eredet még csak nem is olyan választott-kreált identitás, mint amikor valaki kelta vagy maja magyarnak képzeli magát, hanem sok évszázados történeti hagyomány alapozza meg. Hunok vagyunk, mert ez áll a krónikákban, és ennek van folytonossága. De ez miért állna szemben a finnugor nyelvrokonsággal? Főleg, hogy szegény finnugorok csak mostanság lettek kiakolbólítva a turáni népek sorából. A két háború között még semmi baj nem volt velük. Az ugor népek ráadásul lovas nomádok voltak, csak északra szorulva átálltak a szibériai életmódra.

Sokak számára az „alternatív történelmek” és a konstruált hagyományok egyfajta fantasyként és ehhez kötődő szerepjátékként funkcionálnak, és a valóság előli menekülés eszközei. Ami egyébként érthető, hiszen világunk valóban kaotikus és nyomasztó, és legfőbb jellemzője a bizonytalanság. Másrészt menekülés ez „a magyarság mint örök vesztes” nemzetképétől is, ami úgyszintén érthető. A külső körülmények mellett a vesztestudat is generálja az újabb kudarcokat. A fő baj ezekkel nem is az eszképizmus, hanem a szektás vakhit és az arrogáns kizárólagosság. Lehetnének a kreativitás kiélései, ehelyett „politikai törzsek” ideológiái.

Ha a hagyományőrzés inkább a gyakorlásra fektetné a hangsúlyt, kevésbé az ideológiára, és nem támadna, hanem példát mutatna, egészen más képet alkothatna róla az is, akinek politikai vagy szocializációs okokból ellenérzései vannak az ilyesmivel szemben. Kassai Lajos mondta, amikor meghívtuk őt Puzsér Róberttel szokásos estünkre, hogy a lovas íjászatnak nem az a célja, hogy lovas íjászokat képezzen, hanem hogy ezen keresztül az önuralmat, az összpontosítást gyakoroljuk, ezzel a tudatot alakítsuk, és önismeretre tegyünk szert. Azonnal az Edo-korszak zen szamurájai jutottak eszembe, akik számára a kardforgatás egyre inkább meditációs gyakorlattá, sőt spirituális úttá vált. Ugyanilyen szemlélettel nemcsak a harcművészeteket lehet művelni, hanem a fafaragást vagy a fazekasságot is.

A hagyományőrzés, amennyiben meg tudna szabadulni árnyaitól, lehet, hogy ha nem is teljes mértékben, de szerves része lehetne a globalizáció és az internetkultúra kihívásaira adott válasznak. Lehetséges, hogy a nemzetállamok elsorvadása visszafordíthatatlan folyamat, és átmeneti megerősödésük csak pillanatnyi reakció. Ennélfogva elképzelhető, hogy a kicsit távolabbi jövőt tekintve két út adódik: totális uniformizálódás és új törzsi társadalom, mindent felzabáló fogyasztói kultúra és kisközösségekre alapuló fenntarthatóság. A hagyományőrzés részint ez utóbbiban játszhatna szerepet, részint a kulturális diverzitás megszűnésének, az uniformizálódásnak nyújthatná pozitív alternatíváját.