Keresztény gyökerek, párizsi gnosztikusok

Chirac épp tizenöt éve állította, hogy Európa épp annyi muzulmán gyökérrel bír, amennyi kereszténnyel.

A mi jövőnk egy olyan európai társadalom, amelynek alapértéke a laicitás – jelentette ki Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnök 2004. május 26-án, arra utalva, hogy az Európai Unió egyetlen vallási felekezetet sem részesíthet előnyben. A centrista jobboldal politikusa egy francia köztársasági „hagyományt” akart ránk erőltetni. Fel sem merült a kérdés: van-e joga hozzá? És kinek a nevében beszél? A Forum-RTL akkori felmérése szerint ugyanis a franciák 65 százaléka azt akarta, hogy ismerjék el Európa keresztény gyökereit. A gazdasági-politikai elit diktátumának nem volt társadalmi bázisa. Mi több: kerek egy év múlva az európai alkotmányról szóló referendum során megmutatták, hogy mit gondolnak az emberi jogok politikai vallásán alapuló belterjes unióról. A baloldalról jött értelmiségiek számára ’68 májusa annak a folyamatnak a kezdete, amelynek végén az emberi jogok elsőbbsége lett a politikai paradigma. Nekik igen – de nem a keresztény vallásukhoz ragaszkodóknak. Idézzük az V. Köztársaság alapítóját, Charles de Gaulle tábornokot: „A köztársaság laikus, de Franciaország keresztény.” Az is igaz, hogy nem a baloldal tagadta meg a nagy előd örökségét, hanem a magát jobboldalnak nevező pártkonglomerátum, amely máig használja – és kihasználja – a korábbi intézményrendszert.

Ez az úgynevezett „jobboldal” – Valéry Giscard d’Estaing, a francia Kennedy, Jacques Chirac, a lavírozó centrista és Nicolas Sarkozy, az elnöki szerepkört lealacsonyító hiperaktív – De Gaulle-ra hivatkozott, miközben zálogba adta örökségét. A jobboldal középről kezdett kormányozni, majd az őt váltogató ballal „köztársasági paktumra” lépett, tartva a hatvannyolcas „értékeket” hirdető média kibeszélőműsoraitól, az új „közvélemény” szájától. A Nemzeti Frontnak maradt az a kiváltság, hogy a lenézett nemzetet képviselje, ami – Jaurès szerint – a szegények „egyetlen java”.

Sokan emlegették a kereszténymentes Európai Alkotmány szövegét, amelyet Sarkozy és kormányfőtársai – e posztmodern, felvilágosult abszolutisták – a lisszaboni szerződéssel a szavazók feje fölött életre leheltek. S hogy név szerint kiket terhel a felelősség a történtekért? Az EU-nak Nizzában, 2000. december 7. és 11. között tartott negyedik kormányközi konferenciáján jóvá kellett volna hagynia az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amelynek bevezetőjében ez állt: „Kulturális, humanista és vallási örökségétől ihletett, az unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul.” A franciák szocialista miniszterelnöke, Lionel Jospin azonban a „vallási” szó láttán felszisszent. Bizonyára illusztris baloldali elődeihez – köztük Émile Combes ateista kormányfőhöz – akart méltó lenni, akik száz évvel korábban hadat üzentek a katolikus egyháznak. 1901 és 1904 között 30 ezer szerzetest, nővért kényszerítettek külső és belső száműzetésbe, 14 ezer katolikus iskolát zártak be. A védelmükre siető lakosság harciassága ellenére többségüket katonaság, csendőrség bevetésével hurcolták el. (Példát adtak Leninéknek, hogy miként kell „szétválasztani” az államot az egyháztól.) Maurice Allard szocialista képviselő így érvelt akkortájt a parlamentben: „A vallásos emberek betegek.”

A nizzai konferencia idején Franciaország volt az unió soros elnöke, és a szocialista Jospin miniszterelnök megszerezte a jobboldali Chirac elnök támogatását, hogy töröljék a „vallási” szót a preambulumból. 2004. június 18-án jutott kompromisszumra az unió 25 tagja az Európai Alkotmány tervezetét illetően, amelyet minden tagállamnak parlamenti úton vagy népszavazással kellett jóváhagynia. Az olasz és a lengyel vezetők becsületére legyen mondva, mindent megpróbáltak, hogy a kereszténység hivatkozási alapként bekerüljön az európai alkotmányba, de ez az igyekezet a francia és belga makacskodás miatt megbukott.

A keresztény gyökerekre való hivatkozás sértette az ateista elvtársak és a betelepülők olcsó munkaerejét kihasználni akaró multik érzékenységét. Az európai kormányfők pedig kormányzás helyett gyakran adminisztrálni kénytelenek ezt az akaratot, hiába garantálja az 1997. évi amszterdami szerződés az európai országok vallási jogszabályainak tiszteletben tartását. Nagy-Britanniában az anglikán, Dániában az evangélikus, Máltán a katolikus vallás államvallásnak számít. Az ír alkotmány a Szentháromság égisze alá helyezi magát. Az új magyar alkotmányra viszont már ráförmedt az Európát irányító-értelmező balliberális szekértábor, talán azért, mert a szocialista kormányok csupán kicsik mertek lenni, és ezt Nyugaton a magyarok második természetének vélték.

A francia és más „felvilágosult” kormányok az otthon kierőszakolt modellüket szeretnék ráteríteni Európára. Annyi pofon után még mindig azt hiszik, hogy a nem európai bevándorlókat rávehetik vallásuk és kultúrájuk elhagyására. Az integráció nem sikerült, de a nemzeti identitás leépítése igen, a Foucault-féle dekonstruktőrök ajánlása alapján. A lecsúszást a lejtőn a köztársaságiak új, decemberben megválasztott elnöke, Laurent Wauquiez akadályozhatná meg. Ha választási koalícióra lépne a Nemzeti Fronttal, Macron elnöknek nem lenne újabb esélye. De ilyet mondani Ady Bakonyában eget verő botránynak számít. A párizsi éttermekben, szofisztikált menük társaságában persze meg lehet váltani a világot, tervezgetni lehet Európa népeivel.

Chirac épp tizenöt éve állította, hogy Európa épp annyi muzulmán gyökérrel bír, amennyi kereszténnyel. Az emberi jogi fundamentalizmus, amely átvette a kommunizmus politikai vallásának szerepét Európában, tele torokkal diktálná a nomadizmus szükségszerűségét. A multinacionális, illetve az afrikai–ázsiai bevándorlás egymást erősítő, végtelen és torz tükrök, amelyekbe tekintve az „őshonos” európai nem ismeri fel magát. Az emberijogista ideológia torz voltát példázza, hogy hiányzik belőle a biztonsághoz való jog. Szó szerint itt-ott megtalálható az internacionális célzatú jogi szövegekben, de Jean Morenge emberi jogi szakértő szerint azokban a biztonság fő jelentése: az individuum – korunk új kisistene – nem lehet önkényes eljárások tárgya. Már 1789-ben, az emberi és polgári jogok nyilatkozatának kiadása idején is a közbiztonság hiánya volt a franciák legfőbb gondja. A vidék és a városok lakossága védelemért, erősebb csendőrségért ostromolta kérvényeivel a nemzetgyűlést. E perdöntő eseménysor mindig mellékvágányra kerül a francia forradalom értelmezése során. Ez a híres dokumentum sem tulajdonít nagy szerepet az istenadta vidéki nép óhajának, amely mindenekelőtt a személyi és a vagyoni biztonságot óhajtotta.

A nyilatkozat születése pillanatában – némi leegyszerűsítéssel – a jómódú polgárok és arisztokraták jogi luxusa volt. Ennél azonban volt egy fontosabb nyilatkozat is: a tízparancsolat. 1789 augusztusában, az új erkölcsi és társadalmi alapvetés szavazásakor Mirabeau és Pamiers püspöke épp emiatt tiltakozott, mondván, a tízparancsolatban már minden benne van. Igaz, hogy első látásra az egy erkölcsi kód, de gyakorlati értéke ugyanannyi, ha nem több, mint a jogi alapdokumentumoknak és azok őseinek. Ráadásul garanciákat tartalmaz a családi biztonságra és a fáradságos munka gyümölcsének megtartására is. A magántulajdont senki nem dézsmálhatja meg politikai-jogi segédlettel, a pozitív diszkriminációra hivatkozva.

Az emberi jogok (rights of man), ahogy az első világháború előtt gyakorolták, mindenekelőtt az állampolgárok közjogait jelentették a demokratikus nemzetállamok keretében. A múlt század harmadik harmadától kezdődően az úgynevezett egyetemes emberi jogok rácsát, amelyeket jogászi segédlettel a fejünk fölé helyeztek, már human rightsnak titulálják. Ez az új, az élvezetek vagy a felcsigázott képzelete tobzódásában elfáradt európai embert átalakítani hívatott last utopia a kozmikus együttérzést énekli, az adósságcsapdával térdre kényszerített államok és a történelmi múlt tanításától megfosztott nemzetek rovására. Fejünk fölött az egyetemes emberi jogok rózsaszínű felhője, lábunk alatt a svájcifrank-hitel sivatagi ösvénye.

A felvilágosultak, a társadalmi többség viselkedését átszabni kívánó párizsi „éttermiségiek” és gourmand európai utánzóik a rossz forrását az intézményekben, a társadalmi beidegződésekben látják. A gnosztikusok, a csodaváró szekták utópista örökösei ők, akik a történelemben már többször felbukkantak a katolikus egyházzal viaskodva. A nemzetben, a hagyományos családban, a keresztény hitben, a történelmi folytonosság tanításában, a hagyományos közösségi szokásvilág ápolásában a patológia aleseteit látják, amitől a fősodor média segítségével megszabadítanák Európát. Ezzel az utópikus hagymázzal szemben ott a keresztény tanítás, amely évszázadokon keresztül tartotta a lelket Európában: a rossz forrása elsősorban bennünk, emberekben van. Korunk nagy választóvonala e két világlátás között húzódik. Tessék választani!

Már Szent Ágostonnak fel kellett lépnie a gnosztikus szekták tanítása ellen, amelyek szerint a tolvaj, a jogsértő, az erőszakos vagy az emberölésig vetemedő idegen – tulajdonképpen áldozat. E tanítás nagy karriert futott be a kommunizmusban és napjaink emberi jogi fundamentalizmusában. Ez utóbbi aktivistái büntetőjogi kódexet ötlöttek ki, és figyelik a „befogadó” társadalmat, mint villanypásztor az elbóklászó barmot. Alacsony, tévénézéstől barázdált homlokunkon a bocsánatkérés kultusza a töviskorona. A gnosztikus európai baloldal és a szájtáti jobboldali igazodók szerint a baj végső forrása az, hogy a szerves többségi társadalom – noha csak foltokban – még mindig létezik.

2004. május 22-én százezernyi zarándok gyűlt össze Közép-Európából az ausztriai Mariazellben. Osztrákok, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, szlovénok, horvátok és bosnyákok imádkoztak Európa lelkéért, a kereszténységért. Hányan tudják ma, hogy az EU elődjét kereszténydemokraták alapították, és az 1955-ben elfogadott uniós zászlón a csillagok a Szent Szűz koronáját jelképezték?

A szerző politológus