Macron szavazótáborát gyakran írják le úgy, mintha Marine Le Penének volna a fordított tükörképe. Ha ez igaz, a nyitás jelöltjének tartott Macron, akire sok fiatal és vezető káder szavazott, szöges ellentéte a Nemzeti Front jelöltjének és vezetőjének. Legalábbis annyiban, hogy utóbbi szavazótáborát főleg nyugdíjasok és munkások alkotják. Ha a foglalkozási kategóriák felől nézzük a dolgot, megállapíthatjuk: Macron szavazótáborában a választópolgárok egészének adataihoz képest sokkal nagyobb számban találhatók mind vezető káderek és értelmiségi foglalkozást űzők, mind alkalmazottak, mind a középosztályra jellemző foglalkozások művelői.
Jóllehet az elnök nagy hangsúlyt helyezett a kampány fiatalosságára, és arra, hogy az első szavazókat maga mellé állítsa, szavazóbázisa egyáltalán nem mondható fiatalnak. A Macron-szavazók többsége (51,7 százalék) a 35–65 év közötti korcsoportból érkezett, és csak 9,1 százalékuk 18–24 év közötti, szemben például a Jean-Luc Mélenchonra szavazók 30 százalékával. Jellemző az is, hogy a Macronra szavazók szemében nem a jelölt politikai programja volt a döntő, nem is a személyisége, hanem az a puszta tény, hogy sikerült bejutnia a második fordulóba.
Ha világos is, hogy Macront ez a heterogén szavazótábor segítette győzelemre, és tartja meg a hatalomban, változatlanul ott a kérdés: miért szavaztak rá a közép- és az alsó osztályok. Ebben szerepet játszhatott, hogy ügyesen játszik rá a baloldal-jobboldal megosztást elutasítók kiábrándultságára, az európai és a nemzeti érzésre, illetve saját „fiatalos és dinamikus” karakterére. A siker annak is betudható, hogy képes volt elébe menni a középosztály alatti széles tömegek elvárásainak, a becsvágyat és az egyéni érvényesülést állítva beszédeinek középpontjába.
