Ahogy közeleg április 8., úgy válik egyre kiélezettebbé a magyar belpolitikai helyzet. Egymást érik az elemzések koordinálásról, összefogásról, visszalépésekről, illetve ezek tetszőleges kombinációiról – épp ezért talán üdítő fuvallatként hathat e rövid európai kitekintő. Azért lesz szó listaállításról, esélylatolgatásokról és választási matekról is, hogy mégse szakadjunk el messzire a hazai hétköznapoktól.
Lassan közhellyé válik, hogy az Európai Unió hosszú évekre, évtizedekre szólóan meghatározó változásokon megy keresztül. Mint minden átalakulási folyamatnak, ennek is komoly politikai és ideológiai harcok a velejárói, amelyek három fő – kollektíven megoldandó – feladat köré összpontosulnak. Vegyük őket sorra. Az egyik legnagyobb tagállam épp kilépőben, miközben a migrációs válság még megoldatlan, ezzel egyidejűleg a múlt délibábjait kergető populizmus továbbra is erősödik. Egyértelmű, hogy ezek mind összeurópai problémák, amelyekre összeurópai választ kell adnunk. Egészen a közelmúltig azonban az EU legelkötelezettebb támogatói sem tudtak olyan megoldást javasolni, amely a gyökerénél kezelné az említett kihívásokat, pusztán mantraként ismételgették az igencsak homályos jelentéstartalmú „több Európát!” felkiáltást.
Emmanuel Macron megválasztásáig kellett várni ahhoz, hogy a „több Európa” igényét konkrétummal lehessen megtölteni. A francia elnök a tőle megszokott vehemenciával kezdett bele az Európa átszervezéséről alkotott elképzeléseinek közbeszédbe ültetésébe, amely folyamat fontos eleme az úgynevezett transznacionális listák kérdése is. Röviden összefoglalva: az uniós tagállamok számával megegyezően 27 fős transznacionális listákat a nemzeti pártokat tömörítő európai pártcsaládok állítanák, a listát pedig az Európai Bizottság elnöki pozíciójáért versenybe szálló politikus vezetné. Ezáltal az egész EU egy választókerületté válna, de minden uniós állampolgár két szavazatot adhatna le az európai parlamenti választásokon: egyet a nemzeti pártok listájára, egyet az általa választott európai pártlistára.
Az elképzelés megvalósításának útjába azonban akadályt gördítettek az Európai Parlament képviselői, amikor a februári strasbourgi plenáris szavazáson leszavazták a tervet. Komoly hiba volt. Hosszú idő után végre-valahára lehetőség mutatkozott minőségében mélyíteni az európai integráción, méghozzá úgy, hogy a Habony–Rogán-boszorkánykonyha által kifőzött ellenérveket is könnyedén le lehetett volna szerelni. A transznacionális listák ugyanis lehetővé tennék az Európai Bizottság elnökének közvetlen megválasztását, elejét véve a visszatérő – és jogos – kritikának, miszerint a közösség legfontosabb pozíciója és állampolgárai között Mariana-ároknyi demokratikus deficit tátong. Ráadásul a nemzetközi listáról az Európai Parlamentbe kerülő 27 politikus egy helyet sem venne el a tagállami listákon szereplő indulóktól, hiszen azokon felül juttatna képviselőket Brüsszelbe, figyelve természetesen a földrajzi és nemek szerinti arányosságra.
Könnyen belátható, hogy az új, páneurópai formátumú lista szereplői valódi európai ügyekről szóló vitákra lennének kényszerítve, kiiktatva azt az ellentmondásos és skizofrén helyzetet, hogy belpolitikai narratívával lehessen EP-mandátumhoz jutni. Ez komolyan feladná a leckét az olyan Európa-ellenes pártoknak, amelyek szerint egy lassan 90 éves öregúrral való riogatásra kampányt lehet építeni. A páneurópai lista ellenzői gyakran figyelmeztetnek arra, hogy az új rendszer csak az euroszkeptikus, szélsőséges pártoknak engedne nagyobb teret, miközben ugyanezen személyek szívesen tetszelegnek „az emberek valódi akaratának” képviselőiként. De akkor miért félnek a több demokráciát és nagyobb beleszólást garantáló transznacionális listáktól? Egyelőre érdemes volna a helyén kezelni a páneurópai listák kérdését: kipróbálásra érdemes kísérlet, hogy a 705 EP-képviselő mellé 27-et közösen választhasson minden uniós állampolgár.
Hosszú távon a merev és köztudottan makacs uniós jog sem szabhat gátat a terv végrehajtásának, hiszen a 2009-es lisszaboni szerződés szerint minden európai parlamenti képviselő az összes európai állampolgárt képviseli. Ki tudna minden uniós állampolgárt jobban képviselni, mint a minden uniós állampolgár által választható 27 képviselő? Európa túléléséhez égető szükség van olyan elképzelések megvalósítására – vagy legalább annak megkísérlésére –, amelyek új megközelítést alkalmazva igyekeznek az EU-t közelebb hozni a választópolgárokhoz. Bizonyosan mindenki előtt ismertek az EU működési tökéletlenségei, ám hiba lenne azt feltételezni, hogy a kizárólag nemzetállami kontextusba helyezett politikai pengeváltások megoldást találnának a határokon átívelő kihívásokra. Ha elfogadjuk az uniót önálló entitásnak, akkor igenis szükség van olyan mechanizmusok kiépítésére, amelyek közvetlen kapcsolatot teremtenek a brüsszeli intézményrendszer és az általa működtetett 27 tagállam egésze között.
Az Orbán-kormány szokása szerint mereven elzárkózik az ötlettől. Az EU-ellenes kommunikációs hadjárat miatt ez kevésbé meglepő, ám hosszú távon a magyar kormány eddig lényegében minden fronton alulmaradt a progresszív uniós reformok ellen folytatott harcaiban. Kérdés, hogy miként tudnak hitelesen több demokráciáért, emberközelibb Európáért kiáltani, ha ők maguk minden uniós állampolgártól inkább elvennének egy megerősített európai képviseletet biztosító szavazatot.
