Nyílt társadalom, kisállami önkormányzás

A biztonsághoz tartozik az is, hogy minden közösség ragaszkodik a szuverenitásához.

Mondani sem kell, hogy az anarchista szerző konzervatív nézőponttal érintkező történelemszemléletének vannak megszépítő romantikus vonásai, bizonyos elemében akár gyermetegnek is tűnik. Hogy csak egy elemre utaljunk: a Római Birodalom 476-os, majd Nagy Károly Frank Birodalmának 843-as széthullása utáni anarchisztikus viszonyok közepette a paraszti közösségek a magukra hagyottságot inkább érzékelhették a létfeltételeik romlását előidéző hátrányként, mintsem a politikai függetlenség lehetőségeként. A politikai önkormányzás valójában kényszer volt. Ám a „sötét középkor” legendájával is érdemes lenne végleg leszámolni, és meg kellene érteni, hogy a magára hagyott, kortárs krónikások által megvetett parasztság hajtotta végre Nyugat-Európa legjelentősebb „forradalmát”: a mezőgazdaságit a IX–XI. század között, amely hosszú időre visszaszorította az éhínséget.

Az Európai Unió döntéshozóinak, valamint a nemzetállamok vezetőinek fel kellene ismerniük, hogy a területi szuverenitás a középkor öröksége. Nem lehet a határok változtatgatásával beleavatkozni az emberek identitásának bonyolult szövetébe. Az például jogos igény, hogy az Európai Unió védje a határait, ha már megteheti, mert kvázi birodalomként van hozzá ereje. Hogy milyen eszközökkel, azon már a felelős politikusoknak kell elgondolkodniuk. Nyilvánvaló, hogy ennek a kontinens méretű közösségnek elsősorban saját polgárait és közösségeit kell védenie, és emellett globális szinten szerepet kell játszania a zsidó-keresztény értékrendből fakadó emberi méltóság, az ebből sarjadó emberi jogok (ismét egy részben középkori örökség!) védelmében, a kevésbé szerencsés régiók valódi megsegítésével.

A brexit példája megmutatta, hogy az Európai Unió vezetői félreértik a csatlakozott államok polgárainak érzelmeit. A nagy felhördülés közepette mintha mindenki elfeledkezett volna néhány nyilvánvaló tényről. Az egyik, hogy Nagy-Britanniában a XIX. század óta erős az álláspont, hogy az Atlanti-óceán két oldalán elterülő két angolszász kultúrájú országnak egymással és nem a kontinentális Európával kell szorosabbra fonnia a kapcsolatokat. Anglia külpolitikáját a XVIII. század eleje, a spanyol örökösödési háború óta meghatározza a törekvés, hogy a status quo védelmezőjeként, tengeri hatalomként ne engedjen egyetlen kontinentális államot se hegemóniára törni. Kétszáz éven keresztül az angolok a francia hegemóniától féltették a kontinenst. A XX. században Franciaország meggyengült gazdaságilag, katonailag és presztízsben, viszont feltűnt a színen a dinamikusan iparosodó Németország, amelyet két világháborúban is megvertek. És megjelent a Szovjetunió. Napóleon, Hitler és Sztálin egyaránt azt kívánták, hogy Európában egyetlen nagyhatalom legyen, természetesen a saját államuk, és egyetlen tengeri hatalom: Nagy-Britannia.

Vagyis már az európai külpolitikai hagyományokban kódolva volt a brexit. Winston Churchill nevezetes zürichi beszédében valóban beharangozta az Európai Egyesült Államokat, ám sokszor elfelejtik, hogy saját országát nem tekintette automatikusan e jövőbeli államközösség tagjának. Európa, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió mint a béke biztosítékai külön szerepelnek a zürichi beszédben. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra az érzelmi és kulturális közösségre, amely fennáll London és a domíniumok között. Emellett az amerikai–brit barátság befolyásos lobbistáit tömörítő Anglosphere Institute kifejezetten arról értekezik, hogy csak az angolszász világban vannak meg a civil társadalom és a valódi hatalommegosztás értékei, amelyek nemzetközi méretekben alkalmassá teszik arra, hogy megbirkózzon a XXI. század feladataival. Az intézet munkatársai szerint az „angloszféra” több, mint az angol nyelvet használó országok hálózata. Rámutatnak arra, hogy ezeket az államokat számos közös érték köti össze: az individualizmus, a törvény uralmába vetett bizalom, általában a joguralom, amely a maga középkorias formulájában és szemléletében már a XIII. századi Magna Charta említett, hogy aztán megerősíttessék a XVII. századi Jognyilatkozatban, amely a brit alkotmányos monarchia fejlődésének legfőbb jogforrása. Nagy-Britanniába tehát, bármilyen furcsán hangzik is, a történelem bizonyos tekintetben visszatért a brexittel.

A szuverenitás természetesen nem lehet akadálya annak, hogy a kontinens felkészüljön a szembenézésre a XXI. század kihívásaival. De szükség van a szubszidiaritás értékének a képviseletére is: a legjobb döntések azok, amelyek az érintettekhez a lehető legközelebb születnek.

A szerző történész-politológus