Sokszor halljuk a „nyílt társadalom” kifejezést. Egyesek előszeretettel magyarázzák a populizmus terjedését vagy éppen az idegenellenesség növekedését azzal, hogy az nem más, mint válasz a nyílt társadalom utópiájára. Valójában a probléma az, hogy a nyitottság vagy a zártság nem önmagában vett érték az emberi társadalmak számára, hanem eszköz. A legfontosabb érték az emberi közösségek számára a biztonság. A biztonsághoz tartozik az is, hogy minden közösség ragaszkodik a szuverenitásához és az önkormányzáshoz. Minden nagyobb egységnek, legyen az birodalom vagy konföderáció, azon kell munkálkodnia, hogy fölösleges döntéshozatal-elvonással ne terhelje meg a kisebb közösségekhez való viszonyát.
Ha azt gondolnánk, hogy ez csak a szokásos nyavalygás a túlzott centralizmus és bürokratizmus miatt, akkor nem árt nyugati szerzőket is idéznünk. George Woodcock kanadai író, irodalomkritikus anarchista nézőpontból közelítette meg a központosítás és a szuverenitás kérdését, és olyan érvekkel magasztalta az önszerveződő falu- és városközösségeket, amikkel alapvonalaikban egy konzervatív is egyetértene. Hogy megértsük történelemszemléletét, érdemes hosszabban is idézni Woodcocktól: „A viktoriánus történészek szemében az a bizonyos sötét középkor, mely a Római Birodalom bukását követte Európában, nem volt más, csak afféle barbár hordák és rablólovagok uralta történelmi ugar. Pedig ezek az évszázadok jóval többet hordtak magukban ennél; ebben az átmeneti korban, ahol hiányzott az erős központi hatalom, újból feltámadt a decentralizmus iránti igény, és a faluközösségek olyan autonóm formákat alakítottak ki, amelyek a távolabbi területeken – a Pireneusokban, az Alpokban és az Appennineken – máig fennmaradtak.”
Woodcock magasztalja a Franciaország és a Német-római Császárság közé ékelődő keskeny, amorf földsávot, amely felölelte Németalföldet, Svájcot és Észak-Itáliát. Az Északi-tengertől az Appennini-félsziget két oldalán a Ligur-tengerig és az Adriáig húzódó régióban látja a polgári öntudat és büszkeség, a városi autonómia kifejlődését. Itt alakultak meg az érett középkorban azok az önálló városállamok, valamint hegyi és tengerparti paraszti közösségek, amelyek őrizték a függetlenségüket a „feudális hűbérurak és reneszánsz zsarnokok”, a császárok, királyok és pápák támadásaival szemben. A középkor végén megkezdődött a színes paraszti és városi közösségek lassú egybegyúrása a nemzetállam kiépítésével. Ez hol gyorsan, hol lépésenként, hol erőszakkal, hol asszimilációs politikával hajtotta végre az egységesítés feladatát. Woodcock szerint a nemzetállam kiépítése, egyúttal a monarchikus államforma terjedése olyan jól sikerült, hogy ma már csak San Marino, Európa első köztársasága, valamint a svájci kantonok emlékeztetnek a középkor kisállami-republikánus örökségére. Az olasz állam hálából a Garibaldinak és más olasz menekülteknek nyújtott menedékért elismerte San Marino „felhőkbe burkolózó függetlenségét”, a svájciak pedig Európa egyetlen sikeres parasztháborújával kivívták, hogy hegyeik között szabadon éljenek.
Mondani sem kell, hogy az anarchista szerző konzervatív nézőponttal érintkező történelemszemléletének vannak megszépítő romantikus vonásai, bizonyos elemében akár gyermetegnek is tűnik. Hogy csak egy elemre utaljunk: a Római Birodalom 476-os, majd Nagy Károly Frank Birodalmának 843-as széthullása utáni anarchisztikus viszonyok közepette a paraszti közösségek a magukra hagyottságot inkább érzékelhették a létfeltételeik romlását előidéző hátrányként, mintsem a politikai függetlenség lehetőségeként. A politikai önkormányzás valójában kényszer volt. Ám a „sötét középkor” legendájával is érdemes lenne végleg leszámolni, és meg kellene érteni, hogy a magára hagyott, kortárs krónikások által megvetett parasztság hajtotta végre Nyugat-Európa legjelentősebb „forradalmát”: a mezőgazdaságit a IX–XI. század között, amely hosszú időre visszaszorította az éhínséget.
Az Európai Unió döntéshozóinak, valamint a nemzetállamok vezetőinek fel kellene ismerniük, hogy a területi szuverenitás a középkor öröksége. Nem lehet a határok változtatgatásával beleavatkozni az emberek identitásának bonyolult szövetébe. Az például jogos igény, hogy az Európai Unió védje a határait, ha már megteheti, mert kvázi birodalomként van hozzá ereje. Hogy milyen eszközökkel, azon már a felelős politikusoknak kell elgondolkodniuk. Nyilvánvaló, hogy ennek a kontinens méretű közösségnek elsősorban saját polgárait és közösségeit kell védenie, és emellett globális szinten szerepet kell játszania a zsidó-keresztény értékrendből fakadó emberi méltóság, az ebből sarjadó emberi jogok (ismét egy részben középkori örökség!) védelmében, a kevésbé szerencsés régiók valódi megsegítésével.
A brexit példája megmutatta, hogy az Európai Unió vezetői félreértik a csatlakozott államok polgárainak érzelmeit. A nagy felhördülés közepette mintha mindenki elfeledkezett volna néhány nyilvánvaló tényről. Az egyik, hogy Nagy-Britanniában a XIX. század óta erős az álláspont, hogy az Atlanti-óceán két oldalán elterülő két angolszász kultúrájú országnak egymással és nem a kontinentális Európával kell szorosabbra fonnia a kapcsolatokat. Anglia külpolitikáját a XVIII. század eleje, a spanyol örökösödési háború óta meghatározza a törekvés, hogy a status quo védelmezőjeként, tengeri hatalomként ne engedjen egyetlen kontinentális államot se hegemóniára törni. Kétszáz éven keresztül az angolok a francia hegemóniától féltették a kontinenst. A XX. században Franciaország meggyengült gazdaságilag, katonailag és presztízsben, viszont feltűnt a színen a dinamikusan iparosodó Németország, amelyet két világháborúban is megvertek. És megjelent a Szovjetunió. Napóleon, Hitler és Sztálin egyaránt azt kívánták, hogy Európában egyetlen nagyhatalom legyen, természetesen a saját államuk, és egyetlen tengeri hatalom: Nagy-Britannia.
Vagyis már az európai külpolitikai hagyományokban kódolva volt a brexit. Winston Churchill nevezetes zürichi beszédében valóban beharangozta az Európai Egyesült Államokat, ám sokszor elfelejtik, hogy saját országát nem tekintette automatikusan e jövőbeli államközösség tagjának. Európa, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió mint a béke biztosítékai külön szerepelnek a zürichi beszédben. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra az érzelmi és kulturális közösségre, amely fennáll London és a domíniumok között. Emellett az amerikai–brit barátság befolyásos lobbistáit tömörítő Anglosphere Institute kifejezetten arról értekezik, hogy csak az angolszász világban vannak meg a civil társadalom és a valódi hatalommegosztás értékei, amelyek nemzetközi méretekben alkalmassá teszik arra, hogy megbirkózzon a XXI. század feladataival. Az intézet munkatársai szerint az „angloszféra” több, mint az angol nyelvet használó országok hálózata. Rámutatnak arra, hogy ezeket az államokat számos közös érték köti össze: az individualizmus, a törvény uralmába vetett bizalom, általában a joguralom, amely a maga középkorias formulájában és szemléletében már a XIII. századi Magna Charta említett, hogy aztán megerősíttessék a XVII. századi Jognyilatkozatban, amely a brit alkotmányos monarchia fejlődésének legfőbb jogforrása. Nagy-Britanniába tehát, bármilyen furcsán hangzik is, a történelem bizonyos tekintetben visszatért a brexittel.
A szuverenitás természetesen nem lehet akadálya annak, hogy a kontinens felkészüljön a szembenézésre a XXI. század kihívásaival. De szükség van a szubszidiaritás értékének a képviseletére is: a legjobb döntések azok, amelyek az érintettekhez a lehető legközelebb születnek.
A szerző történész-politológus
