Ha jelzőt keresünk a kormánypártokhoz köthető plakátkampányokra az elmúlt évekből, a dedós jó közelítés lenne. Ott volt a bohócos CÖF-plakát a baloldali összefogás akkori vezetőivel, most meg itt van – például – a Soros Györgyöt az ellenzéki vezetők körében drótvágóval ábrázoló reneszánsz freskó. De a kormányhoz köthető többi plakát is olyasféle, mintha kisgyerekeknek akarnának egy nagyon egyszerű üzenetet átadni: mi vagyunk a jó bácsik, mindenki más rossz bácsi. Az az öreg pláne nagyon rossz bácsi.
Az a baj, hogy ezeket a plakátokat nem csak az ilyen ügyekben már edzett felnőttek – valamint az üzeneteket komolyan vevő kevésbé edzett felnőttek – látják, hanem kisgyerekek is. Olyanok, akik tudnak olvasni, és olyanok is, akik csak azt látják: hirtelen az egész ország egy bácsi fényképével lett tele. Az Indexen nemrég megjelent fotó tanúsága szerint egy kisfiú beleépítette a Lego-városképébe is a Soros-plakátokat. Óhatatlanul felvetődhet a kérdés bennük, akiket természetesen érdekel a külvilág minden apró rezdülése, hogy ugyan ki ez a bácsi. Hogy mi a terve. Hogy miért kell utálni. Hogy milyen mese ez vajon.
A fideszes politikusok mindeközben – ahogy azt már sokszor megénekeltük – egyszerűen imádnak óvodákban és kisiskolások között szerepelni. Vagy könnyes szemmel szemlélni, ahogy – hol szakadó esőben, hol téli fagyban – a kivezényelt gyermekek műsort adnak egy-egy elkészült útszakasz, uniós felújítás vagy egyéb fejlesztés átadásán. Újbudán kis híján oda jutottunk, hogy csak az a gyerek vehetett volna részt az óvodai rendezvényeken, akinek a szülei aláírják: az eseményeken készülő fotókat és videókat „Újbuda országgyűlési, illetve önkormányzati képviselői a hivatali munkájukról szóló tájékoztatóikban-beszámolóikban szerepeltessék”. (A rendelkezést kiadták, de szerencsére később visszavonták.)
Persze nézhetjük ezt úgy is, hogy az SZDSZ után végre valaki újra törődik „Kovács Pistikével”. Bizonyára baloldali politikusok is fényképezkedtek óvodákban, ahogy politikai plakátok és reklámok is léteztek 2010 előtt. De egy egyszerű portréfotó és egy szlogen nem feltétlenül hatásos és látványos annyira, mint az elmúlt nyolc évben megszokottá vált lejárató jellegű, a vizualitásra, az egyszerű üzenetekre nagy hangsúlyt helyező anyagok. Ez veszélyes! Ez felháborító! – dörgi a tévében a hang, ami tudat alatt akkor is hatással van ránk, ha tisztában vagyunk a reklámspot tényállításainak hamisságával. Hatványozottan igaz ez a gyerekekre, akik végképp nem tudják a megfelelő kontextusba helyezni az üzeneteket.
Nem csoda, hogy a gyerekek között elterjedt szitokszó lett a migráns, és Soros György is állandó beszédtéma már. A tanárok nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, és nyilván a szülőknek is kellemetlen a szituáció. Hogy magyarázzuk el a gyerekeinknek a dolgokat, amelyeket mi sem értünk pontosan. Egy pedagógus ráadásul ki van téve annak is, hogy a szülők esetlegesen nem értenek egyet bármilyen oldali álláspontjával.
Nem segít a helyzeten az iskolai oktatás általában sem, ahol névleg ugyan létezik – a történelemóra keretein belül – egy állampolgári ismeretek nevű tantárgy, ám az a gyakorlatban nem sokat ér. Ha eljutnak odáig a nyolcadikos és a tizenkettedikes tanulók, akkor is csak az állam felépítésének legszárazabb összefoglalására jut idő. Ahogy a gyakorlati pénzügyi ismeretek terén, itt is magára van hagyva a diák: találja ki magától, esetleg kérdezze meg otthon, hogyan is működik a politika. A legkisebbeken pedig az sem segítene, ha tényleg rendesen oktatnák a demokrácia lényegét.
Talán itt lenne az ideje, hogy pártállástól függetlenül elgondolkodjunk azon, milyen óriási felelősséget jelent az, aminek most kitesszük a gyerekeket. Nem feltétlenül arról van szó, hogy részletes elemzést kell adnunk nekik a politikai helyzetről, a migrációról vagy Soros Györgyről. De ha már a kormánypártban úgy döntöttek, hogy könnyen érthető gyűlöletkeltő plakátokkal szemetelik tele a tájképet, akkor annyival tartozunk a gyermekeinknek, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell értelmezniük ezeket az üzeneteket. Elsősorban talán arra kell felhívnunk a figyelmüket – és ha már itt tartunk: sok felnőtt polgártársunkét is –, hogy a politikában semmit nem szabad igazságnak elfogadni gondolkodás nélkül.
Ha erről beszélünk, akkor talán azt is el fogjuk árulni önkéntelenül, hogy a világ nem tökéletes hely. Hanem olyan hely, ahol gyakran hazudnak nekünk. A kelleténél alighanem többször. És hogy mit teszünk akkor, ha a következő kérdések már a másik öreg bácsival, a Mikulással kapcsolatban érkeznek majd? Létezik-e? Van-e terve? Miért kell szeretni? Melyik mese kevésbé mese? Nehéz ügy. Persze nem mi kezdtük – hanem a gyűlölet új karmesterei. Viszont a mi dolgunk a lehető legjobbat kihozni belőle.
