Pénz a semmiért

A nagy káoszban „a környezet védelme közös ügyünk, kérjük, ne szemeteljen”, és ne is autózzon.

Ahogyan a Magyar Nemzet is hírül adta pár hete: „Vagyonokat fizethetnek a parkolásért azok a hozzátartozók, akik súlyos beteg, netán sürgős eset miatt ellátásra szoruló családtagjukat viszik kórházba, és gyanútlanul az intézmény parkolójában hagyják az autójukat.” A lap összesítése szerint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren ötórás parkolásért 4000 forintot kell fizetni, de akad kórház, ahol ennek több mint a dupláját, 8500 forintot is elkérnek egyetlen férőhelyért.

A parkolási rendszer régen elszakadt a valóságtól. A hétköznapoktól. Köszönőviszonyban sincsenek az átlagbérrel a büntetési tételek, a befizetett hatalmas összegekből gyakran még a gyorsan kopó útburkolati jelek, a parkolást segítő kockák újrafestésére se jut forrás. Nemritkán olyan utcákban, útszakaszokon is borsos összegeket kell a szent óraműbe dobálni, ahol a lakókon kívül alig áll meg más. Ahol az óra fenntartási költsége vélhetően nagyobb, mint a parkolási bevétel. (Lásd például: Angyalföld, Tatai utca.)

Olyan az egész, mint egykor a füstadó. Van egy probléma, amit nem könnyű megoldani, hiszen szemléletváltást, összehangolt intézkedéseket, korrekt párbeszédet, folyamatos munkát, újratervezést igényelne, ehelyett inkább a bűnbakkeresésben merül ki. Démonizálják az autóst, bandériumokat (parkolási ellenőrök hada stb.) szerveznek a megfékezésükre, kamerákkal pásztázzák őket, látszatintézkedést látszatintézkedés követ. Igaz, kiskapu bárhol nyílhat: hallani olyan (nem nyilvános) adatbázisról, amit a kiváltságosoknak programoztak, ők tehát az adott zónában ingyen pöfékelhetnek, míg mindenki másnak fizetnie kell a semmiért.

Az inkorrekt, ezer sebből vérző parkolási rendszer méltó tükre társadalmunknak. Az egészben a legborzasztóbb, hogy nincs nyertese a folyamatnak. Az sem feltétlenül az, aki annak látszik. Ugyanis a csókoszónából kigördülve maga is szimpla autóssá vedlik, aki a dugóban vánszorog, és bizony akármikor kerülhet olyan tragikus helyzetbe, hogy a sürgősségin kell helytállnia-túlélnie-parkolnia. Meglehet, egy ilyen pofon segíti hozzá majd ahhoz, hogy eltűnődjön John Stuart Mill gondolatán: „Egy ember nemcsak a tetteivel árthat másoknak, hanem a közömbösségével is, és ebben az esetben is felelősség terheli őt.”

A szerző szerkesztő, kritikus