Sarcra sarc, srófra sróf. A nagy káoszban „a környezet védelme közös ügyünk, kérjük, ne szemeteljen”, és ne is autózzon. Ha mégis autózik, akkor vagy legyen trendin környezetbarát, zöld rendszámmal ellátott (esetleg felülmatricázott), minimum hibridpolgár, akinek lám, fussa erre. Vagy legyen nagypályás „pilóta”, aki a törvény felett áll. Vegyen dzsipet, holdjárót, netán szolgálati benzinfalóval, pöpec dízellel rója profitorientált köreit. Mindenki másnak: ácsi!
Ha pedig az átlagautós mégsem teszi félre a négykerekűjét, hát szakadjon meg, s vegye tudomásul, hogy részese lett a körmagyarjumanjinak, a társasjátéknak, amelyben rendőr, közterületes, polgárőr, parkolási ellenőr, biztonsági őr, strázsamester, kerékbilincses szaki, meg tudom is én, ki mindenki veti ki nap mint nap magasztos hálóvetőjét a jöttmentre.
Ma a parkolási rendszer a fővárosban, de a vidéki települések többségében is embertelen. A megalázás napi rutin. Ilyesmi az üzenet: a nagy átlagnak zsebkendőnyi tér legyen elegendő, de persze mindennek – így a majdnem semminek is – megvan a felsrófolt ára. A bökkenő ott van, hogy a legritkább esetben cél az együttműködés. Úgy jelölnek ki tegnapról mára fizetős zónákat, hogy miközben a magasztos döntés az ott lakók védelmére hivatkozva születik, az érdemi megoldáshoz nem jutunk közelebb.
Az Emberibb Parkolásért Mozgalom 2015-ben tette közzé rövidke helyzetelemzését, melyben megerősíti: „Állandóan a lakók kérésére hivatkoznak, miközben az ott lakók hozzánk intézik panaszukat, hogy nem kérnek a fizetőparkolásból, nem kérnek a 2000 forintos engedélyért sorban állásból, nem kérnek a hozzájuk látogató barátaik, rokonaik megsarcolásából, nem kérnek a család második autójának évi 60-70 ezer forintnyi parkolási díjából. És nem kérnek az életkörülményeik fent említett romlásából.”
A káosz tartósítva. A közlekedési lámpák beállítása elvétve sikerül, a zöldhullám ritka ajándék. Dugók bármikor, bárhol kialakulhatnak, akár olyan pontjain is a városnak, ahol nem indokolt. P+R csak nyomokban létezik. A parkolóhelyek száma csekély. A parkolóórák benyelik a pénzt, és ha működőképesek, akkor se fogadják el a kétszázas érmét. Ha havazik, nincs, aki lapátoljon, így a fizetővendég maga ássa ki a kocsiját, holott amikor parkolást vásárolt, egyúttal talán valamiféle szolgáltatást is vett. A közjó nem játszik. Mintha egyenesen a sumák rosszindulat vezérelné korunk sarcbajnokait. Ráadásul mindig van lejjebb.
Ahogyan a Magyar Nemzet is hírül adta pár hete: „Vagyonokat fizethetnek a parkolásért azok a hozzátartozók, akik súlyos beteg, netán sürgős eset miatt ellátásra szoruló családtagjukat viszik kórházba, és gyanútlanul az intézmény parkolójában hagyják az autójukat.” A lap összesítése szerint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren ötórás parkolásért 4000 forintot kell fizetni, de akad kórház, ahol ennek több mint a dupláját, 8500 forintot is elkérnek egyetlen férőhelyért.
A parkolási rendszer régen elszakadt a valóságtól. A hétköznapoktól. Köszönőviszonyban sincsenek az átlagbérrel a büntetési tételek, a befizetett hatalmas összegekből gyakran még a gyorsan kopó útburkolati jelek, a parkolást segítő kockák újrafestésére se jut forrás. Nemritkán olyan utcákban, útszakaszokon is borsos összegeket kell a szent óraműbe dobálni, ahol a lakókon kívül alig áll meg más. Ahol az óra fenntartási költsége vélhetően nagyobb, mint a parkolási bevétel. (Lásd például: Angyalföld, Tatai utca.)
Olyan az egész, mint egykor a füstadó. Van egy probléma, amit nem könnyű megoldani, hiszen szemléletváltást, összehangolt intézkedéseket, korrekt párbeszédet, folyamatos munkát, újratervezést igényelne, ehelyett inkább a bűnbakkeresésben merül ki. Démonizálják az autóst, bandériumokat (parkolási ellenőrök hada stb.) szerveznek a megfékezésükre, kamerákkal pásztázzák őket, látszatintézkedést látszatintézkedés követ. Igaz, kiskapu bárhol nyílhat: hallani olyan (nem nyilvános) adatbázisról, amit a kiváltságosoknak programoztak, ők tehát az adott zónában ingyen pöfékelhetnek, míg mindenki másnak fizetnie kell a semmiért.
Az inkorrekt, ezer sebből vérző parkolási rendszer méltó tükre társadalmunknak. Az egészben a legborzasztóbb, hogy nincs nyertese a folyamatnak. Az sem feltétlenül az, aki annak látszik. Ugyanis a csókoszónából kigördülve maga is szimpla autóssá vedlik, aki a dugóban vánszorog, és bizony akármikor kerülhet olyan tragikus helyzetbe, hogy a sürgősségin kell helytállnia-túlélnie-parkolnia. Meglehet, egy ilyen pofon segíti hozzá majd ahhoz, hogy eltűnődjön John Stuart Mill gondolatán: „Egy ember nemcsak a tetteivel árthat másoknak, hanem a közömbösségével is, és ebben az esetben is felelősség terheli őt.”
A szerző szerkesztő, kritikus
