Donald Trump véglegesítette azt a rendelkezést, amely az importacélra és -alumíniumra kivetendő vámokról szól. Az amerikai elnök egyik legfontosabb kampányígéretének ilyetén beteljesülése komoly hullámokat gerjesztett nem csupán külföldön, hanem az Egyesült Államokban is. A vámokról szóló bejelentés ugyanis minimális előkészület mellett úgy született, hogy sem a Fehér Házon belül, sem az elnököt támogató Republikánus Pártban nem volt egységes álláspont. Annyira nem, hogy az elnök gazdasági főtanácsadója, Gary Cohn a döntés bejelentése után lemondott.
Az Egyesült Államok kereskedelmi partnerei – köztük az Európai Unió – egymás után jelezték, hogy azonnali válaszlépéseket helyeznek kilátásba. A felületes szemlélőnek ez csupán egy újabb felvonás Donald Trump kiszámíthatatlan politikai színjátékában.
A nemzetbiztonságra való hivatkozással azonban olyan szellemet szabadított ki a palackból az elnök, amelyet nem biztos, hogy képes lesz visszazárni,
a következmények pedig mind politikai, mind gazdasági értelemben meghatározónak bizonyulhatnak.
A történet különlegessége, hogy a hidegháborúból származó amerikai törvény – amelyre hivatkozva Trump előirányozta az új vámokat – eredetileg az akkori Európai Unióval, az Európai Gazdasági Közösséggel szembeni vámok csökkentésének elősegítése céljából jött létre John F. Kennedy elnöki időszaka alatt. A jogszabálynak azonban volt egy eleme, amely arra is lehetőséget adott az elnöknek, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva importvámokat vezessen be. Ehhez a kereskedelmi minisztériumnak vizsgálatot kell lefolytatnia, amelynek eredményét az elnök saját hatáskörben elutasíthatja vagy elfogadhatja, és annak megfelelően intézkedhet.
Az acél- és alumíniumimport nemzetbiztonsági hatásairól szóló vizsgálatot tavaly áprilisban kezdték, és az elemzés januárban már az elnök asztalán volt. A kereskedelmi minisztérium mind az acél, mind az alumínium esetében indokoltnak látta a hivatkozást a nemzetbiztonsági kockázatra. Az elemzés attól válik érdekessé, hogy összeköti a nemzetbiztonsági megfontolásokat az ország jólétének kérdésével. Ez első ránézésre elfogadhatónak látszhat, de valójában annyira felhígítja a nemzetbiztonság definícióját, hogy az már a nemzetközi status quót is fenyegeti.
A nemzetbiztonság kérdése persze nem ismeretlen a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban. A Kereskedelmi Világszervezet, a WTO (korábban GATT) alapszabályzatának XXI-es cikkelye például lehetőséget ad arra, hogy a nemzetbiztonságra hivatkozva egy ország a szabadkereskedelmet korlátozó intézkedéseket vezessen be. Ez ideig azonban egyetértés volt a szervezet tagjai között abban, hogy ezt a passzust csupán extrém helyzetekben élesítik. Ennek következményeként
a hidegháború során hétszer, azóta pedig összesen háromszor került sor WTO-n belüli vitarendezésre nemzetbiztonságra hivatkozás miatt.
A XXI-es cikkely megfogalmazása egyébként több tekintetben is rendkívül pongyola. Nincs tisztázva például, hogy mit jelent a (b) (iii) alparagrafusban megfogalmazott „egyéb vészhelyzet a nemzetközi kapcsolatokban”, amelyre hivatkozva korlátozásokat lehet bevezetni. De nem világos az sem, hogy a XXI-es cikkely diszkrecionális jogot ad-e egy országnak arra, hogy eldöntse, mi számít nemzetbiztonsági kockázatnak, és van-e jogi lehetőség annak vitatására. Mindenképpen jelzésértékű egy 1975-ös GATT-tanácsi határozat, amely Svédország tervezett cipőimport-korlátozását a nemzetbiztonsági kitétellel való visszaélésként értelmezte. Az indoklás szerint ha a hazai cipőgyártás hanyatlását nemzetbiztonsági kockázatként lehet tálalni, akkor semmi nem állíthatja meg az országokat abban, hogy bármilyen gazdasági nehézséget beszuszakoljanak az „egyéb vészhelyzet” kategóriába.
Donald Trump most ugyanezt az utat szeretné végigjárni, amikor az acél- és alumíniumgyártó cégek hanyatlása okán igyekszik jogalapot teremteni a XXI-es cikkely használatára. A kereskedelmi minisztérium elemzésének következtetései ugyanakkor több ponton aggályosak.
Gazdasági és politikai szempontból is vitatható, hogy az acél- és az alumíniumimport veszélyeztetné az amerikai nemzetbiztonságot.
A katonaság az amerikai termelési kapacitás töredékét használja fel csupán, így egy esetleges kínálati sokk sem veszélyeztetné a működését. Bár a minisztérium elemzése kiemeli, hogy mind az acél-, mind az alumíniumgyártás területén egyetlen gyár maradt fenn, amely kulcsfontosságú a hadseregnek (egy tranzisztorokat, illetve egy a légierő részére különleges alumíniumot előállító létesítmény), mégis nehezen hihető, hogy e kapacitásokat válsághelyzet esetén az Egyesült Államok ne tudná megnövelni. Arról nem is beszélve, hogy a beszállítók jelentős része az USA szövetségese, többükkel ráadásul olyan kétoldalú szerződés van érvényben, amely válság esetén védelmi felszerelések és szolgáltatások soron kívüli biztosítását irányozza elő (security of supply megállapodások). Kanada és Mexikó, úgy látszik, felmentést kap a vámok alól – feltéve, hogy a NAFTA, az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény újratárgyalása Trump szája íze szerint halad majd –, azonban a védelmi minisztérium aggodalmát fejezte ki a tekintetben, hogy a lépés elidegenítheti az Egyesült Államok kulcsfontosságú partnereit, s ez gerjeszthet valódi nemzetbiztonsági kockázatot.
És akkor még nem esett szó a gazdasági hatásokról. Az acélt és alumíniumot felhasználó cégek, amelyek az amerikai gazdaság jóval nagyobb részét teszik ki, mint az azt gyártó vállalatok, könnyen vesztesei lehetnek a lépésnek. Az előzetes elemzések kétszázezer munkahely megszűnéséről írnak, és ott van még a várható inflációs nyomás is. Az amerikai elnök nyitogatni látszik Pandóra szelencéjét – de van némi remény, hogy a dobozt visszazárjuk.
A mai gyakorlat az, hogy az egyes országoknak diszkrecionális joguk van arra vonatkozólag, hogy definiálják, mi az alapvető nemzetbiztonsági érdekük, és ahhoz miért van szükség importkorlátozások bevezetésére. A WTO keretet szolgáltat arra, hogy megbizonyosodjanak afelől: ezek az állítások összhangban vannak a cikkely erre vonatkozó értelmezésével.
Donald Trump felrúgta a jóhiszeműség elvét, amely íratlan szabályként meghatározta a nemzetbiztonsági kivételre vonatkozó WTO-rendelkezések használatát.
A Bush-kormányzat 2002-ben már próbálkozott hasonló lépésekkel, akkor azonban a WTO segítségével sikerült elkerülni a vámok bevezetésének eszkalációját. Ma más a helyzet. A WTO sokkal gyengébb pozícióban van. A dohai tárgyalási forduló 2015-ben összeomlott, és a szervezet az új kihívásokat, köztük az újszerű nemzetbiztonsági kihívásokat nem tudja adekvát módon integrálni a fennálló rendszerbe.
A Trump-kormányzat lépése súlyos csapást mérhet a nemzetközi kereskedelem WTO-ban megfogalmazott alapelveire. Ezért is kulcsfontosságú, hogy az EU és a többi kereskedelmi partner keresetet nyújtson be a WTO-hoz, demonstrálva a szabályok, az igazodási pontok fontosságát. Félő persze, hogy mivel Trump elnök a szemet szemért elvet látszik követni kereskedelmi politikájában, mire az eljárás lezárul, a korlátozó lépések eszkalációja következtében mindenki „megvakul”, a gazdasági növekedés lelassul – és a keresleti sokk nyomán recesszióra kell felkészülni.
A szerző közgazdász-politológus, a Hochschule für Politik München kutatója
