A nemzetépítő elemekre, az alul lévő milliókra kilencven éve sem tekintett partnerként a politika, és most sem tekint. Ezt a népet évszázadok óta gyámságra szoruló félkegyelműként kezelik a vezetői. Csoda-e, ha időnként maga is elhiszi, hogy az? És a helyzet az elmúlt években nemhogy javult volna, romlott is. Ha választanom kellene aközött, hogy a kampányok idején árvalányhajas nemzetieskedéssel szédítsék-e a pártok a választóikat, ahogy a húszas években, vagy azzal rémisztgessék őket, hogy barbár hordák fogják megerőszakolni a lányaikat, akkor gondolkodás nélkül az elsőt választanám. Az legalább lehetőséget ad valamifajta vitára.
A húszas években a politikai elit jól tudta, hogy a nehéz sorsú emberek egy kiló sóval lekenyerezhetők. Gátlástalanul ki is használták a választóik kiszolgáltatott helyzetét. Ma is ez megy, a Fidesz azonban egy csavarral – a migránsozással – azt is elérte, hogy azok is bajban érezzék magukat, akiket valójában senki nem fenyeget. A kormány évek óta azon munkálkodik, hogy a politika és a választók között húzódó szakadékot minél szélesebbre vájja. Lehetőleg olyanra, hogy egyik partjáról ne is lehessen átlátni a másikra. A nyilvánosság és a szakmai viták kerülése is erre szolgál. Azt sugallja, hogy a szakpolitika valami távoli, átláthatatlan diszciplína. A választónak nincs más dolga, mint hogy eldöntse: akar-e reggelenként a müezzin hangjára ébredni, vagy sem. Az olyan kérdéseket, mint az iskolák vagy a kórházak állapota, amelyekről saját tapasztalataik vannak, bízzák inkább a politikára.
Vasárnap eldől, hogy eléri-e a célját a végletekig butított Fidesz-kommunikáció, vagy átlépte a határt, ahol az emberek már megalázónak érzik a bánásmódot. Kétség nem fér hozzá, hogy ilyen határ létezik. A hódmezővásárhelyi eredmény is erre utal. És az is, hogy a közvélemény-kutatások szerint többen akarnak változást, mint ahányan a kormány maradását szeretnék.
