A szegedi Rotary Club 1932 februárjában meghívta Móra Ferencet egyik összejövetelére, hogy tartson előadást a magyar parasztságról. Akkoriban az alföldi tanyák világa legalább olyan messze esett a fővárostól, mint manapság a borsodi cigánytelepeké. Az emberek és a társadalmi osztályok pedig – akárcsak napjainkban – „egymás felé fordított tüskékkel nézték egymást, mint a vadgesztenyék az ágon”.
Móra sokat tudott a paraszti világról. Nemcsak azért, mert onnan érkezett a szegedi kultúrpalotába, és nem is csak azért, mert ásatásai során együtt élt a napszámosaival, hanem mert igazán érdekelte, mit gondolnak a tanyák lakói. Később külön kötetben megjelent előadásában sok olyan problémáról beszélt, amelyeket azóta sem sikerült megoldanunk. Ma sem igyekszünk azon, hogy az iskolai tananyagot és a követelményrendszert közelebb vigyük azokhoz a gyerekekhez, akiknek nemhogy íróasztaluk nincs otthon, talán lámpájuk sem, ami mellett esténként megírhatnák a házi feladatukat. És azt sem sikerült elérnünk, hogy az egyik napról a másikra élő tömegek értékként tekintsenek a demokráciára. A választásra pedig lehetőségként. És a jelenlegi kormányzat szerint ez így van jól.
Móra rengeteg problémáról szót ejtett az előadásában, de a legnagyobb teret a politikai öntudat hiányának szentelte. Nem véletlenül. Hosszan beszélt arról, hogy ki mit vár a választásoktól. Volt, aki eltökélte, hogy egy liter petróleumon alul nem adja a szavazatát, más egy közlekedési bírság elengedéséhez kötötte a támogatást, és olyan is volt, aki koporsót kért cserébe. Az, hogy a választásokkal változtatni lehetne ezen az igazságtalan világon, meg sem fordult a fejükben. Az egyik jelölt is pesti úr, a másik is az. És ahogy a mondás járta: az egyik urat csakúgy a fenének kellene megennie, mint a másikat.
Ez a gyanakvás azóta is ott él az emberekben. Az uralkodó elit nem sokat tett azért, hogy okot adjon a bizalomra. A legvidámabb barakk éveiben látszólag visszavettek a korábbi évtizedek nyílt arroganciájából, de akkor is minden eszközzel védték a különállásukat. A rendszerváltást követően ideiglenesen javult a helyzet, de a nagyvárosi értelmiség, élén az SZDSZ-szel, továbbra sem találta meg a hangot a vidéken élőkkel. A mai hatalom embereiről pedig lassan lehullik az az álszemérem is, amit még a kádári Magyarország aggatott a politikai vezetőkre.