Vadgesztenyék az ágon

A magyar népet évszázadok óta gyámságra szoruló félkegyelműként kezelik a vezetői.

Csécsi László
2018. 04. 08. 14:26
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A szegedi Rotary Club 1932 februárjában meghívta Móra Ferencet egyik összejövetelére, hogy tartson előadást a magyar parasztságról. Akkoriban az alföldi tanyák világa legalább olyan messze esett a fővárostól, mint manapság a borsodi cigánytelepeké. Az emberek és a társadalmi osztályok pedig – akárcsak napjainkban – „egymás felé fordított tüskékkel nézték egymást, mint a vadgesztenyék az ágon”.

Móra sokat tudott a paraszti világról. Nemcsak azért, mert onnan érkezett a szegedi kultúrpalotába, és nem is csak azért, mert ásatásai során együtt élt a napszámosaival, hanem mert igazán érdekelte, mit gondolnak a tanyák lakói. Később külön kötetben megjelent előadásában sok olyan problémáról beszélt, amelyeket azóta sem sikerült megoldanunk. Ma sem igyekszünk azon, hogy az iskolai tananyagot és a követelményrendszert közelebb vigyük azokhoz a gyerekekhez, akiknek nemhogy íróasztaluk nincs otthon, talán lámpájuk sem, ami mellett esténként megírhatnák a házi feladatukat. És azt sem sikerült elérnünk, hogy az egyik napról a másikra élő tömegek értékként tekintsenek a demokráciára. A választásra pedig lehetőségként. És a jelenlegi kormányzat szerint ez így van jól.

Móra rengeteg problémáról szót ejtett az előadásában, de a legnagyobb teret a politikai öntudat hiányának szentelte. Nem véletlenül. Hosszan beszélt arról, hogy ki mit vár a választásoktól. Volt, aki eltökélte, hogy egy liter petróleumon alul nem adja a szavazatát, más egy közlekedési bírság elengedéséhez kötötte a támogatást, és olyan is volt, aki koporsót kért cserébe. Az, hogy a választásokkal változtatni lehetne ezen az igazságtalan világon, meg sem fordult a fejükben. Az egyik jelölt is pesti úr, a másik is az. És ahogy a mondás járta: az egyik urat csakúgy a fenének kellene megennie, mint a másikat.

Ez a gyanakvás azóta is ott él az emberekben. Az uralkodó elit nem sokat tett azért, hogy okot adjon a bizalomra. A legvidámabb barakk éveiben látszólag visszavettek a korábbi évtizedek nyílt arroganciájából, de akkor is minden eszközzel védték a különállásukat. A rendszerváltást követően ideiglenesen javult a helyzet, de a nagyvárosi értelmiség, élén az SZDSZ-szel, továbbra sem találta meg a hangot a vidéken élőkkel. A mai hatalom embereiről pedig lassan lehullik az az álszemérem is, amit még a kádári Magyarország aggatott a politikai vezetőkre.

A nemzetépítő elemekre, az alul lévő milliókra kilencven éve sem tekintett partnerként a politika, és most sem tekint. Ezt a népet évszázadok óta gyámságra szoruló félkegyelműként kezelik a vezetői. Csoda-e, ha időnként maga is elhiszi, hogy az? És a helyzet az elmúlt években nemhogy javult volna, romlott is. Ha választanom kellene aközött, hogy a kampányok idején árvalányhajas nemzetieskedéssel szédítsék-e a pártok a választóikat, ahogy a húszas években, vagy azzal rémisztgessék őket, hogy barbár hordák fogják megerőszakolni a lányaikat, akkor gondolkodás nélkül az elsőt választanám. Az legalább lehetőséget ad valamifajta vitára.

A húszas években a politikai elit jól tudta, hogy a nehéz sorsú emberek egy kiló sóval lekenyerezhetők. Gátlástalanul ki is használták a választóik kiszolgáltatott helyzetét. Ma is ez megy, a Fidesz azonban egy csavarral – a migránsozással – azt is elérte, hogy azok is bajban érezzék magukat, akiket valójában senki nem fenyeget. A kormány évek óta azon munkálkodik, hogy a politika és a választók között húzódó szakadékot minél szélesebbre vájja. Lehetőleg olyanra, hogy egyik partjáról ne is lehessen átlátni a másikra. A nyilvánosság és a szakmai viták kerülése is erre szolgál. Azt sugallja, hogy a szakpolitika valami távoli, átláthatatlan diszciplína. A választónak nincs más dolga, mint hogy eldöntse: akar-e reggelenként a müezzin hangjára ébredni, vagy sem. Az olyan kérdéseket, mint az iskolák vagy a kórházak állapota, amelyekről saját tapasztalataik vannak, bízzák inkább a politikára.

Vasárnap eldől, hogy eléri-e a célját a végletekig butított Fidesz-kommunikáció, vagy átlépte a határt, ahol az emberek már megalázónak érzik a bánásmódot. Kétség nem fér hozzá, hogy ilyen határ létezik. A hódmezővásárhelyi eredmény is erre utal. És az is, hogy a közvélemény-kutatások szerint többen akarnak változást, mint ahányan a kormány maradását szeretnék.

Hogy ez mire lesz elég, nehéz megmondani. A forradalmak megjósolhatatlanok. Ahogy Móra Ferenc idejében nem sejthette senki, miről suttognak az emberek a tanyák eperfái alatt, ma sem tudjuk, mi jár a tömegek fejében. Annyit viszont a kampány lezárultával leszögezhetünk, hogy az elmúlt hónapokban tovább magasodott a magyar társadalmat kettéosztó kerítés. Lesz-e bennünk egyszer annyi bölcsesség, hogy olyan kormányt válasszunk, amely ennek lebontásán és nem a megtoldásán iparkodik?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.