Vadgesztenyék az ágon

A magyar népet évszázadok óta gyámságra szoruló félkegyelműként kezelik a vezetői.

A szegedi Rotary Club 1932 februárjában meghívta Móra Ferencet egyik összejövetelére, hogy tartson előadást a magyar parasztságról. Akkoriban az alföldi tanyák világa legalább olyan messze esett a fővárostól, mint manapság a borsodi cigánytelepeké. Az emberek és a társadalmi osztályok pedig – akárcsak napjainkban – „egymás felé fordított tüskékkel nézték egymást, mint a vadgesztenyék az ágon”.

Móra sokat tudott a paraszti világról. Nemcsak azért, mert onnan érkezett a szegedi kultúrpalotába, és nem is csak azért, mert ásatásai során együtt élt a napszámosaival, hanem mert igazán érdekelte, mit gondolnak a tanyák lakói. Később külön kötetben megjelent előadásában sok olyan problémáról beszélt, amelyeket azóta sem sikerült megoldanunk. Ma sem igyekszünk azon, hogy az iskolai tananyagot és a követelményrendszert közelebb vigyük azokhoz a gyerekekhez, akiknek nemhogy íróasztaluk nincs otthon, talán lámpájuk sem, ami mellett esténként megírhatnák a házi feladatukat. És azt sem sikerült elérnünk, hogy az egyik napról a másikra élő tömegek értékként tekintsenek a demokráciára. A választásra pedig lehetőségként. És a jelenlegi kormányzat szerint ez így van jól.

Móra rengeteg problémáról szót ejtett az előadásában, de a legnagyobb teret a politikai öntudat hiányának szentelte. Nem véletlenül. Hosszan beszélt arról, hogy ki mit vár a választásoktól. Volt, aki eltökélte, hogy egy liter petróleumon alul nem adja a szavazatát, más egy közlekedési bírság elengedéséhez kötötte a támogatást, és olyan is volt, aki koporsót kért cserébe. Az, hogy a választásokkal változtatni lehetne ezen az igazságtalan világon, meg sem fordult a fejükben. Az egyik jelölt is pesti úr, a másik is az. És ahogy a mondás járta: az egyik urat csakúgy a fenének kellene megennie, mint a másikat.

Ez a gyanakvás azóta is ott él az emberekben. Az uralkodó elit nem sokat tett azért, hogy okot adjon a bizalomra. A legvidámabb barakk éveiben látszólag visszavettek a korábbi évtizedek nyílt arroganciájából, de akkor is minden eszközzel védték a különállásukat. A rendszerváltást követően ideiglenesen javult a helyzet, de a nagyvárosi értelmiség, élén az SZDSZ-szel, továbbra sem találta meg a hangot a vidéken élőkkel. A mai hatalom embereiről pedig lassan lehullik az az álszemérem is, amit még a kádári Magyarország aggatott a politikai vezetőkre.

A nemzetépítő elemekre, az alul lévő milliókra kilencven éve sem tekintett partnerként a politika, és most sem tekint. Ezt a népet évszázadok óta gyámságra szoruló félkegyelműként kezelik a vezetői. Csoda-e, ha időnként maga is elhiszi, hogy az? És a helyzet az elmúlt években nemhogy javult volna, romlott is. Ha választanom kellene aközött, hogy a kampányok idején árvalányhajas nemzetieskedéssel szédítsék-e a pártok a választóikat, ahogy a húszas években, vagy azzal rémisztgessék őket, hogy barbár hordák fogják megerőszakolni a lányaikat, akkor gondolkodás nélkül az elsőt választanám. Az legalább lehetőséget ad valamifajta vitára.

A húszas években a politikai elit jól tudta, hogy a nehéz sorsú emberek egy kiló sóval lekenyerezhetők. Gátlástalanul ki is használták a választóik kiszolgáltatott helyzetét. Ma is ez megy, a Fidesz azonban egy csavarral – a migránsozással – azt is elérte, hogy azok is bajban érezzék magukat, akiket valójában senki nem fenyeget. A kormány évek óta azon munkálkodik, hogy a politika és a választók között húzódó szakadékot minél szélesebbre vájja. Lehetőleg olyanra, hogy egyik partjáról ne is lehessen átlátni a másikra. A nyilvánosság és a szakmai viták kerülése is erre szolgál. Azt sugallja, hogy a szakpolitika valami távoli, átláthatatlan diszciplína. A választónak nincs más dolga, mint hogy eldöntse: akar-e reggelenként a müezzin hangjára ébredni, vagy sem. Az olyan kérdéseket, mint az iskolák vagy a kórházak állapota, amelyekről saját tapasztalataik vannak, bízzák inkább a politikára.

Vasárnap eldől, hogy eléri-e a célját a végletekig butított Fidesz-kommunikáció, vagy átlépte a határt, ahol az emberek már megalázónak érzik a bánásmódot. Kétség nem fér hozzá, hogy ilyen határ létezik. A hódmezővásárhelyi eredmény is erre utal. És az is, hogy a közvélemény-kutatások szerint többen akarnak változást, mint ahányan a kormány maradását szeretnék.

Hogy ez mire lesz elég, nehéz megmondani. A forradalmak megjósolhatatlanok. Ahogy Móra Ferenc idejében nem sejthette senki, miről suttognak az emberek a tanyák eperfái alatt, ma sem tudjuk, mi jár a tömegek fejében. Annyit viszont a kampány lezárultával leszögezhetünk, hogy az elmúlt hónapokban tovább magasodott a magyar társadalmat kettéosztó kerítés. Lesz-e bennünk egyszer annyi bölcsesség, hogy olyan kormányt válasszunk, amely ennek lebontásán és nem a megtoldásán iparkodik?