időjárás 27°C Konstantin 2022. május 21.
logo

A centrumpozíció országérdek

Bencsik Gábor
2019.03.27. 10:00

Amióta lezajlott az Európai Néppárt nevezetes ülése és megszületett a döntés a Fideszről, azóta itt magasodik előttünk a kérdés: mit keresünk mi ebben a zavaros gyülekezetben? Hiszen világosan látszik, hogy mire megy ki a játék: a balliberális nyugat-európai értelmiség nyomásának ellenállni képtelen jobbközép pártok a Fidesz feláldozásával vagy megleckéztetésével próbálják kiérdemelni ezen hangadók rokonszenvét. Nem elvekről van itt szó, sokkal inkább megfelelési kényszerről, a balliberális véleményvezéreknek tett gesztusról, hogy majd a választások után balról is szavazatokat kapjanak a pozíciók újraelosztása során. Adódik a kérdés: miért kell nekünk ebben az ócska játszmában az áldozat szerepét eljátszanunk?

A nyugat-európai jobbközép politikusok szemlátomást nem tudják, hogy a balra tett engedmények teljesen értelmetlenek, a hozadékuk nulla – ez legyen az ő bajuk. De miért kell nekünk ehhez asszisztálnunk? Miért nem rúgjuk ki magunk alól a széket, és hagyjuk ott az egész bagázst? Találnánk mi barátokat másutt is, olyanokat, akik becsülik a politikánkat.

Mindnyájan tudjuk, számolunk is vele, hogy erre a szakításra sor kerülhet, akár még ebben az évben. De most úgy kellett dönteni, hogy ha elfogadható körülmények állnak elő, akkor maradunk. Ez volt az ország érdeke. Most vissza kellett vonulni ebből a csatából, hogy ne a háborút, hanem a békét nyerhessük meg.

A magyar kormány erős hazai felhatalmazással képviseli azt a politikát, ami az ország érdekeinek megfelel, de ez a felhatalmazás nem írja, nem írhatja felül az európai hatalmi viszonyokat. A május 26-i választás megteheti, és reményeink szerint meg is teszi. Ezzel együtt tény, hogy a néppárt az európai politika meghatározó tényezője, és feltehető, hogy az is marad. Ha a Fidesz kilép ebből a közösségből, akkor, legalábbis egy időre, elveszíti annak a lehetőségét, hogy a néppárt politikai centrumát visszahozza oda, ahol a kereszténydemokrata alapítók eredetileg meghatározták.

Ha viszont tag marad, ez az esély megmarad. Márpedig az esélyt nem szabad lebecsülnünk. A párt jelenlegi vezetése ma úgy gondolja, hogy feltétlenül engedményeket kell tennie a baloldalnak, a tagpártok között azonban korántsem olyan egyöntetű ez a vélemény. Nem kizárt, hogy a választások után magán a néppárton belül is jelentős átrendeződések következnek be.

Ami a teljes európai politikai palettát illeti, már most megjósolható, hogy a választásokból a centrumpártok meggyengülve, a jobb és bal szélen elhelyezkedők megerősödve kerülnek majd ki. De éppen Magyarország példája bizonyítja, hogy sikeres politikát hosszú távon csak középről lehet vinni. Egyedül a centrális erőtér képes tartós támaszt adni bármilyen kormányzás számára. Tehát hiába erősödnek meg a szélen elhelyezkedő pártok, Európa kormányrúdját nem fogják tudni megragadni. Magyarországnak az az érdeke, hogy kormánypártja ne hagyja magát kiszorítani a centrumból, legalábbis addig, ameddig ez a centrum egyáltalán fennáll. Persze ha a centrum balra tolódik, akkor elkövetkezhet a pillanat, amikor új erőkkel kell új centrumot létrehozni.

Nyugat-Európában még a magukat jobboldalinak tekintő politikusok sem értik igazán a magyar választók gondolkodásának logikáját. Furcsa ellentmondást vélnek benne felfedezni: az egész unióban talán nálunk a legnagyobb az unióhoz tartozás támogatottsága, ugyanakkor talán nálunk a legerősebbek a kritikus hangok is. Hogy van ez, kérdezik a franciák, dánok, németek, most akkor szét akarjuk verni az uniót vagy meg akarjuk erősíteni? Ki akarunk belőle lépni, vagy ki akarjuk bővíteni? Pedig a megoldás pofonegyszerű. Történelmi tapasztalatainkból okulva két dologból nem akarunk engedni semmiképpen: az európai kultúrkörhöz tartozásból, de ugyanakkor a függetlenségünkből sem. Mi a magunk módján, magyarként akarunk európaiak lenni.

Egy vita eldöntése akkor nehéz, ha a felek nem értik egymást. De még ennél is nehezebb, ha a felek nincsenek tisztában vele, hogy nem értik egymást. A mi európai vitáinkban sokszor éppen ez a helyzet, különösen ami a nemzeti elkötelezettséget illeti. Azt kell mondanunk, hogy Nyugat-Európa értelmisége a saját nemzeti attitűdjét is félreérti, és ebben balolda­liak és jobboldaliak egyaránt osztoznak. Azzal áltatják magukat, hogy a céljuk egy nemzetek feletti Európa megvalósítása, közös európai identitás életre segítése. Pedig valójában azt várják el a többiektől, hogy azok oldódjanak fel az úgynevezett mag-Európának az egykori Frank Birodalomból átörökölt identitásában.

Érdemes alkalomadtán egy pillantást vetni Nagy Károly IX. századi birodalmának térképére. Ez az a birodalom, amely hol egyesülve, hol szétbomolva, hol belső háborúktól szabdalva, hol összefogva, de mindenkor azonos kultúrkört alkotva, ezerötszáz éve uralja a kontinenst. És ez az a hol csupán szellemiekben létező, hol nagyon is valóságos birodalom, amelyet belső késztetés hajt, hogy határain túlterjeszkedjék, hatókörébe vonja a környező népeket.

Egy pillanatra se vitassuk el Nagy Károly örököseinek nagyszerű teljesítményeit. A történelem talán legsikeresebb kultúráját hozták létre, és ez a kultúra Európán kívül Észak- és Dél-Amerika, illetve Ausztrália–Új-Zéland jólétét és szabadságát is megalapozta. De ennek a kultúrának a képviselői sajátos fénytörésben látják az egész világot: olyannak, amelynek egyetlen vágya, hogy ugyanolyan legyen, mint ők, mag-Európának pedig az a történelmi hivatása, hogy a világ többi részét hozzásegítse ehhez a hasonuláshoz.

Itt most egy fontos kiegészítést kell tennünk: a látszólag nemes törekvésnek nem a világ felemelésének vágya, hanem a nyers anyagi érdek a fűtőanyaga. Nyugat-Európa évszázadokon át nagyon is jól járt azzal, hogy olyan gazdasági versenyre szorította a világ többi részét, amelynek szabályait éppen Nyugat-Európára szabták. Hogy egy számunkra kedvező példával éljünk: mintha az olimpia minden versenyzőjének, vívóknak, súlyemelőknek, céllövőknek vízilabdában kellene megmérkőzniük. A világrend az elmúlt száz évben persze megváltozott, előbb Amerika, aztán Ázsia is önálló útra lépett, de Nyugat-Európának még ott vannak a déli és a közép-európai országok, ezekre még kiterjesztheti a befolyását. Meg is teszi.

Még ezzel sem volna igazán nagy baj, ha ugyanekkor mag-Európa nem lépett volna végzetes útra. A jólét és a szabadság ma még irigylésre méltón töretlen, de a mélyben kiszámíthatatlan vagy éppen nagyon is kiszámítható folyamatok indultak el abba az irányba, hogy ez a jólét és szabadság kérdésessé váljék. Mag-Európa elveszítette a gyerekek iránti szeretetét, és ezzel elveszítette a puszta biológiai reprodukció képességét.

Hogy ez mivel jár, annak kiszámításához elegendő egy kockás füzetlap és egy ceruza: vagy kihalás, vagy idegen népek befogadása. Mivel a kihalás abszurd, a német kormány már az ezredfordulón évi félmillió bevándorló befogadásával számolt, anélkül azonban, hogy ennek következményeivel a saját népét szembesítette volna. A nagy nyugat-európai önámítás a 2015-ös migránsválsággal tetőzött, de a kijózanodás a mai napig nem következett be. Mi több, Nyugat-Európa követeli, hogy más népek is osztozzanak tévedéseiben.

Ez az a történelmi háttér, ami előtt, annak folyományaként a minapi néppárti határozat megszületett. Ebből következik az is, hogy nekünk, magyaroknak miért kell két fontos dolgot megtennünk: világosan kijelölni a határain­kat nemcsak földrajzi, de politikai értelemben is, ugyanakkor aktív, cselekvőképes részese is maradni az európai folyamatoknak. A mi érdekünk az, hogy Európa sikeres legyen, hogy visszataláljon önmagához, ennek megvalósítására pedig egy megújult, megerősödött néppártnak vannak a legjobb esélyei. Ha így lesz, továbbra is ott a helyünk. Ha viszont a néppárt feladja a saját értékeit, akkor nincs értelme maradnunk. Akkor hozzá kell kezdenünk az új centrum toborzásához.

A szerző újságíró