A centrumpozíció országérdek

Amióta lezajlott az Európai Néppárt nevezetes ülése és megszületett a döntés a Fideszről, azóta itt magasodik előttünk a kérdés: mit keresünk mi ebben a zavaros gyülekezetben?

Ami a teljes európai politikai palettát illeti, már most megjósolható, hogy a választásokból a centrumpártok meggyengülve, a jobb és bal szélen elhelyezkedők megerősödve kerülnek majd ki. De éppen Magyarország példája bizonyítja, hogy sikeres politikát hosszú távon csak középről lehet vinni. Egyedül a centrális erőtér képes tartós támaszt adni bármilyen kormányzás számára. Tehát hiába erősödnek meg a szélen elhelyezkedő pártok, Európa kormányrúdját nem fogják tudni megragadni. Magyarországnak az az érdeke, hogy kormánypártja ne hagyja magát kiszorítani a centrumból, legalábbis addig, ameddig ez a centrum egyáltalán fennáll. Persze ha a centrum balra tolódik, akkor elkövetkezhet a pillanat, amikor új erőkkel kell új centrumot létrehozni.

Nyugat-Európában még a magukat jobboldalinak tekintő politikusok sem értik igazán a magyar választók gondolkodásának logikáját. Furcsa ellentmondást vélnek benne felfedezni: az egész unióban talán nálunk a legnagyobb az unióhoz tartozás támogatottsága, ugyanakkor talán nálunk a legerősebbek a kritikus hangok is. Hogy van ez, kérdezik a franciák, dánok, németek, most akkor szét akarjuk verni az uniót vagy meg akarjuk erősíteni? Ki akarunk belőle lépni, vagy ki akarjuk bővíteni? Pedig a megoldás pofonegyszerű. Történelmi tapasztalatainkból okulva két dologból nem akarunk engedni semmiképpen: az európai kultúrkörhöz tartozásból, de ugyanakkor a függetlenségünkből sem. Mi a magunk módján, magyarként akarunk európaiak lenni.

Egy vita eldöntése akkor nehéz, ha a felek nem értik egymást. De még ennél is nehezebb, ha a felek nincsenek tisztában vele, hogy nem értik egymást. A mi európai vitáinkban sokszor éppen ez a helyzet, különösen ami a nemzeti elkötelezettséget illeti. Azt kell mondanunk, hogy Nyugat-Európa értelmisége a saját nemzeti attitűdjét is félreérti, és ebben balolda­liak és jobboldaliak egyaránt osztoznak. Azzal áltatják magukat, hogy a céljuk egy nemzetek feletti Európa megvalósítása, közös európai identitás életre segítése. Pedig valójában azt várják el a többiektől, hogy azok oldódjanak fel az úgynevezett mag-Európának az egykori Frank Birodalomból átörökölt identitásában.

Érdemes alkalomadtán egy pillantást vetni Nagy Károly IX. századi birodalmának térképére. Ez az a birodalom, amely hol egyesülve, hol szétbomolva, hol belső háborúktól szabdalva, hol összefogva, de mindenkor azonos kultúrkört alkotva, ezerötszáz éve uralja a kontinenst. És ez az a hol csupán szellemiekben létező, hol nagyon is valóságos birodalom, amelyet belső késztetés hajt, hogy határain túlterjeszkedjék, hatókörébe vonja a környező népeket.

Egy pillanatra se vitassuk el Nagy Károly örököseinek nagyszerű teljesítményeit. A történelem talán legsikeresebb kultúráját hozták létre, és ez a kultúra Európán kívül Észak- és Dél-Amerika, illetve Ausztrália–Új-Zéland jólétét és szabadságát is megalapozta. De ennek a kultúrának a képviselői sajátos fénytörésben látják az egész világot: olyannak, amelynek egyetlen vágya, hogy ugyanolyan legyen, mint ők, mag-Európának pedig az a történelmi hivatása, hogy a világ többi részét hozzásegítse ehhez a hasonuláshoz.

Itt most egy fontos kiegészítést kell tennünk: a látszólag nemes törekvésnek nem a világ felemelésének vágya, hanem a nyers anyagi érdek a fűtőanyaga. Nyugat-Európa évszázadokon át nagyon is jól járt azzal, hogy olyan gazdasági versenyre szorította a világ többi részét, amelynek szabályait éppen Nyugat-Európára szabták. Hogy egy számunkra kedvező példával éljünk: mintha az olimpia minden versenyzőjének, vívóknak, súlyemelőknek, céllövőknek vízilabdában kellene megmérkőzniük. A világrend az elmúlt száz évben persze megváltozott, előbb Amerika, aztán Ázsia is önálló útra lépett, de Nyugat-Európának még ott vannak a déli és a közép-európai országok, ezekre még kiterjesztheti a befolyását. Meg is teszi.

Még ezzel sem volna igazán nagy baj, ha ugyanekkor mag-Európa nem lépett volna végzetes útra. A jólét és a szabadság ma még irigylésre méltón töretlen, de a mélyben kiszámíthatatlan vagy éppen nagyon is kiszámítható folyamatok indultak el abba az irányba, hogy ez a jólét és szabadság kérdésessé váljék. Mag-Európa elveszítette a gyerekek iránti szeretetét, és ezzel elveszítette a puszta biológiai reprodukció képességét.

Hogy ez mivel jár, annak kiszámításához elegendő egy kockás füzetlap és egy ceruza: vagy kihalás, vagy idegen népek befogadása. Mivel a kihalás abszurd, a német kormány már az ezredfordulón évi félmillió bevándorló befogadásával számolt, anélkül azonban, hogy ennek következményeivel a saját népét szembesítette volna. A nagy nyugat-európai önámítás a 2015-ös migránsválsággal tetőzött, de a kijózanodás a mai napig nem következett be. Mi több, Nyugat-Európa követeli, hogy más népek is osztozzanak tévedéseiben.

Ez az a történelmi háttér, ami előtt, annak folyományaként a minapi néppárti határozat megszületett. Ebből következik az is, hogy nekünk, magyaroknak miért kell két fontos dolgot megtennünk: világosan kijelölni a határain­kat nemcsak földrajzi, de politikai értelemben is, ugyanakkor aktív, cselekvőképes részese is maradni az európai folyamatoknak. A mi érdekünk az, hogy Európa sikeres legyen, hogy visszataláljon önmagához, ennek megvalósítására pedig egy megújult, megerősödött néppártnak vannak a legjobb esélyei. Ha így lesz, továbbra is ott a helyünk. Ha viszont a néppárt feladja a saját értékeit, akkor nincs értelme maradnunk. Akkor hozzá kell kezdenünk az új centrum toborzásához.

A szerző újságíró