Az első világháború éveiben a sajtót végig cenzori ellenőrzés alatt tartották a hatóságok. Egy dolgot nem lehetett a cenzúrának korlátozni: az országgyűlési képviselők parlamentben elmondott beszédeit.
Miután a Szerbia ellen indított háború világméretűvé szélesedett és villámhadjáratok helyett megmerevedett frontok állóháborújává változott, amely megszámlálhatatlan embert és hadianyagot emésztett fel, a harcok kirobbanásakor nagy népszerűségnek örvendő gróf Tisza István, mint a háborús kabinet elnöke, folyamatosan veszített társadalmi támogatottságából.
Ezzel ellentétes módon emelkedett annak az ellenzéki képviselőnek a tekintélye és ismertsége a politikai nyilvánosság szemében, aki a parlamentben 1915 tavaszától a legmarkánsabb kritikát fogalmazta meg vele szemben: Károlyi Mihály grófnak hívták ezt a politikust.
1918 őszén, amikor már csak idő kérdése volt, hogy mikor kérnek fegyverszünetet a németek és az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői az antanthatalmaktól, már Károlyi számított Magyarországon a legnépszerűbb politikusnak, az ő miniszterelnöki kinevezését várta a közvélemény.
Károlyi kormányellenes kritikája, alternatív programja találkozott a magyar lakosság békevágyával, szociális igényeivel és azzal az elképzeléssel, hogy a cenzusos választójog helyébe lépő általános, egyenlő, titkos és nőkre kiterjedő választói jogosultsággal a nép széles rétegei nyernek beleszólást a politikai döntéshozatalba, amely maga után vonja Tisza és a mögötte álló többség leváltását.
A háború borzalmai miatt felfokozott elvárások olyan messianisztikus igényeket támasztottak Károlyival szemben, amelyek eleve magukban hordozták a bukás lehetőségét egy világháborús vereség esetén. Politikus és nemzet sorsa egybefonódott.
Tömegtámogatásra az a kabinet számíthatott, amely általánossá teszi a választójogot, szociális ellátórendszert épít ki, támogatja a hadiözvegyek, árvák, rokkantak sokaságát, valamint földet juttat a nincstelen parasztságnak. Az állam lakosságának felét nem magyarok, hanem nemzetiségiek alkották.