Brüsszel és a császárkori Róma

Van egy Talleyrand hercegnek tulajdonított mondás: sok mindent kell tennünk, hogy semmi se változzon. Jóval régebbi, római ere­detű kijelentés: nincs új a nap alatt. Mindkettőt jócskán igazolja David Engels nemrég magyarul is megjelent könyve, A birodalommá válás útján – Az Európai Unió válsága és a római köztársaság hanyatlása.

David Engels ókortörténész, egyetemi professzor 2013-ban tette közzé munkáját, vagyis két évvel a migrációs válság kirobbanása előtt. Megírása se ment máról holnapra, úgyhogy a neves historikust politikai jósnak is tekinthetjük. Éppúgy, mint a két világháború között Julien Bendát, Ortega y Gassetet, ­Oswald Spenglert, később Samuel P. Huntingtont. Persze vágyvezérelt, érdekelvű, sőt ferde próféciák is bőven vannak. Köztük tán a leghírhedtebb ­Francis Fukuyama pamfletje, A történelem vége és az utolsó ember, amelyet az Egyesült Államok külügyminisztériumának ifjú munkatársaként körmölt.

Írásában nem kevesebbet állít, mint hogy a liberális demokrácia az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, a kormányzás utolsó formája, azaz az egyetemes történelem vége. 1989-ben közzétett tanulmánya után a parttalan liberalizmus sok helyütt valóban teret nyert, végül eljutott Euró­pa görög-római és zsidó-keresztény gyökérzetének csonkolásáig, a tömeges migráció támogatásától az embercsempészet ösztönzéséig, a szólásszabadság politikai korrektségre hivatkozó korlátozásáig, majd a hamisításig és az ostoba leegyszerűsítésekig, úgymint: „populizmus”, „hibrid rendszer”, „autoriter rezsim” és így tovább.

A nép, azaz a választópolgár manipulálása, a szembeszökő valóság tagadása, összességében a társadalmi hanyatlás elkendőzése nem új keletű. Ezek ókori megfelelőit láttatja David Engels könyve, és az EU lopakodó birodalmi tendenciáját, amelyekkel a jelenkor törekvéseit ugyancsak a haladásra és a közjóra hivatkozva Róma jócskán megelőzte. A rosszul kezelt válság újabbakat szül.

Róma felemelkedése és szükségszerű hanyatlása kétségtelen tény. Ám a tanulságokat a ciklusról ciklusra vergődő politikusok – beleértve az Európai Néppárt egy névleg kereszténydemokrata csoportját és a szocialista–liberális–zöld formációkat – nem óhajtják tudomásul venni. Európai Egyesült Államokat vizionálnak anélkül, hogy az érdekelt nemzeteket legalább megkérdeznék. Még az összes tagállamra kiterjedő határnélküliségnek, a közös valuta-, bank- és adórendszernek, külpolitikának, ipar- és szociálpolitikának, hadseregfejlesztésnek is híján vagyunk.

Hiányoznak az Egyesült Államokéra vagy az Orosz Föderációéra legalább nyomaiban emlékeztető struktúrák. A katalán és a skót elszakadási törekvések, a balkáni országokon belüli széttartás és fegyveres fenyegetés, a brexitkísérlet, Németország keleti és nyugati felének gazdasági-politikai különbözőségei, a súlyos francia politikai megosztottság és az olasz fejlemények épp az ellenkezőjére utalnak. Mind azt mutatják: az egységesülést nem lehet siettetni, míg a hanyatlást (netán a bukást) sokkal könnyebb.

A nemzetek más-más fejlődési pályája, az anyanyelv(ek) és a kultúra különbözőségei szóba se kerülnek. Értékekről beszélünk s azokhoz ragaszkodunk, amelyek nem kioltják, hanem megtermékenyítik egymást. Vannak kérészéletű globális divatok, irodalmi, zenei és képzőművészeti zsákutcák, törpe kisebbségek mondvacsinált elméletei és más huncutságok, de világkultúra nincs. Azt a görögöknek és a rómaiaknak sem sikerült létrehozniuk, annak ellenére, hogy az európai művelődés, jogrendszer és technika más földrészek ősforrásául is szolgált. Hiába a tanulság, az arctalan nagytőke és kiszolgálói nem hagynak föl az önsorsrontó ideológiai és kultúrharccal, a megvásárolt média bevetésével, a jogrendszer és az oktatás egyoldalú befolyásolásával.

Egyetlen világvallás létezik: az ateizmus. Ma még nem olyan elterjedt, mint a kereszténység és a hódító iszlám, de félő, hogy a világnézeti semlegességet valami sokkal rosszabb követi, elsőként a felekezeti türelmére joggal büszke Európában. A földrészt már most is az őshonos lakosság ijesztő születéscsökkenése és elöregedése sújtja. Ha tovább fokozódna, nemcsak hit- és népességcsere, sok évszázados vívmányaink sorvadása vagy eltűnése, hanem a kontinens totális leértékelődése történne. Arra, amit Európa a Római Birodalom bukásával és a népvándorlással hosszú évszázadokon át, egészen a frank Nagy Károly császár karolingi reneszánszáig megtapasztalt. A barbarizmus eljövetele nem újdonság. Példa rá számos civilizáció drámai megsemmisülése.

A tendenciákat jól példázzák David Engels párhuzamai Róma hosszú hanyatlásáról, illetve annak kevéssé ismert összetevőiről. A kulcs­szó az identitásválság, mely Rómát akkor, az EU-t mostanság rombolja. A Kelettel keveredő, majd abban feloldódó görögök hanyatlása Nagy Sándor hellenizmusával kezdődött, Rómáé a polgárjog kiterjesztésével. Ha elnyerte, etnikumától, anyanyelvétől, vallásától függetlenül polgár lehetett bárki. A tömeges bevándorlás nyomán végül egy Kr. e. ­65-ben kiadott törvény megtiltotta a nem itáliaiak betelepedését.

A császárkor kezdeteitől a folyamatos népességcsökkenés Rómában sem volt ismeretlen. A házasságkötések száma meredeken zuhant, a hagyományos család leértékelődött. Augustus korában a nyitott házasság és a „független nő” olyannyira elfogadottá vált, hogy az Acta diurna urbisban, a történelem első, hagyományos értelemben vett napilapjában külön válási rovatot szerkesztettek. A züllést a proletariátus ingyengabonával etetése és a tömegszórakoztatás szinte a végletekig fokozta. Cicero szerint a politikusok kedvelt módszere, az osztogatás az állami költségvetés egyötödét emésztette fel.

Ami a vallást illeti, „az isteneket a félelem szülte” elképzelés a Kr. e. I. században élt Lucretius találmánya. Nem csoda, ha Rómában ezek után megjelentek a keleti misztériumhitek, majd a kereszténység. A szenátus és az arisztokrácia mindinkább a provinciák szülötteivel gyarapodott, végül a császárok jó része is közülük került ki. Testőrségük, a pretoriánus gárda germánokkal és más, nem latin eredetűekkel töltődött fel. Összegezve: a római nép végül sem dolgozni, sem katonáskodni nem akart. Bár ebben szerepet játszott az akkor is létező munkanélküliség, a nagybirtok kialakulása és a városokba költözés, a társadalmi összetartó erőt szétroncsolta.

A római világpolgár végül megújulni képtelen herévé vált. Az öncélú politikai küzdelem jóformán megbénította az államapparátust, a terror és a bűnözés mindennapossá lett. Ennek köszönhető az erős ember, Augustus felbukkanása, meg annak, hogy a népgyűlés súlytalanná vált. David Engels művének egyik alapvető megállapítása szerint „a nobilitas egyre kirekesztőbb politikai elitje fokozatosan elkülönül a néptől, közigazgatási feladatait arra használja, hogy hatalmi pozícióját egyre megfoghatatlanabbá, így a politika színpadán megjelenők számára elérhetetlenné tegye”.

A korszak történetírója, Sallustius összegzése egyetlen mondatban: „Övék volt a kincstár, a tartományok, a hivatalok, a dicsőség és a diadalmenetek.”

A szerző író