Kudarcos szivárványkoalíció

Az Európai Néppártban zajló események világossá tették, hogy a május 26-i európai parlamenti (EP-) voksolás lesz talán az utolsó lehetőség arra, hogy fordulatot érjünk el Európában.

Az ellenzéki pártok a Parlament előtt buzdítottak lázadásra Fotó: Teknős Miklós

Az Európai Néppártban zajló események világossá tették, hogy a május 26-i európai parlamenti (EP-) voksolás lesz talán az utolsó lehetőség arra, hogy fordulatot érjünk el Európában.

Ha ekkor nem sikerül áttörést elérni, akkor a bevándorláspárti brüsszeli terveknek megfelelően a birodalomépítők rövid időn belül létrehozhatják az Európai Egyesült Államokat. Egy ilyen forgatókönyv esetén belátható időn belül felszámolnák a nemzetállamokat, és lényegében minden érdemi kérdésről a birodalmi központban hoznának döntést.

A nemzetállamok fennmaradását akarók és a föderalisták tábora mindig is jelen volt az euró­pai politikában, ugyanakkor a ­2015-ös migrációs válság és az azt követő brüsszeli döntések mindenki számára érthetővé tették a tétet.

Ki dönthet arról, hogy kivel éljünk együtt? Ki döntsön a nemzet sorsáról? Ezeknek a kérdéseknek a súlyát a hétköznapi ember is érzi, így a bevándorlási válságnak köszönhetően sikerült a kampány középpontjába helyezni egy olyan ügyet, amellyel eddig csupán a politikatudósok és filozófusok foglalkoztak.

Mindez biztató a jövőre nézve, hiszen a birodalomépítők abban reménykedtek, hogy csöndben, mindenféle mézes-mázas szöveg mögé bújva, lépésről lépésre megvalósíthatják a veszélyes tervüket.

Magyarországon a meghatározó politikai erők közül kizárólag a Fidesz–KDNP áll a nemzeti oldalon, míg az ellenzéki pártok a Demokratikus Koalíciótól kezdve az MSZP-n át egészen a Jobbikig mind hajlandók kiszolgálni a brüsszeli bürokraták akaratát.

Mi sem bizonyítja jobban ez utóbbit Gyöngyösi Márton tavalyi, ESJ Newsnak adott nyilatkozata, amiben keményen bírálta a magyar kormány menekültpolitikáját, és azt üzente, Brüsszel számíthat a Jobbikra a bevándorláspárti intézkedésekben.

Ettől a ponttól kezdve mindenki számára egyértelművé vált, hogy a korábbi időszakkal ellentétben már a Jobbikra sem lehet számítani nemzeti sorskérdésekben.

Ebből fakadóan az EP-kampány során a milliós szavazótáborral rendelkező nemzeti oldal egy erősen megosztott szivárványkoalícióval csap majd össze.

Jól jelzi, hogy ezeket a hatalomért harcoló ellenzéki pártokat még az Orbán-fóbia sem tartja igazán össze, hiszen a kezdeti ígéretekkel ellentétben nem állítottak közös listát, külön mérettetik meg magukat.

Ez egyértel­műen annak köszönhető, hogy a hivatalos kommunikáció ellenére az ellenzéki politikusok többsége egyfajta erősorrend felállítását várja a május 26-i választástól, ez alapján akarják majd az őszi önkormányzati választásra kialakítani tárgyalási pozícióikat.

A legrosszabb helyzetben mindenképpen az MSZP van, amely párt már tavaly sem tudott önálló miniszterelnök-jelöltet állítani, hanem egy kimutathatatlan támogatottsággal rendelkező párt vezetője mögé álltak be.

Nem véletlenül ez a párt szorgalmazta leginkább a közös EP-listát, hiszen azt remélték, ezzel tudják majd palástolni saját gyengeségüket. Ezen a gyenge próbálkozáson azonban átlátott a többi ellenzéki párt, így nem mentek bele a szocialisták játékába.

Így maradt az MSZP-nek ismét a Párbeszéd, amely nem kötött igazán jó üzletet, hiszen a Jávor Benedeknek jutó negyedik – Tóth Bertalan visszalépése esetén harmadik – hely egyáltalán nem számít biztos bejutónak, mert a szocialista párt jó esetben is csupán két mandátumot fog szerezni.

A várhatóan alacsonyabb választási részvétel miatt a kevésbé aktív szavazótáborral rendelkező pártok a listán lényegesen rosszabb eredményt fognak majd elérni, mint amit jelenleg a közvélemény-kutatásokban mérnek nekik.

Így volt ez 2014-ben is, amikor az akkor még jóval nagyobb szavazótáborral rendel­kező MSZP és a kutatásokban rendre öt százalék alatt mért Demokratikus Koalíció között csupán egy százalékpontnyi különbség volt az EP-választáson. Azóta a helyzet sokat változott: az MSZP szavazótábora tovább zsugorodott, míg a DK már önállóan is megugorja a parlamenti bejutási küszöböt.

Így várhatóan Gyurcsány Ferenc pártja idén tavasszal megelőzi az MSZP–Párbeszéd-listát, és jelentősen átrajzolja majd az ellenzéki színpadot, ő pedig ismét reflektorfénybe kerül. Ennek hatására a DK-sok több beleszólást követelnek majd maguknak az önkormányzati választás jelöltjeinek kiválasztásába, illetve tovább folytatják a többi ellenzéki párt leszalámizását.

Szinte alig lehet hallani valamit az LMP-ről, amely a pártszakadásokat követően egyetlenegy jelentős politikust sem tud már felmutatni. Szél Bernadett távozása után kizárólag azzal tettek szert országos hírnévre, hogy a szocialistáktól leigazolt Demeter Márta megbukott a nemzetbiztonsági átvilágításon. Saját, számukra is pozitív témával hónapok óta nem tudtak bekerülni a hírekbe.

Nincs jobb helyzetben az identitását teljesen elvesztett Jobbik sem. Az egykori nemzeti párt szintén a pártszakadásoktól, illetve antiszemita és rasszista botrányoktól hangos, rá­adásul a balliberális pártokkal történő együttműködés is jelentősen rombolja a párt így is teljesen szétesett szavazótáborát.

A hataloméhségtől megrészegült jobbikosok nem veszik észre, hogy Gyurcsány Ferencék halálos ölelése rövid távon hozhat nekik sikermorzsákat, de hosszú távon mindenképpen a párt totális eljelentéktelenedését eredményezi.

A rendkívül kudarcos összellenzéki március 15-i tiltakozás – amelyen nagyjából kétezren vettek részt – világosan megmutatta, hogy még az ellenzéki szimpatizánsok kemény magja sem kíváncsi erre a hatalomtechnikai okokból összeeszkábált szivárványkoalícióra.

Miután az ellenzéki pártok továbbra is az összefogás kérdésével vannak elfoglalva, amelynek hatására törvényszerűen rombolják saját pártjaik identitását és karakterét, az európai parlamenti választásra semmi érdemi mondanivalójuk nem lesz.

Szinte egyik ellenzéki párt sem tudott megfogalmazni olyan üzenetet, amely a fő európai ügyekre választ jelentene, illetve könnyen érthető lenne a választópolgárok számára. Ez alól az egyetlen kivétel a Demokratikus Koalíció, amely az Európai Egyesült Államok víziójának vállalásával egy meglehetősen elutasított, de mindenképpen világos üzenetet fogalmazott meg.

Ezzel a kampányszlogennel képesek lehetnek arra, hogy a balliberális kemény magot a maguk oldalán mozgósítsák, a többi ellenzéki párt szavazótáborát pedig otthon tartsák. Ha a többi ellenzéki párt magatartását szemléljük, akkor úgy tűnik, mintha a hátuk közepére sem kívánnák ezt a választást, már túl szeretnének lenni rajta. Ez jelentősen demoralizálja az ellenzéki tábort, ráadásul újabb kudarcélménnyel kecsegtet.

A Fidesz számára ez a helyzet mindenképpen kedvező, ugyanakkor nem szabad hátradőlni.

Az elmúlt hetek európai vitái ugyanis rávilágítottak arra, hogy a bevándorláspárti balliberális körök nem mindenhol olyan gyengék, mint Magyarországon.

A brüsszeli testületekben többségük van, ráadásul olyan erős politikai nyomásgyakorlást képesek kifejteni, hogy azzal a jobbközép pártcsalád belső ­ügyeit is meghatározzák.

Példa erre ­Manfred Weber néppárti csúcsjelölt legújabb nyilatkozata, amelyet a német köztévében adott. ­Weber alighanem a baloldali-balliberális oldalnak való megfelelési kényszer hatása alatt már odáig jutott, hogy a Fidesz szavazataival nem is lenne bizottsági elnök. Ezzel a megnyilvánulással Weber kirekesztette a Fideszre voksoló magyar választópolgárokat az európai politikából.

A magyarok akarata és véleménye neki már nem számít. Kétség nem férhet hozzá, hogy ez a barátságtalan megnyilvánulás a Fidesz néppárti tagságáról szóló felfüggesztési vita része, de a kormánypártnak mégis érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy meddig van még értelme egyoldalú gesztusokat tenni egy nyilvánvalóan értelmetlen folyamatban. És még csak a kampány elején járunk.

Látható tehát, hogy a május 26-i voksolás sorsdöntő lesz, hiszen ekkor mutatkozik az utolsó esély arra, hogy megreformálják az Európai Néppártot. A mostani közvélemény-kutatások alapján erre van esély, hiszen a néppárt bevándorláspárti formációi mellett ott vannak a magyar álláspontot osztó pártok is, csak az ő hangjuk és befolyásuk messze nem olyan erős, mint a Weber-irányvonalé.

Így ha teljes mértékben nem is sikerül kiszorítani a liberálisokat a néppártból, de a széljárás mindenképpen megváltozhat a pártcsaládban, ami kedvező lenne a Fidesz számára.

Ehhez persze komoly politikai munka kell, ugyanakkor ez az Európa jövőjének kérdése mentén kialakult vita még mindig kényelmesebb pozíció, mint amiben a belpolitikai mocsárban ragadt ellenzéki pártok vannak, amelyek ezekhez a sorsdöntő kérdésekhez még csak hozzá sem tudnak szagolni.

A szerző politológus