„Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak”
(Balassi Bálint: Egy katonaének)
A fenti sorok jutottak eszembe, amikor a kémügy nyilvánosságra hozott anyagait és a kommentárokat olvastam. Ne legyen kétsége senkinek, hogy ez a furcsa eset a világ számos országában kiemelt figyelmet kapott.
Miről is szól ez a történet? Dióhéjban: 2007-ben a Nemzetbiztonsági Hivatalban – bolgár fedést használva – orosz titkosszolgálati szakemberek 16 magyar elhárítótisztet vetettek hazugságvizsgálat alá. 2011-ben emeltek vádat a szolgálatokat irányító miniszter, az akkori főigazgató és műveleti helyettese, valamint egy civil ellen, kémkedés gyanújával.
Többszöri, egymásnak szögesen ellentmondó bírói ítéletek után a Kúria 2018-ban elutasította a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványát, és helybenhagyta minden vádlott felmentését bűncselekmény hiányában. Ezután döntött úgy az ügyészség, hogy minősítői felülvizsgálat után közzéteszi az ügy anyagainak legfontosabb részleteit.
Ez újra ráirányította a figyelmet erre a történetre, és érthető módon felborzolta a kedélyeket. Ha maradunk a puszta tényeknél, és nem foglalkozunk az ügy politikai mellékzöngéivel, akkor talán néhány olyan következtetésre is juthatunk, amelyek önmagukon is túlmutatnak.
Az első probléma az idő. A történet kezdetétől közel tizenegy év telt el a jogerős ítéletig. Ez borzasztóan hosszú idő, főleg, ha az ügy súlyát nézzük. Szerencsére nem mindennap kerül nyílt eljárásban vád alá egy NATO- és uniós tagország elhárításának két vezetője és irányító minisztere kémkedés gyanújával.
Ha csak a büntetőeljárás időtartamát nézzük, az is hét év. Egy olyan ügyben, ahol szövetségeseink számára az együttműködés alapjait is megkérdőjelezheti a gyanú – különösen az orosz szál miatt –, elemi érdek lett volna a lehető leggyorsabb ítélet. Az időn túlmenően arra is rávilágított ez az eset, hogy a magyar jogrendszerben a kémkedés mint bűncselekményi kategória a büntetési tételét tekintve nincs jobban fenyegetve, mint egy közepes súlyú adócsalás.