A trágyaideológiák – bolsevizmus, kommunizmus, újabban pedig a szélsőliberalizmus – már több mint egy évszázada keserítik az emberiség életét. Az áldozatok száma felbecsülhetetlen, mindenesetre 100 millió fölött van, a meghülyítettek száma pedig ennek többszöröse. De az emberiség nagyjából – ismétlem, nagyjából – fölülkerekedett a kommunizmuson. Most a szélsőliberalizmus tombol, de úgy tűnik, narratívái, a feminizmus, a genderőrület, a polkorrektség, a fehér rassz degradálása meg a hasonszőrű aberrációk csak egy – bár roppant hangos – kisebbséget képesek mozgósítani, ami általában nem elegendő a választások megnyerésére. Márpedig azt a humanoid fajzatot, amelyik bolsevikká vagy szélsőliberálissá képes torzulni, ez nem hagyja nyugodni, hiszen ő rá akarja erőltetni a véleményét és az idiotizmusát mindenkire az égadta világon.
Emlékszünk arra, amikor Kína hadat üzent a verebeknek? A kommunisták kiiktatták a polgári értelmiséget, és nemcsak a politika, hanem a tudomány is a nép egyszerű fiainak mancsába került. Néhány ilyen tahó aztán kitalálta, hogy a verebek eleszik a nép elől a gabonát, ezért a lakosságot kirendelték madarakat irtani. 1958 végére az elpusztított verebek száma elérte a kétmilliárdot. Az ökoszisztéma felborulása pedig három év éhínséget eredményezett, amely a becslések szerint 20-70 millió áldozatot szedett.
A bolsevik és a szélsőliberális ugyanis nem tanul, nem vitatkozik, csak hajtogatja a magáét, nincs értelme szóba állni vele, mert olyan, mintha egy rádióval beszélgetnél. Napjaink liberális egyetemein már nem is vitatkoznak, nehogy megsérüljön valamelyik diák zsenge kis lelke, és safe space-ek, biztos zónák vannak, ahová ezek a szerencsétlenek visszahúzódhatnak az ellenvélemények bántalma elől. Az ég óvjon azoktól a „tudósoktól”, akik ilyen intézményekben diplomáznak, azoktól is, akik ilyen intézményekben tanítanak és hagyják ezt, sőt maguk találják ki.
A kommunizmus metanarratívája – mindenki egyenlő, a javak egyenlő arányban oszlanak meg a társadalom tagjai között – roppant csábító és sikeres is volt, hiszen a legbiztosabb alapra építkezett: az emberi butaságra és irigységre. Persze a gyakorlatban egykettőre bebizonyosodott, hogy ez nem működik, mert ahhoz mindenkinek egyenlő arányban dolgoznia is kellene. Akkor aztán az egyén totális szabadsága és mindenekfelettisége lett a kommunistából liberálissá átvedlő fajzat hülyítő meséje, ami napjainkra odáig torzult, hogy már nemcsak a gender-idiotizmusért, nemcsak a köztörvényes bűnözők luxushoz való jogáért sivalkodik, hanem a pedofília létjogosultságának társadalmi elismerését is pedzegeti, hiszen az a nyomorult, aki kisgyerekeket hajszol szexuális szándékkal, nem tehet róla, hogy ő a gyerekeket kívánja. Az emberi szabadságnak is vannak határai, ezt a határt normalitásnak hívjuk. Az abnormalitással sem sikerült a világ-uralom. Kellett valami új, valami, ami minden eddiginél jobb.