A Magyarország–Európa-nexus

Milyen a viszonyunk Európához? Milyen Európa viszonya hozzánk? Két rövid kérdés, amely azonban súlyos, összetett elemzést és hosszabb választ igényel. Ez az írás – napilapos viszonylatban – hosszú lesz, de nem állítom, hogy minden fontos összefüggésre kitér. Azonban néhányra feltétlen. Két előzetes megjegyzés. Az egyik: egy ország története mindig egy tágabb külső környezetbe ágyazottan zajlik. Magyarország akkor is egy tágabb külső környezet része, ha lakói azt hiszik, hogy az ország teljesen önmagában áll. Nincs elszigetelt országtörténet. S nemcsak a globalizáció korában.

Mindez nem azt jelenti, hogy egy országnak teljes mértékben ugyanolyannak kell lennie, mint más országoknak. De fontos, hogy lássuk a nemzetközi és a nemzeti szint közötti kapcsolódást. A másik: az, hogy milyen egy ország viszonya a külső környezethez, mindig egy hosszabb történelmi folyamat terméke. Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, milyen Magyarország és Európa viszonya ma, akkor nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak napjaink történéseit vizsgáljuk, hanem szükségünk van az előzmények áttekintésére is.

Az alábbi írásban mindkét előzetes szempontot érvényesítem. Egyfelől Magyarországot nem elszigetelt entitásként kezelem, hanem olyan országként, amely egy tágabb közösség, Európa része. És olyan országként is, amely különböző periódusokban, visszatérően szembenézett az európai beilleszkedés problémájával.

Három periódust vizsgálok meg oly módon, hogy a hozzánk legközelebb álló időszaktól haladok időben visszafelé. Először azt elemzem, milyen manapság Magyarország és Európa viszonya. Utána a késő Kádár-korszakot jellemzem ugyancsak az Európa-kép szempontjából. Harmadik egységként az 1945 előtti Magyarországról lesz szó, már csak azért is, mert e korszak (dualizmus és Horthy-rendszer) Európa-képéről még annál is kevesebbet tudunk, mint amit a máról és a Kádár-korról tudunk.

Három különböző periódus tehát, amelyekben persze más és más gondolatok fogalmazódnak meg Magyarország európai szerepéről. De – mint majd látjuk – lesznek visszatérő gondolatok is. Az egész írás oda fog kilyukadni, hogy Magyarország és Európa viszonyának döntő kérdése az, hogy hogyan értelmezzük a mintakövetést.

Napjaink két Európa-képe

A politika iránt valamennyire érdeklődő olvasó számára is egyértelmű, hogy a 2010-es évtizedben alapvetően megváltozott Európa és Magyarország viszonya. A jelenlegi kormány kritikusai a változás okának egyértelműen a jelenleg uralkodó elitet teszik meg. A hazai ellenzék szerint az Orbán-kormány felelőssége, hogy a 2004-es EU-csatlakozással megalapozott jó viszony megromlott, mert hiszen a kormány összeveszett Európával.

Természetesen a kormányoldal olvasata egészen más. Ebben az értelmezésben a viszony azért változott meg, mert az unió elitje részéről az elmúlt években felgyorsult a föderális Európa intenzívebb megvalósításának szándéka – a nemzetállami fejlődés rovására. A kormány oldaláról gyakran elhangzó érv, hogy mindaz, ami az utóbbi években szinte a hivatalos EU-s politika rangjára emelkedett, az egyáltalán nem volt jelen Magyarország csatlakozásakor, azaz: Magyarország nem egy olyan unióhoz csatlakozott, mint amilyen ma létezik.

Való igaz, hogy a föderalista–szuverenista vita a mai küzdelmek gyújtópontjában áll, de ha azt nézzük, milyen még ennél is mélyebb rétegekről van szó, akkor azt találjuk, hogy (a föderalista–szuverenista ellentéten túl) a jelenlegi Magyarországon két Európa-felfogás áll egymással szemben. Az egyiket mintakövető Európa-felfogásnak nevezhetjük. Ez a felfogás úgy véli, hogy (Nyugat-)Európa világosan utat mutat a posztszocialista országok számára, amelyeknek az a fő feladatuk, hogy a megmutatott útra rálépjenek, és minél egyértelműbben kövessék az európai mintát. A nagyon gyakran emlegetett jogállami kritériumok is ezt jelentik: a nyugati típusú liberális demokrácia egyik alappillére a jogállam – nem véletlen, hogy Nyugatról és a mintakövető magyar ellenzék felől nézve a jelenlegi kormány épp ezt a kritériumot nem teszi magáévá, azaz: nem követi az európai mintát.

Ezzel a mintakövető felfogással áll szemben a Fidesz (és tágabban a magyar jobboldal) mintaformáló felfogása. Ennek lényege az, hogy Európa egy mozgásban lévő, változó entitás, amely folyamatos korrekcióra szorul, s ezt a korrekciót nem csak a nyugati magországoknak, hanem a kisebb államoknak (így Magyarországnak is) szorgalmazniuk kell. Az Orbán-kormány egyértelműen erre a platformra helyezkedik, s teljesen nyilvánvaló, hogy ez az, ami miatt a legtöbb ellentét kialakult a hazai ellenzékkel és az európai fősodratú elittel. Merthogy a mintaformálás adott esetben olyan eljárások, ideológiák, gyakorlatok alkalmazását is jelentheti, ami ellentétben áll az európai társadalomfejlődés elmúlt évtizedekben követett irányával.

De mindez önmagában nem magyarázza meg a konfliktusok hevességét. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egyet vissza kell lépnünk az időben, a késő Kádár-korszakba.

A késő Kádár-korszak Európa-képe

Az Európához való viszony sztenderdjei ugyanis az 1980-as években fogalmazódtak meg. Akkor, amikor már látszott, hogy a szovjet birodalom nem húzza sokáig, és amikor a nyugati demokratizálási stratégiák is nagyobb sebességre kapcsoltak. Az 1980-as években az addig a Nyugattal szemben meglehetősen kritikus belföldi elitek újfajta szemléletet sajátítottak el, aminek lényege, hogy Magyarország új külső beágyazottságba kerül majd, s ennek a beágyazottságnak a Nyugat meghatározó tényezője lesz. Tévednénk, ha azt kezdenénk vizsgálni, hogy a korábban szovjet elkötelezettségű elitek miért változnak meg.

Ennél sokkal fontosabb, hogy az 1980-as évek hazai folyóiratai (hivatalos és szamizdat kiadványok egyaránt) elkezdenek kialakítani egy újfajta viszonyt Nyugat-Európával. E viszony lényege, hogy immár nem létezik (mint sokáig gondolták) két világrendszer (egy kapitalista és egy szocialista); mostantól csak egy világrendszer létezik, s Magyarországnak ehhez az egyhez kell alkalmazkodnia. A kiváló társadalomtudós, Böröcz József a függőségi rendszerek változásából vezeti le a magyar rendszerváltást, és tökéletesen igaza van.

Eszerint a korai szocializmus szovjet függőséget, a kései szocializmus kettős (keleti és nyugati) függőséget, míg a rendszerváltás nyugati függőséget eredményez.

Épp a függőségi rendszer alapvető átalakulása miatt a rendszerváltás idején már a mintakövető nyugatosság az uralkodó, az átmenet idejének elitjei számára teljesen egyértelmű, hogy a Nyugat segítségével sikerült lerázni a szovjet jármot, és emiatt a viszony Nyugat-Európához csak a Nyugat által prezentált demokratikus minta követése lehet. Az egész rendszerváltás lényege azonban, hogy a minta nagyon madártávlati és elmosódott. Ami nem is csoda. Amint mondtam: az 1980-as évek elitjei sokat tudnak Nyugat-Európáról, de korántsem mindent. Nem különösebben ismerik például az európai demokráciák belső természetét, egyáltalán: a demokrácia konfliktusait és mindennapjait.

Ez a tudáshiány azonban jól jön, hiszen egy rövid időre legalább egyesíti a rendszerváltó eliteket abban, hogy rendszerváltás kell. De az, hogy pontosan milyen mintákat és hogyan kell követni, a korai demokrácia erői nem tudják. Ha tudták volna, talán soha nem váltunk rendszert, mert például a mintakövető–mintaformáló törésvonal az indulás pillanatában megjelenik, és ez ellehetetleníti az átmenetet. De ezzel még mindig nincs vége. Mert a mintakövető–mintaformáló törésvonal történelmi termék. Az Európáról való gondolkodás pedig a magyar történelem korábbi szakaszaiban is nagyon érdekes alakokat öltött. Ahhoz, hogy a mai ellentéteket jobban értsük, ezekhez a régebbi időkhöz is el kell jutnunk.

Az 1945 előtti magyar történelem: megközelítések

Ezek a régebbi idők ugyanis nagyon érdekes dolgokat tárnak fel magukról. Az első mindjárt az, hogy két különböző korszak (a dualizmus és a Horthy-rendszer) szerzői számára éppúgy nagy kihívás Európa, mint manapság a mi számunkra. Hadd említsek meg két példát. Az első Révai Mór: A magyarság ügye a külföldön című könyve, amelyet 1917-ben írt. Ez a könyv a világháború utolsó szakaszában íródik, és azt vizsgálja, milyen Magyarország nemzetközi helyzete, főképpen milyen a magyar–német viszony. A szerző azért erre a relációra koncentrál, mert az I. világháború idején Németország és Magyarország egymás szövetségesei.

Ehhez képest: „Szinte hihetetlen, hogy a háború kellős közepén Németországban minő magyarellenes irodalom keletkezett; még hihetetlenebb, hogy ezt nálunk senki nem vette észre.” A szerző szerint kétirányú ez az irodalom: egyrészt a német újságok és szerzők bírálják Magyarország túlzott nemzeti aspirációit, másrészt bírálják a magyarországi németek elnyomását. A mai olvasó mindenesetre nem győzi kapkodni a fejét, mennyi adatot és leírást talál a magyar–német viszony alakulásának történetéből.

Miért is érdemes mindezt itt (ha épp utalásszerűen is) megemlíteni? Azért, mert a magyar–német viszony ma sem mondható teljes mértékben kiegyensúlyozottnak. Amilyen elfogadható a gazdasági, annyira problematikus a politikai viszony. Aki elolvassa Révai Mórnak az egész dualista korszakot áttekintő könyvét, eléggé alapos leírást talál arról, hogy milyen tényezők okozták ennek a kapcsolatnak az elromlását (szövetségi rendszerben is!).

Másik példámat talán az olvasók közül többen ismerik. Ez Eckhardt Sándor tanulmánya a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben. Eckhardt A magyarság külföldi arcképe című írásában nem pusztán a magyar–német relációt vizsgálja (mint Révai), hanem a magyar–európai relációt. Nagyon érdekes, amit például arról ír, hogy már a középkorban van egy nagyfokú ismerethiány Magyarországról: „Szent László, sőt Nagy Lajos Magyarországáról és magyarjairól semmit nem tud a nyugati közvélemény.” Aztán megpróbálja megfejteni, hogy milyen okokra vezethető vissza a nyugati társadalmak idegenkedése a magyartól.

S erre jut: „A magyarság keleti faji és műveltségi jellege az, ami ősidőktől fogva feltűnt a nyugati ember előtt (…). a különbözésből ered a gyűlölet, s az európai értelemben vett kultúra fölényérzetéből a lenézés.” Miközben a szerző elég kritikus a külfölddel, annyit azért hozzátesz: „Ne legyünk túl szigorúak az idegenekkel szemben. Nemegyszer magunk szolgáljuk ki a torzítás hajlandóságát.”

E két példában a szerzők (ennek kifejtésére itt nincs módom) gyógymódokat is ajánlanak Magyarország európai megítélésének javítására. Révainál különösen sok elképzelés fogalmazódik meg, hogyan lehetne nagyszabású nemzetközi könyvkiadási programot életbe léptetni, illetve javítani a Magyarországról szóló nemzetközi propagandát. Még azt is leírja könyvében, hogy egy ilyen nagyszabású tervvel korának kormányához is fordult, amely azonban – némi hitegetés után – ejtette tervét.

A lényeg: sem a dualizmus időszakában, a Horthy-korszakban még kevésbé sikerült a külső kapcsolatok javítása. A Horthy-korszak persze a maga zűrzavaros külpolitikai orientációjával „objektíve” nem volt alkalmas egy normális európai kontaktus kialakítására, de a dualizmus e téren jelentkező hiányosságain már érdemes elgondolkodnunk.

A dualizmust ugyanis általában két szempontból szoktuk megítélni. Az egyik gazdasági: Magyarország óriási fejlődésről tesz tanúbizonyságot, ekkor épül ki a modern ipar, a vasúthálózat, valamiféle kapitalizmus. Ezt általában kifejezetten pozitív jelenségként írja le a gazdaságtörténészek széles köre. Már kevésbé pozitív (s külön is megérne egy misét), hogy a gazdasági fellendülés milyen politikai konstellációban valósul meg. Az 1867 utáni korszakban úgynevezett leválthatatlan kormánypártok vannak, azaz nincs parlamenti váltógazdaság.

De míg a gazdaságról és a politikáról viszonylag sokat tudunk, alig-alig tudunk valamit Magyarországnak egyrészt a Habsburg-monarchiában betöltött szerepéről, másrészt külső beágyazottságáról. Révai említett műve revelatív erejű, mert rámutat arra, hogy az a fajta elszigeteltség, amelyet a későbbi korok kapcsán szoktunk emlegetni, már ebben a korban is megvan.

A Magyarország és Európa közötti viszony tanulságai

Mindezek után szeretnék kitérni arra, hogy vajon milyen tanulságok kínálkoznak a fenti elemzésből.

Az első: a magyar politikatörténet hosszú folyamatában a külső környezet mindig is ambivalens szerepet játszik. Talán a legfontosabb jellemző, hogy Magyarország a története során soha nem nyugati, ám története nagy részében a Nyugat felé törekvő ország. Ez a törekvés azonban a reformkortól kezdve megosztja a hazai eliteket, mert a nyugati mintákat meghonosítani igyekvők azokat, akik másképpen képzelik el a nyugatosodást, mint ők, nem tartják nyugatosnak. Ez egy fontos – mondhatni: kultúrtörténeti – fejlemény, amely átörökítődik korokon keresztül.

Ebből fakad, hogy nálunk soha nem két egyenrangú Európa-barát irányzat küzdelmét látjuk, merthogy a felek ezt nem teszik lehetővé számunkra. Ily módon a küzdelmeket itthon Európa-barátok és Európa-ellenesek küzdelmeként szokás interpretálni, ami véleményem szerint nem fedi a valóságot. Célszerűbbnek látnám két különböző Európa-kép híveiről beszélnünk. Vagy ahogy korábban már használtam a kategóriákat: mintakövetők és mintaformálók küzdelmét látnunk.

A második: tiszta formájában a mintakövetés két korszakban valósult meg. Az első a reformkor, amikor a korszak szabadelvű elitje azt a célt tűzte maga elé, hogy adaptálja korának európai intézményeit. A második (talán meglepő módon) a késő Kádár-rendszer és az átmenet, amikor is az elitek ugyancsak arra vállalkoztak, hogy a külső mintákat a lehető legkisebb veszteséggel átörökítsék a hazai viszonyok közé.

A harmadik tanulság: a Magyarország–Euró­pa-nexus vizsgálatából nem tudjuk kihagyni a geopolitika és a történelem vizsgálatát. A geopolitika az 1980-as évek végén átmenetileg kiiktatódott, hiszen a Szovjetunió elbukott a nagyhatalmi versenyben, majd pedig szét is bomlott, és a nyugatos minta követése voltaképp egy geopolitika utáni korszakról árulkodott. Csakhogy a geopolitika nem iktatódott ki végleg. Ugyanezt mondhatjuk el a történelemről. A rendszerváltás időszakában kialakuló Európa-felfogás lényege az volt, hogy a demokrácia kora a történelmi tehertételek meghaladását jelenti, más szóval: a jelen uralmát a múlt felett. Ám az 1990-es évek második felében már elég meggyőző jelek mutatták, hogy a jelen csak viszonylagos győzelmet aratott, és a történelem rengeteg formában továbbra is velünk marad.

A történelem egy sajátos megnyilvánulása Magyarországnak a külső környezethez való viszonya. Amikor a rendszerváltó elitek létrehozzák Magyarországon a demokráciát, nem gondolják, hogy valamikor újra előtérbe kerülhetnek a történelemből jól ismert magatartásformák – akár például a magyar–német viszonyban. Ugyancsak nincs ekkor még jele annak, hogy a mintakövető Európa-felfogás mellett újra előtérbe kerülhet majd a mintaformáló. Márpedig a mintaformáló Európa-kép – mint utaltam rá – sokak szemében voltaképp Európa-ellenességet jelent.

Fókuszban a környező országok integrációja

Természetesen a mintaformálás nem Európa-ellenesség. De mivel ezekről a kérdésekről nagyon keveset tudunk, és a témáról alig folytattunk eddig vitákat, azokkal a megközelítésekkel kell számolnunk, amelyek hosszú idő alatt sommás megfogalmazásokká merevedtek. A sztereotípiák mindaddig élnek, amíg érdemi kutatások ezeket meggyőző módon nem cáfolják. Épp ezért szerintem a legfontosabb, amit tehetünk, hogy Magyarország és Európa nexusát nagyon szisztematikusan feltárjuk, beleértve a történelmi dimenziókat is. A jelent ugyanis csak a történelem felől érthetjük meg. S nem mellékesen van még egy nagy restan­ciánk.

Ez pedig az, hogy Magyarországot – külső beágyazódás tekintetében – össze is kell hasonlítanunk a környező kis kelet-közép-európai országok nemzetközi beágyazódásával. Vajon az ő történelmi és jelenbeli fejlődésük mutat-e hasonlóságot a miénkkel? Ha igen, milyeneket? Ha nem, miért nem? Egy ilyen összehasonlításnak igazán nagy hozadéka megint csak az, hogy módosítja a „magyar különállásról” szóló régi sztereotípiákat. Nem beszélve arról, hogy csak egy ilyen átfogó kutatási program segíthet bennünket hozzá, hogy jobban értsük magunkat, s jobban értsük azt, hogy a világ miért lát bennünket olyannak, amilyennek.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal?; Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.; Gyetvai Mária: Seton-Watson, a főkolompos, június 25.; Náray-Szabó Gábor: Rossz a sajtónk, mi ezzel a baj?, június 30.