E két példában a szerzők (ennek kifejtésére itt nincs módom) gyógymódokat is ajánlanak Magyarország európai megítélésének javítására. Révainál különösen sok elképzelés fogalmazódik meg, hogyan lehetne nagyszabású nemzetközi könyvkiadási programot életbe léptetni, illetve javítani a Magyarországról szóló nemzetközi propagandát. Még azt is leírja könyvében, hogy egy ilyen nagyszabású tervvel korának kormányához is fordult, amely azonban – némi hitegetés után – ejtette tervét.
A lényeg: sem a dualizmus időszakában, a Horthy-korszakban még kevésbé sikerült a külső kapcsolatok javítása. A Horthy-korszak persze a maga zűrzavaros külpolitikai orientációjával „objektíve” nem volt alkalmas egy normális európai kontaktus kialakítására, de a dualizmus e téren jelentkező hiányosságain már érdemes elgondolkodnunk.
A dualizmust ugyanis általában két szempontból szoktuk megítélni. Az egyik gazdasági: Magyarország óriási fejlődésről tesz tanúbizonyságot, ekkor épül ki a modern ipar, a vasúthálózat, valamiféle kapitalizmus. Ezt általában kifejezetten pozitív jelenségként írja le a gazdaságtörténészek széles köre. Már kevésbé pozitív (s külön is megérne egy misét), hogy a gazdasági fellendülés milyen politikai konstellációban valósul meg. Az 1867 utáni korszakban úgynevezett leválthatatlan kormánypártok vannak, azaz nincs parlamenti váltógazdaság.
De míg a gazdaságról és a politikáról viszonylag sokat tudunk, alig-alig tudunk valamit Magyarországnak egyrészt a Habsburg-monarchiában betöltött szerepéről, másrészt külső beágyazottságáról. Révai említett műve revelatív erejű, mert rámutat arra, hogy az a fajta elszigeteltség, amelyet a későbbi korok kapcsán szoktunk emlegetni, már ebben a korban is megvan.
A Magyarország és Európa közötti viszony tanulságai
Mindezek után szeretnék kitérni arra, hogy vajon milyen tanulságok kínálkoznak a fenti elemzésből.
Az első: a magyar politikatörténet hosszú folyamatában a külső környezet mindig is ambivalens szerepet játszik. Talán a legfontosabb jellemző, hogy Magyarország a története során soha nem nyugati, ám története nagy részében a Nyugat felé törekvő ország. Ez a törekvés azonban a reformkortól kezdve megosztja a hazai eliteket, mert a nyugati mintákat meghonosítani igyekvők azokat, akik másképpen képzelik el a nyugatosodást, mint ők, nem tartják nyugatosnak. Ez egy fontos – mondhatni: kultúrtörténeti – fejlemény, amely átörökítődik korokon keresztül.
Ebből fakad, hogy nálunk soha nem két egyenrangú Európa-barát irányzat küzdelmét látjuk, merthogy a felek ezt nem teszik lehetővé számunkra. Ily módon a küzdelmeket itthon Európa-barátok és Európa-ellenesek küzdelmeként szokás interpretálni, ami véleményem szerint nem fedi a valóságot. Célszerűbbnek látnám két különböző Európa-kép híveiről beszélnünk. Vagy ahogy korábban már használtam a kategóriákat: mintakövetők és mintaformálók küzdelmét látnunk.
A második: tiszta formájában a mintakövetés két korszakban valósult meg. Az első a reformkor, amikor a korszak szabadelvű elitje azt a célt tűzte maga elé, hogy adaptálja korának európai intézményeit. A második (talán meglepő módon) a késő Kádár-rendszer és az átmenet, amikor is az elitek ugyancsak arra vállalkoztak, hogy a külső mintákat a lehető legkisebb veszteséggel átörökítsék a hazai viszonyok közé.
A harmadik tanulság: a Magyarország–Európa-nexus vizsgálatából nem tudjuk kihagyni a geopolitika és a történelem vizsgálatát. A geopolitika az 1980-as évek végén átmenetileg kiiktatódott, hiszen a Szovjetunió elbukott a nagyhatalmi versenyben, majd pedig szét is bomlott, és a nyugatos minta követése voltaképp egy geopolitika utáni korszakról árulkodott. Csakhogy a geopolitika nem iktatódott ki végleg. Ugyanezt mondhatjuk el a történelemről. A rendszerváltás időszakában kialakuló Európa-felfogás lényege az volt, hogy a demokrácia kora a történelmi tehertételek meghaladását jelenti, más szóval: a jelen uralmát a múlt felett. Ám az 1990-es évek második felében már elég meggyőző jelek mutatták, hogy a jelen csak viszonylagos győzelmet aratott, és a történelem rengeteg formában továbbra is velünk marad.
A történelem egy sajátos megnyilvánulása Magyarországnak a külső környezethez való viszonya. Amikor a rendszerváltó elitek létrehozzák Magyarországon a demokráciát, nem gondolják, hogy valamikor újra előtérbe kerülhetnek a történelemből jól ismert magatartásformák – akár például a magyar–német viszonyban. Ugyancsak nincs ekkor még jele annak, hogy a mintakövető Európa-felfogás mellett újra előtérbe kerülhet majd a mintaformáló. Márpedig a mintaformáló Európa-kép – mint utaltam rá – sokak szemében voltaképp Európa-ellenességet jelent.
Fókuszban a környező országok integrációja
Természetesen a mintaformálás nem Európa-ellenesség. De mivel ezekről a kérdésekről nagyon keveset tudunk, és a témáról alig folytattunk eddig vitákat, azokkal a megközelítésekkel kell számolnunk, amelyek hosszú idő alatt sommás megfogalmazásokká merevedtek. A sztereotípiák mindaddig élnek, amíg érdemi kutatások ezeket meggyőző módon nem cáfolják. Épp ezért szerintem a legfontosabb, amit tehetünk, hogy Magyarország és Európa nexusát nagyon szisztematikusan feltárjuk, beleértve a történelmi dimenziókat is. A jelent ugyanis csak a történelem felől érthetjük meg. S nem mellékesen van még egy nagy restanciánk.
Ez pedig az, hogy Magyarországot – külső beágyazódás tekintetében – össze is kell hasonlítanunk a környező kis kelet-közép-európai országok nemzetközi beágyazódásával. Vajon az ő történelmi és jelenbeli fejlődésük mutat-e hasonlóságot a miénkkel? Ha igen, milyeneket? Ha nem, miért nem? Egy ilyen összehasonlításnak igazán nagy hozadéka megint csak az, hogy módosítja a „magyar különállásról” szóló régi sztereotípiákat. Nem beszélve arról, hogy csak egy ilyen átfogó kutatási program segíthet bennünket hozzá, hogy jobban értsük magunkat, s jobban értsük azt, hogy a világ miért lát bennünket olyannak, amilyennek.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal?; Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.; Gyetvai Mária: Seton-Watson, a főkolompos, június 25.; Náray-Szabó Gábor: Rossz a sajtónk, mi ezzel a baj?, június 30.