A Magyarország–Európa-nexus

Milyen a viszonyunk Európához? Milyen Európa viszonya hozzánk? Két rövid kérdés, amely azonban súlyos, összetett elemzést és hosszabb választ igényel.

Budapest, 2014. november 14. A Köztársasági Elnöki Hivatal - a Sándor-palota - fõbejárata a Budai Várban, a Szent György téren. A bejárat felett az erkélyen a magyar címer és zászló mellett az Európai Únió zászlaja látható. MTVA/Bizományosi: Róka László *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget.

Napjaink két Európa-képe

A politika iránt valamennyire érdeklődő olvasó számára is egyértelmű, hogy a 2010-es évtizedben alapvetően megváltozott Európa és Magyarország viszonya. A jelenlegi kormány kritikusai a változás okának egyértelműen a jelenleg uralkodó elitet teszik meg. A hazai ellenzék szerint az Orbán-kormány felelőssége, hogy a 2004-es EU-csatlakozással megalapozott jó viszony megromlott, mert hiszen a kormány összeveszett Európával.

Természetesen a kormányoldal olvasata egészen más. Ebben az értelmezésben a viszony azért változott meg, mert az unió elitje részéről az elmúlt években felgyorsult a föderális Európa intenzívebb megvalósításának szándéka – a nemzetállami fejlődés rovására. A kormány oldaláról gyakran elhangzó érv, hogy mindaz, ami az utóbbi években szinte a hivatalos EU-s politika rangjára emelkedett, az egyáltalán nem volt jelen Magyarország csatlakozásakor, azaz: Magyarország nem egy olyan unióhoz csatlakozott, mint amilyen ma létezik.

Való igaz, hogy a föderalista–szuverenista vita a mai küzdelmek gyújtópontjában áll, de ha azt nézzük, milyen még ennél is mélyebb rétegekről van szó, akkor azt találjuk, hogy (a föderalista–szuverenista ellentéten túl) a jelenlegi Magyarországon két Európa-felfogás áll egymással szemben. Az egyiket mintakövető Európa-felfogásnak nevezhetjük. Ez a felfogás úgy véli, hogy (Nyugat-)Európa világosan utat mutat a posztszocialista országok számára, amelyeknek az a fő feladatuk, hogy a megmutatott útra rálépjenek, és minél egyértelműbben kövessék az európai mintát. A nagyon gyakran emlegetett jogállami kritériumok is ezt jelentik: a nyugati típusú liberális demokrácia egyik alappillére a jogállam – nem véletlen, hogy Nyugatról és a mintakövető magyar ellenzék felől nézve a jelenlegi kormány épp ezt a kritériumot nem teszi magáévá, azaz: nem követi az európai mintát.

Ezzel a mintakövető felfogással áll szemben a Fidesz (és tágabban a magyar jobboldal) mintaformáló felfogása. Ennek lényege az, hogy Európa egy mozgásban lévő, változó entitás, amely folyamatos korrekcióra szorul, s ezt a korrekciót nem csak a nyugati magországoknak, hanem a kisebb államoknak (így Magyarországnak is) szorgalmazniuk kell. Az Orbán-kormány egyértelműen erre a platformra helyezkedik, s teljesen nyilvánvaló, hogy ez az, ami miatt a legtöbb ellentét kialakult a hazai ellenzékkel és az európai fősodratú elittel. Merthogy a mintaformálás adott esetben olyan eljárások, ideológiák, gyakorlatok alkalmazását is jelentheti, ami ellentétben áll az európai társadalomfejlődés elmúlt évtizedekben követett irányával.

De mindez önmagában nem magyarázza meg a konfliktusok hevességét. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egyet vissza kell lépnünk az időben, a késő Kádár-korszakba.

A késő Kádár-korszak Európa-képe

Az Európához való viszony sztenderdjei ugyanis az 1980-as években fogalmazódtak meg. Akkor, amikor már látszott, hogy a szovjet birodalom nem húzza sokáig, és amikor a nyugati demokratizálási stratégiák is nagyobb sebességre kapcsoltak. Az 1980-as években az addig a Nyugattal szemben meglehetősen kritikus belföldi elitek újfajta szemléletet sajátítottak el, aminek lényege, hogy Magyarország új külső beágyazottságba kerül majd, s ennek a beágyazottságnak a Nyugat meghatározó tényezője lesz. Tévednénk, ha azt kezdenénk vizsgálni, hogy a korábban szovjet elkötelezettségű elitek miért változnak meg.

Ennél sokkal fontosabb, hogy az 1980-as évek hazai folyóiratai (hivatalos és szamizdat kiadványok egyaránt) elkezdenek kialakítani egy újfajta viszonyt Nyugat-Európával. E viszony lényege, hogy immár nem létezik (mint sokáig gondolták) két világrendszer (egy kapitalista és egy szocialista); mostantól csak egy világrendszer létezik, s Magyarországnak ehhez az egyhez kell alkalmazkodnia. A kiváló társadalomtudós, Böröcz József a függőségi rendszerek változásából vezeti le a magyar rendszerváltást, és tökéletesen igaza van.

Eszerint a korai szocializmus szovjet függőséget, a kései szocializmus kettős (keleti és nyugati) függőséget, míg a rendszerváltás nyugati függőséget eredményez.

Épp a függőségi rendszer alapvető átalakulása miatt a rendszerváltás idején már a mintakövető nyugatosság az uralkodó, az átmenet idejének elitjei számára teljesen egyértelmű, hogy a Nyugat segítségével sikerült lerázni a szovjet jármot, és emiatt a viszony Nyugat-Európához csak a Nyugat által prezentált demokratikus minta követése lehet. Az egész rendszerváltás lényege azonban, hogy a minta nagyon madártávlati és elmosódott. Ami nem is csoda. Amint mondtam: az 1980-as évek elitjei sokat tudnak Nyugat-Európáról, de korántsem mindent. Nem különösebben ismerik például az európai demokráciák belső természetét, egyáltalán: a demokrácia konfliktusait és mindennapjait.

Ez a tudáshiány azonban jól jön, hiszen egy rövid időre legalább egyesíti a rendszerváltó eliteket abban, hogy rendszerváltás kell. De az, hogy pontosan milyen mintákat és hogyan kell követni, a korai demokrácia erői nem tudják. Ha tudták volna, talán soha nem váltunk rendszert, mert például a mintakövető–mintaformáló törésvonal az indulás pillanatában megjelenik, és ez ellehetetleníti az átmenetet. De ezzel még mindig nincs vége. Mert a mintakövető–mintaformáló törésvonal történelmi termék. Az Európáról való gondolkodás pedig a magyar történelem korábbi szakaszaiban is nagyon érdekes alakokat öltött. Ahhoz, hogy a mai ellentéteket jobban értsük, ezekhez a régebbi időkhöz is el kell jutnunk.

Az 1945 előtti magyar történelem: megközelítések

Ezek a régebbi idők ugyanis nagyon érdekes dolgokat tárnak fel magukról. Az első mindjárt az, hogy két különböző korszak (a dualizmus és a Horthy-rendszer) szerzői számára éppúgy nagy kihívás Európa, mint manapság a mi számunkra. Hadd említsek meg két példát. Az első Révai Mór: A magyarság ügye a külföldön című könyve, amelyet 1917-ben írt. Ez a könyv a világháború utolsó szakaszában íródik, és azt vizsgálja, milyen Magyarország nemzetközi helyzete, főképpen milyen a magyar–német viszony. A szerző azért erre a relációra koncentrál, mert az I. világháború idején Németország és Magyarország egymás szövetségesei.

Ehhez képest: „Szinte hihetetlen, hogy a háború kellős közepén Németországban minő magyarellenes irodalom keletkezett; még hihetetlenebb, hogy ezt nálunk senki nem vette észre.” A szerző szerint kétirányú ez az irodalom: egyrészt a német újságok és szerzők bírálják Magyarország túlzott nemzeti aspirációit, másrészt bírálják a magyarországi németek elnyomását. A mai olvasó mindenesetre nem győzi kapkodni a fejét, mennyi adatot és leírást talál a magyar–német viszony alakulásának történetéből.

Miért is érdemes mindezt itt (ha épp utalásszerűen is) megemlíteni? Azért, mert a magyar–német viszony ma sem mondható teljes mértékben kiegyensúlyozottnak. Amilyen elfogadható a gazdasági, annyira problematikus a politikai viszony. Aki elolvassa Révai Mórnak az egész dualista korszakot áttekintő könyvét, eléggé alapos leírást talál arról, hogy milyen tényezők okozták ennek a kapcsolatnak az elromlását (szövetségi rendszerben is!).

Másik példámat talán az olvasók közül többen ismerik. Ez Eckhardt Sándor tanulmánya a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben. Eckhardt A magyarság külföldi arcképe című írásában nem pusztán a magyar–német relációt vizsgálja (mint Révai), hanem a magyar–európai relációt. Nagyon érdekes, amit például arról ír, hogy már a középkorban van egy nagyfokú ismerethiány Magyarországról: „Szent László, sőt Nagy Lajos Magyarországáról és magyarjairól semmit nem tud a nyugati közvélemény.” Aztán megpróbálja megfejteni, hogy milyen okokra vezethető vissza a nyugati társadalmak idegenkedése a magyartól.

S erre jut: „A magyarság keleti faji és műveltségi jellege az, ami ősidőktől fogva feltűnt a nyugati ember előtt (…). a különbözésből ered a gyűlölet, s az európai értelemben vett kultúra fölényérzetéből a lenézés.” Miközben a szerző elég kritikus a külfölddel, annyit azért hozzátesz: „Ne legyünk túl szigorúak az idegenekkel szemben. Nemegyszer magunk szolgáljuk ki a torzítás hajlandóságát.”

E két példában a szerzők (ennek kifejtésére itt nincs módom) gyógymódokat is ajánlanak Magyarország európai megítélésének javítására. Révainál különösen sok elképzelés fogalmazódik meg, hogyan lehetne nagyszabású nemzetközi könyvkiadási programot életbe léptetni, illetve javítani a Magyarországról szóló nemzetközi propagandát. Még azt is leírja könyvében, hogy egy ilyen nagyszabású tervvel korának kormányához is fordult, amely azonban – némi hitegetés után – ejtette tervét.

A lényeg: sem a dualizmus időszakában, a Horthy-korszakban még kevésbé sikerült a külső kapcsolatok javítása. A Horthy-korszak persze a maga zűrzavaros külpolitikai orientációjával „objektíve” nem volt alkalmas egy normális európai kontaktus kialakítására, de a dualizmus e téren jelentkező hiányosságain már érdemes elgondolkodnunk.

A dualizmust ugyanis általában két szempontból szoktuk megítélni. Az egyik gazdasági: Magyarország óriási fejlődésről tesz tanúbizonyságot, ekkor épül ki a modern ipar, a vasúthálózat, valamiféle kapitalizmus. Ezt általában kifejezetten pozitív jelenségként írja le a gazdaságtörténészek széles köre. Már kevésbé pozitív (s külön is megérne egy misét), hogy a gazdasági fellendülés milyen politikai konstellációban valósul meg. Az 1867 utáni korszakban úgynevezett leválthatatlan kormánypártok vannak, azaz nincs parlamenti váltógazdaság.

De míg a gazdaságról és a politikáról viszonylag sokat tudunk, alig-alig tudunk valamit Magyarországnak egyrészt a Habsburg-monarchiában betöltött szerepéről, másrészt külső beágyazottságáról. Révai említett műve revelatív erejű, mert rámutat arra, hogy az a fajta elszigeteltség, amelyet a későbbi korok kapcsán szoktunk emlegetni, már ebben a korban is megvan.

A Magyarország és Európa közötti viszony tanulságai

Mindezek után szeretnék kitérni arra, hogy vajon milyen tanulságok kínálkoznak a fenti elemzésből.

Az első: a magyar politikatörténet hosszú folyamatában a külső környezet mindig is ambivalens szerepet játszik. Talán a legfontosabb jellemző, hogy Magyarország a története során soha nem nyugati, ám története nagy részében a Nyugat felé törekvő ország. Ez a törekvés azonban a reformkortól kezdve megosztja a hazai eliteket, mert a nyugati mintákat meghonosítani igyekvők azokat, akik másképpen képzelik el a nyugatosodást, mint ők, nem tartják nyugatosnak. Ez egy fontos – mondhatni: kultúrtörténeti – fejlemény, amely átörökítődik korokon keresztül.

Ebből fakad, hogy nálunk soha nem két egyenrangú Európa-barát irányzat küzdelmét látjuk, merthogy a felek ezt nem teszik lehetővé számunkra. Ily módon a küzdelmeket itthon Európa-barátok és Európa-ellenesek küzdelmeként szokás interpretálni, ami véleményem szerint nem fedi a valóságot. Célszerűbbnek látnám két különböző Európa-kép híveiről beszélnünk. Vagy ahogy korábban már használtam a kategóriákat: mintakövetők és mintaformálók küzdelmét látnunk.

A második: tiszta formájában a mintakövetés két korszakban valósult meg. Az első a reformkor, amikor a korszak szabadelvű elitje azt a célt tűzte maga elé, hogy adaptálja korának európai intézményeit. A második (talán meglepő módon) a késő Kádár-rendszer és az átmenet, amikor is az elitek ugyancsak arra vállalkoztak, hogy a külső mintákat a lehető legkisebb veszteséggel átörökítsék a hazai viszonyok közé.

A harmadik tanulság: a Magyarország–Euró­pa-nexus vizsgálatából nem tudjuk kihagyni a geopolitika és a történelem vizsgálatát. A geopolitika az 1980-as évek végén átmenetileg kiiktatódott, hiszen a Szovjetunió elbukott a nagyhatalmi versenyben, majd pedig szét is bomlott, és a nyugatos minta követése voltaképp egy geopolitika utáni korszakról árulkodott. Csakhogy a geopolitika nem iktatódott ki végleg. Ugyanezt mondhatjuk el a történelemről. A rendszerváltás időszakában kialakuló Európa-felfogás lényege az volt, hogy a demokrácia kora a történelmi tehertételek meghaladását jelenti, más szóval: a jelen uralmát a múlt felett. Ám az 1990-es évek második felében már elég meggyőző jelek mutatták, hogy a jelen csak viszonylagos győzelmet aratott, és a történelem rengeteg formában továbbra is velünk marad.

A történelem egy sajátos megnyilvánulása Magyarországnak a külső környezethez való viszonya. Amikor a rendszerváltó elitek létrehozzák Magyarországon a demokráciát, nem gondolják, hogy valamikor újra előtérbe kerülhetnek a történelemből jól ismert magatartásformák – akár például a magyar–német viszonyban. Ugyancsak nincs ekkor még jele annak, hogy a mintakövető Európa-felfogás mellett újra előtérbe kerülhet majd a mintaformáló. Márpedig a mintaformáló Európa-kép – mint utaltam rá – sokak szemében voltaképp Európa-ellenességet jelent.

Fókuszban a környező országok integrációja

Természetesen a mintaformálás nem Európa-ellenesség. De mivel ezekről a kérdésekről nagyon keveset tudunk, és a témáról alig folytattunk eddig vitákat, azokkal a megközelítésekkel kell számolnunk, amelyek hosszú idő alatt sommás megfogalmazásokká merevedtek. A sztereotípiák mindaddig élnek, amíg érdemi kutatások ezeket meggyőző módon nem cáfolják. Épp ezért szerintem a legfontosabb, amit tehetünk, hogy Magyarország és Európa nexusát nagyon szisztematikusan feltárjuk, beleértve a történelmi dimenziókat is. A jelent ugyanis csak a történelem felől érthetjük meg. S nem mellékesen van még egy nagy restan­ciánk.

Ez pedig az, hogy Magyarországot – külső beágyazódás tekintetében – össze is kell hasonlítanunk a környező kis kelet-közép-európai országok nemzetközi beágyazódásával. Vajon az ő történelmi és jelenbeli fejlődésük mutat-e hasonlóságot a miénkkel? Ha igen, milyeneket? Ha nem, miért nem? Egy ilyen összehasonlításnak igazán nagy hozadéka megint csak az, hogy módosítja a „magyar különállásról” szóló régi sztereotípiákat. Nem beszélve arról, hogy csak egy ilyen átfogó kutatási program segíthet bennünket hozzá, hogy jobban értsük magunkat, s jobban értsük azt, hogy a világ miért lát bennünket olyannak, amilyennek.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal?; Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.; Gyetvai Mária: Seton-Watson, a főkolompos, június 25.; Náray-Szabó Gábor: Rossz a sajtónk, mi ezzel a baj?, június 30.