Nyugati szívóhatás, szellemi gyarmatosítás

Rejtő Jenő klasszikus regényében négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. Ilyen ma aligha fordulhatna elő sem egy poros szaharai garnizonban, sem a brüsszeli tárgyalóasztalok mellett. A nemzeti identitás effajta felmutatása az európai intézmények kantinjaiban ma már retrográd, és a dolgok jelen állása szerint az is marad. Ugyanakkor nevezzük e tárgykörben „reménysugárnak” a hétgyermekes német Ursula von der Leyent.

Az Európai Bizottság elnöki székébe készülő volt honvédelmi miniszter asszonyról kijelenthető, hogy hasonló gondolatok vezérlik, mint bennünket, magyarokat. Foglalkoztatja a gyermekek, a családok jövője, értékén kezeli a biztonságot, és tudja, hogy az európaiak nyugalma és békéje egy közös európai haderő kifejlesztésével garantálható. Ezeket a hasonlóságokat a magyar miniszterelnök is kiemelte, miután találkozott Von der Leyennel, akivel kapcsolatos ­elvárásaink és reményeink ki kell hogy terjedjenek arra a jelenségre, hogy a nyugat-európai országok, intézmények és a gazdaság folyamatosan elszívja a kelet-európai nemzetek legjobbjait.

A most megválasztott többi európai vezetőtől ugyanis aligha várható fordulat, ők mind „európaiak”. Hiába német, francia, holland vagy belga születésűek, gondolkodásukat tekintve globalisták, internacionalisták, föderalisták, a bevándorlás minden formáját támogatják. Hisznek a szupranacionális Európai Egyesült Államokban, a multikulturalizmusban és a migrációban. Ha közös történelmi meghatározottságot kell keresnünk a nyugati vezetők szocializációjában, nemcsak az 1960–70-es évek ellenkultúrájára akadunk, hanem egy mélyebben rejlő azonosságra: a gyarmatosítók és a gyarmati sorban tartott népek kapcsolatára. A nagyhatalmak mellé nem véletlenül sorakozik föl ebbe a táborba Spanyolország, Portugália vagy a Benelux államok. A gyarmatosítottak táborába tartozunk mi, ezért is vagyunk szuverenisták, akik az önálló nemzetek uniójában hiszünk. Az sem véletlen, hogy a volt szovjet gyarmati sorból kitört országok, a visegrádi négyek adják ennek a tömbnek a nyomatékát.

Ursula von der Leyen alatt az Európai Uniót vezetők mindegyike nyugati típusú politikus, a külügyi főképviselő és a parlamenti elnök pedig spanyol és olasz ideológiai csatlósok. Mindez nem minősíti őket, majd kizárólag tetteik alapján értékeljük őket. Most csak egyetlen, bár kétségtelenül a legnagyobb problémát emeljünk ki, a migrációt. Annak is a Nyugat által már évtizedek óta menedzselt formáját, a Keletről történő agyelszívást. Nemrég még Horst Seehofer német belügyminiszter is amellett érvelt a Bundestagban, hogy a németeknek érdekük behozni a képzett migránsokat. Írország pedig a schengeni együttműködésből kimaradva úgy vállalta négyezer migráns betelepítését, hogy az ír szervek a közel-keleti táborokban válogatják a képzett menekültek színe-javát.

Ursula von der Leyen állítólag érzékenyen közelít a kényes kérdésekhez, reménykeltő, ha ez ügyben is képes a közép-euró­paiak fejével gondolkodni. Kapitális hiba ugyanis elszívni Afrika vagy Ázsia legtehetségesebb embereit. Mert az utóbbi évtizedekben a tehetség kizsákmányolása van soron. A gyarmatosító országok századokon keresztül még „csak” a nyersanyagokat hordták ki a gyarmati sorba taszított Afrikából és Keletről. Ma brain-drain folyik, vagy nyersen fogalmazva: nem az emberhús, hanem az agyvelő a nyugati gazdaságok fő behozatali cikke.

Ezt a politikát támogatni nemhogy hiba, egyenesen bűn. Az emberi tőkét ugyanis sokkal nehezebb pótolni, mint a nyersanyagot. A humán tőke a tudás, a kultúra, a népek és a társadalmak szövete. Évszázadokon át szőtték egymást követő generációk, s ha a nemzetek, etnikumok elveszítik legjobbjaikat, nem marad, aki erősítse a szociális hálót, a kulturális textúrát. Lényegében kiürülnek országok. Eltűnik a nemzeti identitás, a nyelv, nem lesz, aki életben tartsa a hagyományokat.

Az agyelszívás nemcsak a harmadik világ sorsát pecsételi meg. Kelet-Európa is hatalmas veszélyben van. Magyarország is ki van téve a nyugati csábításnak, az unióban menedzselt formában zajló belső migrációnak. Keleti tagállamokból már eddig is fiatalok milliói költöztek Németországba vagy Nagy-Britanniába, s paradoxon, hogy éppenséggel az ő hiányuk miatt nem bontakozhat ki szülőhelyükön az általuk Nyugaton vonzónak talált életmód. Ráadásul egy európai szintű biztonsági kockázattal kell szembenézni: ha egy országban nem marad olyan humán erőforrás, amely képes azt működtetni, akkor egész régiók destabilizálódhatnak.

Korántsem mindegy, hogy az elszívott munkaerő helyére milyen kultúrájú és vallású embereket akarnak majd a bevándorlást támogatók egy-egy kiürült térségbe telepíteni. Bár írországi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a magyarok szépen lassan megindultak hazafelé, ezért biztató helyzetben vagyunk, ugyanakkor érdekeltek is az euró­pai menekültügyi rendszer teljes reformjában. Ha nem végezzük el a házi feladatot, bármikor megismétlődhet a ­2015-ös válság. Európa tőszomszédságában tízmilliók készülődnek, ezért szükséges a migráció minden külső és belső dimenzióját átgondolni.

Meglátjuk, mire lesz képes Ursula von der Leyen. Cseppet sem biztató, hogy Frans Timmermans is ott ül majd a bizottság alelnöki székében, mert ő a nyitott határok ideológiai megszállottja. Mégis: az észszerű megoldások elérésére ma nagyobb az esély, mint korábban vagy bármely más jelölt esetén lett volna – ezt ismét csak a magyar miniszterelnök összegezte ebben a formában. S miután az a logikus a tagállamok viszonyában, hogy megszűnjön a keletiek szellemi kiszipolyozása, s miután racionális érv, hogy az unió erős, saját intellektuális erővel bíró nemzetek együttműködése legyen, mutatkozik esély Kelet-Európának a 2019 novemberétől kezdődő bizottsági ciklusban.

Egyben irgalmatlanul sok munka áll előttünk.

A szerző politikai szakértő, diplomata