Az elmélethez igazított tények

A ZDF bemutatta A döntés órái – Angela Merkel és a menekültek című dokumentumfilmjét. A rendező manipulatív alkotómódszere és Angela Merkel kozmetikázása szinte önmagától lepleződik le.

Berlin, 2019. március 11. Angela Merkel német kancellár Krisjanis Karins lett miniszterelnök érkezését várja a berlini kancellárián 2019. március 11-én. MTI/EPA/Felipe Trueba Fotó: Felipe Trueba

Ebben a fikcióban Angela Merkelt a jóságos, gondos anya pózában már egy színésznő alakítja, aki a Magyarországról érkező vészjósló hírek hallatán, a helyzetet rendezendő, sűrű programja ellenére egész nap szüntelenül a mobilját nyomkodja és ide-oda telefonál. Emberfeletti erőfeszítései közepette igazi hőssé magasztosulva állandó kapcsolatban áll közvetlen bizalmasaival, a berlini kancellári hivatallal, végül pedig az ugyancsak színész által megjelenített rossz emlékű Werner Faymann osztrák kancellárt hívja fel. Vele azt tisztázzák, hogy – a dublini szerződés megszegése nélkül – hogyan lehet megoldani a válságot. A telefonbeszélgetések közben persze Orbán Viktor neve is felbukkan, mint olyan személyé, akire nemhogy nem lehet számítani ebben a nemes küldetésben, hanem egyenesen egyik fő okozója a menekültek sanyarú sorsának.

Innen kezdve aztán a rendező elmélete, politikai elkötelezettsége és elfogultsága végképp a tények fölé kerekedik. Ezt szolgálják a látszólag szintén dokumentum jellegű interjúk, amelyekben a politikusok közül mások mellett szót kap Peter Tauber, a CDU akkori főtitkára, Thomas de Maizière akkori belügyminiszter, továbbá több, Budapestről tudósító liberális újságíró, élükön Martin Kaullal, akik közül néhányan a Keletitől Bicske felé tartó tömeggel tartottak, és még sokan mások, ahogy a filmekben szoktuk olvasni a véget érni nem akaró szereplőlista lezárásaként.

Ezek a riportalanyok Orbán Viktor mellett Horst Seehofert sem kímélik, mivel szerintük a mostani belügyminiszter akkor szándékosan nem reagált az így már nemcsak igazi, hanem magányos hőssé is magasodó Merkel telefonos segélyhívására. Ezek a riportalanyok szánandó, nyolcvanéves, mankós, kerekesszékes aggastyánok és ártatlan gyerekek gyülekezetének állítják be a Bécs felé vezető autópályának gyalog nekivágó tömeget, amelyet állítólag az a veszély fenyegetett, hogy Orbán katonai erőt vet be ellenük. A filmben egyébként Faymann és Merkel mindenekelőtt ennek a veszélynek az elhárítására hozza meg közös döntését az osztrák–magyar, illetve a német–osztrák határ megnyitásáról.

A film fiktív részében még fontos szerepet játszik három válogatottan jó arcú migráns, akik a tömeg élére állva a kitörést szervezik az autópályára. Ők a rendező magyarellenes szócsövei. Még Lázár Jánosnak abban a bejelentésében is csapdát látnak, hogy autóbuszon az osztrák határhoz viszik őket. Ugyanis arra gyanakszanak, hogy a gonosz magyarok jóvoltából valami büntetőtáborba kerülnek.

Ám a legkirívóbb és legfelháborítóbb a film befejező része. Ez képben a vasfüggöny 1989-es átvágásával és a berlini fal 1990-es ledöntésével, hangban pedig az ellenzéki AfD-tüntetésekből vett és félreérthetetlenül a hitleri időkre utaló szövegekkel azt sugallja, azt sulykolja, azt rágja a néző szájába, hogy a menekültek megszabadultak a magyar diktatúra poklából. Hát igen. Hogy is mondta Hegel? Ha a tények nem felelnek meg az elméleteinknek, akkor az az ő bajuk. Akkor annál rosszabb a tényeknek!

A szerző író, műfordító