Az elfeledett vértanú

Szacsvay Imre a szabadságharc egyik legifjabb, legnemesebb vértanúja, aki többször is elmenekülhetett volna a végzet elől, de nem tette.

Nagyvárad, 2014. március 15. Székely zászló a nagyváradi Szabadság téren, Szacsvay Imre szobrnál Tõkés László ünnepi beszéde elõtt 2014. március 15-én. MTI Fotó: Balázs Attila Fotó: Balázs Attila

„Csak egy tollvonás volt bűne” – e felirat áll Szacsvay Imre nagyváradi szobrának talapzatán, fogós feladvánnyal szolgálva Körös-parti bámészkodóknak, anyaországi turistáknak. A szabadságharc egyik legifjabb, legnemesebb vértanúja ő, aki többször is elmenekülhetett volna a végzet elől, de nem tette, az árulás vádjára is ekképpen válaszolt: „Nem bűn, ha valaki szereti népét, és hazájáért munkál.”

A ma százhetven esztendeje, 1849. október 24-én, Pesten kivégzett, harmincegy esztendős férfiú a debreceni Függetlenségi nyilatkozat aláírója, ez a bizonyos tollvonás egyetlen bűne. Érdeme azonban sokkal számosabb ennél. Kossuth híveként, egyre közvetlenebb munkatársaként, jogászként, a képviselőház jegyzőjeként, a frissiben alakult Radikális Párt egyik vezéreként jelentős részben ő fogalmazta, szerkesztette, írta alá, majd olvasta fel 1849. április 13-án az országgyűlés előtt a Habsburg-ház trónfosztását deklaráló Függetlenségi nyilatkozatot.

Igazságkereső, nyughatatlan gyermekből – Fleisz János tanulmánya említi, egyik tanárával szembeni konfliktusa miatt már elemista korában a legszigorúbb büntetést, huszonöt korbácsütést szabtak ki rá – a népképviseleti országgyűlés „egyik legtehetségesebb, legjellemesebb és legbecsületesebb tagjává” vált, Szilágyi Sándor történész szerint „volt beszédében valami szelíd kedélyesség, mi igen alkalmas vala csendesíteni a zúgó viharokat”.

A szabadságharc bukása után e szelíd határozottsággal utasította el mindkétszer a menekülés, a bujdosás lehetőségét. Amikor a később idegenből és biztonságból ítéleteit osztó Kossuth Orsova és a török birodalom felé futtában arra biztatta, tartson vele, így felelt: „E népért éltem és e hazában akarok meghalni.” Előre tudta, hogy Várad közelében, a család ismerőseinél, ahol meghúzta magát, melyik hajnalon törnek majd rá a pribékek, de édesapja hiába kérlelte levelében, hogy oldjon kereket, a maga gondja helyett csak szállásadójára gondolva azt írta vissza: „Nem, apám, mert az én szökésem bajba keverné az öreg Olay Józsefet.”

A rá kirótt halálos penitencia megdöbbentette a korabeli közvéleményt, Szemere Bertalan kereste és meg is találta a választ, miért kellett meghalnia. „Nem azért, mit tettél, hanem mit érzetél, azért érdemléd te a zsarnoktul a halált; nem nézte, mi valál, hanem mi lehetnél. Hívebb honfi szívet pallosa nem talált.”

Az akasztása előtti hajnalon testvéröccsének írt búcsúlevelét így zárta: „Meghalok, ha kell, lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé, minden bűnöm az, hogy képviselői kötelességemet elébe tettem saját személyemnek.”

Túlságosan nyilvánvaló, ordító a kontraszt e hitvallás és napjaink némely emberi roncsának parlamenti ámokfutásai között; fél mondatnál többet nem is ér az egész, különben ők érik céljukat, ha bármi áron is, de pillanatokra rájuk vetül a figyelem. Egyébként se szennyezzük velük elménket és lelkünket.

Egy bekezdést ellenben szenteljünk annak, hogy Szacsvay önfeláldozása a maga korában nem volt egyedülálló, még rendkívüli sem. Hiszen, mint a nótában is áll, ha Kossuth Lajos azt üzente, hogy elfogyott a regimentje, akkor mindnyájuknak el kellett menniük. De a nemzettudat kifejlődésétől kezdve ugyanígy hatott Bocskai, Thököly, Rákóczi hívószava. Ha kell, a ha­záért az életünket adjuk – alapvetés volt ez évszázadokon és ötven, hatvan emberöltőn át. Egy ideje más világot élünk. Az aktuális generációk rendre a téves történelemszemlélet hibájába esve azt tartják, ők a modern gondolkodás és értékrend letéteményesei, de száz, kétszáz év múlva ugyanúgy a múlt szeletévé válnak és historikus távlatból ítéltetnek meg.

Mint most Szacsvay Imre. Nemcsak személyes, hanem Körös-parti szobrának sorsa is maga a történelem, igaz, utóbbi már huszadik századi. 1907-ben avatták fel, 1937-ben távolították el a román hatóságok, a második bécsi döntést követően, 1942-ben állította vissza a helyére a „kismagyar világ”, majd további impériumváltást és viszontagságokat követően ma húsz esztendeje, 1999. október 24-én tiszteleghetett először az emlékmű előtt nyilvánosan és széles körben Nagyvárad és a környék magyarsága.

Szent László városában ez a minimum, amihez ragaszkodni kell; hogy legalább a múlt ne változzon. Ellentétben a jövővel.