Egy szimbolikus erejű népszavazás

Egy teljes emberöltő, azaz kereken harminc év telt el a rendszerváltás egyik leginkább átélhető eseménye, az 1989. november 26-án rendezett négyigenes népszavazás óta.

Az első szabadon megrendezett, az 1956-os eseményekre emlékező esti nagygyűlés a Parlament előtt, 1989. október 23. Fotó: MTI–Manek Attila

Ez pedig a következő évekre, sőt évtizedekre is rányomta a bélyegét. A nehéz örökség és a súlyos ideológiai viták miatt az Országgyűlés egyre kevésbé tudott egységesen és határozottan fellépni, így kiemelt ügyekben pótalkotmányozó szerepre tett szert a sokszor arisztokratikus hozzáállású Alkotmánybíróság. Jóllehet 1994 után az utódpárti szocialisták és a szabad demokraták sajátos koalíciója alkotmányozó többséggel bírt, de belső ellentétek miatt ekkor sem tudták lecserélni a már 1989-ben is ideiglenesnek szánt alaptörvényt. Az alkotmányos szuverenitást érintő kiemelt döntések közül talán utoljára a NATO-csatlakozás kérdését övezte széles körű konszenzus.

Az ezredfordulót követően viszont egyre élesebben szembekerült egymással a rendszerváltó ellenzék romjain egyesített jobboldal, és az egyre inkább egységessé váló, az állampárt örökségére építő balliberális oldal. A szuverenitás szempontjából mindez elsősorban az uniós csatlakozáshoz való hozzáállás kérdésében nyilvánult meg. Ezekben az években a Fidesz vezette szövetség szuverenista alapállása még markánsabbá vált. A polgári erők ragaszkodtak ahhoz, hogy az Európai Unióba való belépéssel hazánk a főhatalmi jogköröket nem átadja, hanem a többi tagállammal közösen gyakorolja. Ehhez képest az européer-globalista viszonyrendszerben túlkompenzáló szocialisták és a liberálisok már ekkor hajlandók lettek volna öles lépteket tenni a magyar alkotmányos szuverenitás korlátozása terén. Árulkodó Gyurcsány Ferenc idevágó mondanivalója 2005-ből. Az akkori kormányfő arra panaszkodott Útközben című könyvében, hogy a magyar jobboldaliak „nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel”, mivel félnek a modernizációtól.

A balliberálisok szuverenitáskorlátozó-föderalista törekvéseit azonban a következő évek történései elnapolták. A politikai erőviszonyok az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő átalakulása, a 2008-as szociális népszavazás erőteljes sikere, illetve a fokozódó jogi-gazdasági-közbiztonsági válság már a szuverenisták megerősödése irányába mutatott. 2010-ben a Fidesz-KDNP-pártszövetség önmagában is alkotmányozó többségre tett szert az Ország­gyűlésben, miközben a Jobbik és az LMP parlamentbe jutásával a nemzeti szuverenitás melletti kiállásra – ekkoriban még – hajlamosnak tűnő ellenzéki pártok kerültek az egykori rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ) helyére.

A kormánypártok az azonnali válságkezelő lépéseket követően alkotmányozásba kezdtek. Céljuk felvállaltan egy éles, alkotmányos cezúra húzása volt az 1990 és 2010 közötti átmeneti időszak, és egy új, nemzeti fókuszú korszak közé. A húsvéti alkotmány ezt szimbolikusan is megjelenítette, elég csak arra emlékeztetni, hogy a korábbi alkotmány ideiglenességet sugárzó, semleges preambuluma helyére a Nemzeti Hitvallással egy értéktelített nyilatkozat került. Ez pedig rögtön az alaptörvény elején igyekszik választ adni azokra a minden politikai közösség, így kiváltképpen egy nemzet számára alapvetőnek számító kik vagyunk mi, illetve mit akarunk kérdésekre.

Ugyanebben a szellemben került sor a szuverenitás alkotmányos szabályai, a kinél van a főhatalom kérdésének rendezésére. Korábban, így különösen a rendszerváltoztatáskor a szabályozás mögött az a liberális, intézményközpontú megközelítés húzódott meg, amely mindenáron – akár irracionálisan is – a választott parlamentek és kormányok megfékezésében nyert értelmet. Az új cél a népszuverenitás eszméjét közvetlenebb módon érvényre juttató, felelős és cselekvőképes kormányzás biztosítása lett. Mindeközben a bevált, leginkább német mintára felépülő alkotmányos intézményrendszer szerkezetében a korábbi alkotmányhoz képest nem történt lényeges változás.

Az alaptörvényben végrehajtott újítások ugyanakkor szintén a tág értelemben vett szuverenitás megvédését szolgálták. Erre példa az új adósságfékszabály, a házasság és a család, továbbá a nemzeti vagyon, a biológiai sokféleség vagy éppen a vizek védelme. Egy tavalyi módosítással – reagálva a migrációs válság okozta kihívásra – bekerült az alaptörvénybe egy szabály, amely tiltja idegen népesség betelepítését.

A legfontosabb és távlatosan nehezen túlbecsülhető következményekkel járó módosítás ugyanakkor éppen az alkotmányos szuverenitás megóvását írja elő, eszerint: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége”. Hosszú út vezetett a technokrata alkotmányszövegtől eddig a határozott alkotmányos alapelvig. Ezzel az alkotmányos szuverenitásunk mai állapota kapcsán már nemcsak azt mondhatjuk el, hogy csapataink harcban állnak, hanem azt is, hogy a nemzet önrendelkezését, alkotmányos mozgásterét ma már nem kiharcolni, hanem megvédeni kell.

Végül érdemes megjegyezni, hogy a négyigenes népszavazás napjaink közéletére is érvényes tanulságokkal jár. Az a párt, amely 1989-ben még a Döntsön a nép! szlogennel kampányolt, néhány év alatt egy 180 fokos antipopulista, elitista fordulatot vett, és mára csak szellemében, informális hálózataiban él tovább. A másik kezdeményező formáció viszont, amely hosszú távon képes volt szuverenista néppárttá válni, 2008-ban egy újabb sikeres, háromigenes népszavazást vitt sikerre, azóta pedig három választáson győzött kétharmados többséggel. Nép, szuverenitás – ez tűnik a nyerő tanulságnak.

A szerző jogász, politológus, az Alapjogokért Központ projektvezetője