Az antik bölcseletben a törvényt részben az isteneknek, részben az embereknek tulajdonították. A középkorban a törvények hierarchikus rendben helyezkedtek el: örök törvény, isteni törvény, természeti törvény, emberi törvények. De még ez is feltételezte az emberi beavatkozástól vagy akarattól független rendet. A modern törvényfelfogás azonban teljesen relatív, azaz minden törvényt esetlegesnek fog fel. Az istenit semmisnek nyilvánította, a természetit történeti tüneménynek, viszont az emberi törvényt abszolútnak, mert az emberi értelemből vezethető le. Ebből pedig egyenesen következett Immanuel Kantnak az az igénye, hogy megfogalmazza a morális törvényt. Mivel sem az isteni, sem a természeti törvény nem alkalmas – a modern felvilágosodás észhasználata értelmében – abszolút törvény megfogalmazására, marad az emberi ész, amely azért képes egyetemes morális szabályrendszert létrehozni, mert az ész mindenkiben megvan, tehát mindenki képes egyazon törvény parancsára cselekedni, így kiszámíthatóvá tenni az emberi cselekvést. A kanti kategorikus imperatívusz csak azt mondja ki, hogy az emberek közötti kölcsönösség alapján garantálható az erkölcsi elvárások teljesülése. Mert mindenki észszerű és belátja, hogy az esze szerint kell cselekednie. Az ész minden, minden más hatástalan az ember morális viselkedésének kialakításában. A morálnak egyedül az ész a garanciája; sem Isten, sem a természet nem képes ezt a funkciót betölteni, mert hit kell hozzá, amely ellenőrizhetetlen tartalmú. Ez azt jelenti, hogy az észt abszolútnak kell nyilvánítani – leváltva Istent vagy a természetet mint objektív mércét –, s ennek kell alávetni minden mást. Ahogy az isteni törvényt a pap, az ész törvényét az értelmiségi képviseli.