Önhitt és gőgös moralisták

A világ rendjében nem az emberi ész áll az első helyen, mert az csupán eszköz a világ törvényeinek a megértésében. Ráadásul nem is az egyetlen eszköz. John Dickinson, az Amerikai Egyesült Államok alapító atyja, a történelem egyik kevésbé ismert alakja az 1787-es Alkotmányozó Kongresszuson kijelentette: „A tapasztalatnak kell egyedül irányítania a döntéseinket. Az ész félrevezethet bennünket.” Lényeglátó, fontos kijelentés. Ha csak a saját eszünkre támaszkodunk, könnyen dönthetünk rosszul. Az önhitt ész modern képviselői persze hevesen tiltakoznak a dickinsoni állítás ellen.

Tapasztalat vagy ész? A szembeállítás nem mindig lehetséges, mivel a tapasztalatban benne vannak korábban élt emberek észhasználatának a következményei is, ám fordítva már nem biztos, hogy a kölcsönösség fennáll a tapasztalat és az ész között. A modern észhasználat egyik önigazolási pontja éppen az, hogy korábban élt emberek ne szóljanak bele mai életünk alakításába. A tapasztalat akadály, nem segítség – a modern észhasználat ezt elvi szinten hangsúlyozza. Minden mai politikai, kulturális és társadalmi vitában valójában arról vitatkozunk, hogy ki hogyan használja az emberi értelmet. A végeredmény azonban mindig az, hogy ki hogyan akar élni. Egy konzervatív nem akar úgy élni, ahogy egy liberális, a nehézség csak az, hogy nem lehet állandóan új földrészeket felfedezni, amelyeket meg lehet hódítani.

Ész és értelmiség

A mai magyar értelmiség az 1980-as évek terméke. Jellemzője, hogy a hatalmat megveti, de azért használni is szeretné. Önképe szerint az értelmiség számolta fel a Kádár-rendszert, hajtotta végre a rendszerváltást, ezért morális fölény illeti meg. Kérdés, hogy mennyit értettek meg az akkori és a mostani világból, hogy a rendszerváltás tájékára érkezve mit is olvastak (tudjuk: Lukács Györgyöt és Bibó Istvánt), miért vannak olyanok, akik féltudásúnak és sznobnak tartják ezt a csoportosulást. S vajon morálisan egyébként tényleg makulátlanok? Magukat az ész letéteményeseinek tartva megszállták a nem jól fizető, de stabil értelmiségi állásokat, pozíciókat, beleértve az egyetemeket, a kutatóintézeteket, a médiát, viszont a vállalkozás világában ritkán találhatók meg. Aki igen, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy értelmiségiként viselkedjen, azaz folyton moralizáljon. A leghangosabb értelmiségiek egyébként az egyetemet vagy a kutatóintézeteket csupán értelmiségi melegedőként használják, s nem csoda, hogy az alábbihoz hasonló hallgatói vélemény egyáltalán nem ritka:

„Borzalmas egy olyan órán ülni, ahol a tanár (a tanárnak nevezett valaki!) eleinte csak izzad, majd amikor már az összevissza beszédből is kifogy, elkezd dadogni, nyögni meg miegymás. Te meg nem tudod, hogy most sírjál vagy nevessél, de legszívesebben azonnal kirohannál sikítva, hogy ezt ne, ki a folyosóra, le az utcára, el, messze-messze, csak el onnan, el a – minek is hívják ezt? – az egyetemről, az órának nevezett szeánszról, ahol a tudomány szellemét idézgetik, és ha véletlen megjelenik, akkor megijednek tőle! Én sokszor éltem át ezt sajnos!”

Csoda-e, hogy ha a kormány rákérdez az értelmiség teljesítményére, változtatni akar az egyetemeken, a kutatási intézményhálózatokon, a minőségbiztosítási rendszereken, akkor ez az értelmiség a világot telekürtöli a gyűlöletével és tudományosnak álcázott politikai véleményével? Mindig azé a hatalom, aki a mércéket képes megállapítani és azokat tárgyilagosnak feltüntetve állandóan alkalmazni, ügyelve arra is, hogy morális következményei legyenek arra nézve, akit vagy akiket elmarasztalnak, esetleg felmagasztalnak. Az értelmiség hatalma az állítólagos morális törvény ismeretén alapszik: mivel a moralitás az észen alapul, aki az ész mindenhatóságát „tudja”, annak a minden emberi tettet megítélő morális törvény ismerete kizárólagos tulajdonsága.

Praktikusan ez azt jelenti, hogy amikor az értelmiség van hatalmon, akkor valójában az ész uralkodik. S noha az ész mindenkiben valamilyen mértékben megvan, korántsem egyforma mértékben. Emiatt minden szenvedélyes modern észhasználó kulturális és politikai elitista. Minden modern egalitariánus felfogás – kommunisták, balosok különböző irányzatai, a liberálisok ma már nagyobbik része – valójában elitista, mert nem azt gondolják, hogy az egyenlőség az észhasználat egyenlőségét is magában foglalja, hiszen ennek belátásához elég egyszer belenézni a valóság szemébe. Ezért populistázzák a jobboldalt, amely sokkal inkább a klasszikus észhasználatot vallja, távolról sem abszolutizálva az ember számos adottságai között az észt vagy értelmet. Van jobboldali elitizmus is, de az történelmi (leszármazás), társadalmi (arisztokrácia), műveltségi (klasszikus tudástartalmak, erényetika) okokra vezethető vissza.

Szerényi Gábor rajza

Törvény és ész

Legkisebb korunktól fogva beleég a viselkedésünkbe és a tudatunkba is, hogy vannak törvények, szabályok, előírások. Nem szoktunk ezek között különbséget tenni, egyéni életünk szempontjából nem is nagyon kell. Amikor viszont súlyos élethelyzetekben találjuk magunkat, akkor nagyon is van jelentősége, hogy miről beszélünk. Törvényről vagy valamilyen szabályról. A törvény valami állandónak és megváltoztathatatlannak látszik. Olyasmi, ami túl van az akaratunkon és felettünk áll. Mindenkinek a természeti törvények jutnak az eszébe, mert azok hatását mindenki közvetlenül megtapasztalhatja. A gravitáció törvénye megmagyarázza, hogy a tárgyak miért lefelé és nem fölfelé esnek. Hogy a társadalmi életnek vannak-e törvényei, azaz az emberi akarattól függetlenül ható erői, az már erősen kétséges. Emiatt inkább törvényszerűségekről szoktak beszélni a társadalomtudósok. Amikor viszont egyes emberek cselekvéséről, tetteiről beszélünk, akkor szoktuk a moralitást emlegetni.

Kérdés, hogy ezen a területen beszélhetünk-e morális törvényről vagy sem. Fogjuk meg a kérdést másként: van-e rend a világban vagy sem? Határozott igen a válasz, ha az emberi beavatkozástól mentes vagy az azt megelőző világból indulunk ki. A dolgok mintha szépen el volnának rendezve. Ezzel szemben az emberi világ rendje sokkal inkább függ az ember döntéseitől, hiszen akarata folytán élhet így is és másképpen is. Ő rendezi be a saját világát. S itt ragadható meg a morális törvény megfogalmazási lehetősége.

Az antik bölcseletben a törvényt részben az isteneknek, részben az embereknek tulajdonították. A középkorban a törvények hierarchikus rendben helyezkedtek el: örök törvény, isteni törvény, természeti törvény, emberi törvények. De még ez is feltételezte az emberi beavatkozástól vagy akarattól független rendet. A modern törvényfelfogás azonban teljesen relatív, azaz minden törvényt esetlegesnek fog fel. Az istenit semmisnek nyilvánította, a természetit történeti tüneménynek, viszont az emberi törvényt abszolútnak, mert az emberi értelemből vezethető le. Ebből pedig egyenesen következett Immanuel Kantnak az az igénye, hogy megfogalmazza a morális törvényt. Mivel sem az isteni, sem a természeti törvény nem alkalmas – a modern felvilágosodás észhasználata értelmében – abszolút törvény megfogalmazására, marad az emberi ész, amely azért képes egyetemes morális szabályrendszert létrehozni, mert az ész mindenkiben megvan, tehát mindenki képes egyazon törvény parancsára cselekedni, így kiszámíthatóvá tenni az emberi cselekvést. A kanti kategorikus imperatívusz csak azt mondja ki, hogy az emberek közötti kölcsönösség alapján garantálható az erkölcsi elvárások teljesülése. Mert mindenki észszerű és belátja, hogy az esze szerint kell cselekednie. Az ész minden, minden más hatástalan az ember morális viselkedésének kialakításában. A morálnak egyedül az ész a garanciája; sem Isten, sem a természet nem képes ezt a funkciót betölteni, mert hit kell hozzá, amely ellenőrizhetetlen tartalmú. Ez azt jelenti, hogy az észt abszolútnak kell nyilvánítani – leváltva Istent vagy a természetet mint objektív mércét –, s ennek kell alávetni minden mást. Ahogy az isteni törvényt a pap, az ész törvényét az értelmiségi képviseli.

A valóság beköszön

Hogy az isteni törvényt (például a tízparancsolatot) az emberek megszegik, azt már láttuk. De mi van az ész alapján létrehozott törvénnyel (az emberi törvényekkel)? Mivel ez sem abszolút – ugyan mi az az emberi világban?! –, a kantinál még modernebb törvényfelfogás kitalálta a méltányosság kitüntetett helyét a modern morális világban. A liberálisok–balosok ma minden olyan alkalommal, amikor védhetetlen a helyzetük, a méltányosságra hivatkoznak. Ha a szabályok szerint ha valakinek nem jár fizetésemelés, azért méltányosságból adjunk neki is – szól a visszatérő kántálás. A példák száma végtelen. Vagyis a méltányosság fogalma mögé bújva meg akarják úszni azt a megsemmisítő kritikát, hogy az ész alapján megállapított „morális törvény” nem állja meg a helyét a valóságban.

Mindenkinek be kell látnia, hogy a valóság az egyetlen forrása létünknek, bizonyíték arra, hogy van eredeti rend, hogy a morális felfogásunk, tudatosságunk nem elégedhet meg eszünk mégoly fényes találmányaival, ha mögötte nem áll a valóság isteni és természeti rendje tisztelete és figyelembevétele. Csak az önhitt ész és papjai, a modern értelmiség hihetik, hogy a természetes rendet meg lehet erőszakolni az egyéni vágyak, fantáziák és frusztrációk alapján. Az isteni és a természeti törvény fogalma az embertől független rend, a valóság törvényét tételezi, a morális erények és normák benne vannak a törvény fogalmában. Ezzel szemben az önálló morális törvény fogalmát abszolutizálók az emberi észt, vagyis önmagukat tekintik a rend forrásának, ami gőg és önhittség.

A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár