Az emberi tényező szerepe a hírszerzésben

A technika körültekintő és rohamosan fejlődik, de az ember kreativitását, sokszínű lehetőségeit egy-egy kamera sohasem fogja átlátni.

Fotó: 123RF

Ha innen nézzük, máris egyenlő az állás a hírszerzés és az elhárítás viszonyában. A példa kedvéért vegyünk egy konkrét, a cikk terjedelme miatt leegyszerűsített akciótervet, mely bárhol és bármikor megtörténhet.

A feladat: ügynöki találkozó lebonyolítása, melynek keretében az ügynök által beszerzett dokumentumokat kell átvenni a hírszerző tisztnek, akinek ezért be kell utaznia a célországba. Tételezzük fel, hogy a beutazó hírszerzőt a repülőtértől kezdve technikai megfigyelés alá vonják, ami akkor is megtörténhet, ha nem feltételezik róla, hogy speciális céllal érkezett az országba.

Ezt hívjuk szűrő-kutató munkának az elhárítások szempontjából. Mivel fedés nélkül nincs fedőokmány-használat, az érkező eldöntheti, hogy milyen legendát választ magának. Utazhat mint üzletember vagy lehet turista.

Mindkét megoldás alkalmas arra, hogy a legendáknak megfelelően sok helyszínen minél több emberrel találkozzon, és az úgynevezett vattakapcsolatokkal az elhárítás dolgát nehezítse.

Vattakapcsolatok azok a személyek, akik ahhoz kellenek, hogy a célszemély elrejthető legyen közöttük. Most vegyünk egy harmadik megoldást, amikor a hírszerző tiszt mint amatőr festő érkezik, és a város képtárában naponta több órát eltöltve próbál reprókat készíteni. Az elhárítás nagy valószerűséggel azt fogja feltételezni, hogy a képtárban lesz az operatív kapcsolatfelvétel, mivel ott rengeteg ember megfordul, tehát megfelelő környezet a konspirált találkozóra.

Ez a „felkínált” legenda. De mi is történik valójában? A hírszerző ügynök lakókörnyezetében egy korán, reggel 7-kor nyitó kávézó található, ahol általában a korán kelő törzsközönség jön össze.

A közeli boltok eladói ugranak be egy feketére vagy már hajnalban koffeinre vágyók alkotják a kávézó vendégkörét. Ügynökünk életviteléhez is hozzátartozik, hogy két-három naponta hét és és fél nyolc között benéz a kávéját meginni, esetleg átnézi a híreket az újságban, vált néhány szót a pincérrel vagy egyik-másik törzsvendéggel. A hírszerző – „amatőr festőművészünk” – a közeli szállodában vesz ki szobát. Kora reggel rendszeresen fut pár kilométert a környéken, majd hét óra és fél nyolc között maga is betér a kávézóba egy napindító eszpresszóra.

Megissza a kávéját, átnézi az asztalon lévő napilapokat. A harmadik-negyedik napon már nemcsak köszön a törzsvendégeknek, hanem egyik-másikkal beszédbe is elegyedik. Hatodik-hetedik nap valamelyikén, amikor a legalkalmasabbak a körülmények, a hírszerző az ügynöke asztalánál lévő újságot kéri el, és eközben tájékoztatja a kapcsolatát, hogy hol, melyik rejtekhelyen veheti át a számára biztosított ellátmányt.

Egy mozdulat és egy mondat az egész. A kilencedik napon közli a jelenlévőkkel, hogy mindenkit meghív egy pohár pezsgőre, hisz – a fedőokmánya ezt bizonyítja – ma van a születésnapja. Ráadásul egy pohár pezsgő jól illik az elegáns reggelihez egyébként is. Ilyen helyzetben a férfiak általában kezet fogva gratulálnak vagy a másik hátát lapogatják. Miként a többiek, az ügynök is kezet fog az ünnepelttel.

És megtörténik az anyagátadás, tenyérből tenyérbe kerül a pendrive vagy más hordozóeszköz. A technikát ugyanis a hírszerzés is felhasználja, például több száz oldalas dokumentumok tárolására. A 15. napra elkészül a múzeumban a repró, és a hírszerző hazautazik, de természetesen az elutazásig mindennap betér a kávézóba is.

Mit látott ebből a technika? Mindent és tulajdonképpen semmit. Ahhoz ugyanis, hogy bizonyítható legyen a kémtevékenység, az abban részt vevőket tetten kell érni. Ellenőrizhetik a két hét alatt kialakított kapcsolatait, érdemben semmit nem tudnak bizonyítani az elhárítás oldaláról nézve.

A technika körültekintő és rohamosan fejlődik, de az ember kreativitását, sokszínű lehetőségeit egy-egy kamera sohasem fogja átlátni, ahhoz az kell, hogy az elhárítás a technika mellett szintén bevesse az emberi tényezőt.

A szerző titkosszolgálati szakértő