Az emberi tényező szerepe a hírszerzésben

A technika körültekintő és rohamosan fejlődik, de az ember kreativitását, sokszínű lehetőségeit egy-egy kamera sohasem fogja átlátni.

Fotó: 123RF

Január 9-én a Magyar Nemzet hasábjain megjelent egy cikk Tehetetlen kémek küzdenek a felgyorsult digitalizációval címen. Állítólagos – főként CIA-s – tisztek siránkoznak azon, hogy egyre több országban már olyan fejlett a digitalizált társadalom, hogy bárki, aki az országba érkezik, a repülőtértől kezdve automatikusan folyamatos technikai megfigyelés alá esik. A térfigyelő és egyéb kamerák, amelyek összeköttetésben állnak egymással, mindenki mozgását percre pontosan nyomon tudják követni.

És akkor mi van, ha feltételezik, hogy az érkező egy hírszerző? Az elemzők szerint a technikák regisztrálhatják kapcsolataikat, a helyszíneket, amelyeket felkeresnek, és technikai dokumentáció készülhet. Mi ebben az új vagy meglepő, esetleg a vészcsengő kongatására alkalmas élethelyzet? A hírszerzés soha nem volt könnyű és egyszerű.

Ráadásul a technológiai és digitális forradalom miatt a kémkedés is folyamatos megújulásra kényszerül. De! Amióta az őskorban az egyik törzs tagja titokban kifürkészte a másik törzs technikáját, például a tűzgyújtásról, tudjuk, hogy ezen ősi mesterség – mármint a kémkedés – támogatja döntéseikben a hadvezéreket, a kormányokat és a gazdasági társaságokat.

A titkosszolgálat kreativitást igényel, és a megfelelő megoldást kell megtalálnia egy operatív feladat profi végrehajtásához. Egyfajta sakkjáték, ahol a stratégiák megvalósítása érdekében dolgoznak ki különféle taktikai elemeket, a hírszerzés és az ő ellenfele a „megtámadott” ország elhárítása. A cikkben jelzett technika az egyik ilyen védelmi elem az elhárítások kezében, bár ez sem hozza sakk-matt helyzetbe a hírszerzéseket.

Nézzük hát az alapképletet! Valakiről vélelmezhetik, hogy hírszerző, de hogy milyen akciót hajt végre, azt a technika csak akkor képes bemérni, ha az operatív tiszt kiképzése, felkészítése nem volt megfelelő.

Amennyiben megvannak a munkához szükséges adottságai, képes megoldani a legbonyolultabb feladatot is. Ráadásul nincs magára hagyva, nem egyedül bolyong a nagyvilágban. Mögötte áll egy szervezet annak erejével, felkészültségével, és szintén a legújabb technikai megoldások alkalmazásával.

Ha innen nézzük, máris egyenlő az állás a hírszerzés és az elhárítás viszonyában. A példa kedvéért vegyünk egy konkrét, a cikk terjedelme miatt leegyszerűsített akciótervet, mely bárhol és bármikor megtörténhet.

A feladat: ügynöki találkozó lebonyolítása, melynek keretében az ügynök által beszerzett dokumentumokat kell átvenni a hírszerző tisztnek, akinek ezért be kell utaznia a célországba. Tételezzük fel, hogy a beutazó hírszerzőt a repülőtértől kezdve technikai megfigyelés alá vonják, ami akkor is megtörténhet, ha nem feltételezik róla, hogy speciális céllal érkezett az országba.

Ezt hívjuk szűrő-kutató munkának az elhárítások szempontjából. Mivel fedés nélkül nincs fedőokmány-használat, az érkező eldöntheti, hogy milyen legendát választ magának. Utazhat mint üzletember vagy lehet turista.

Mindkét megoldás alkalmas arra, hogy a legendáknak megfelelően sok helyszínen minél több emberrel találkozzon, és az úgynevezett vattakapcsolatokkal az elhárítás dolgát nehezítse.

Vattakapcsolatok azok a személyek, akik ahhoz kellenek, hogy a célszemély elrejthető legyen közöttük. Most vegyünk egy harmadik megoldást, amikor a hírszerző tiszt mint amatőr festő érkezik, és a város képtárában naponta több órát eltöltve próbál reprókat készíteni. Az elhárítás nagy valószerűséggel azt fogja feltételezni, hogy a képtárban lesz az operatív kapcsolatfelvétel, mivel ott rengeteg ember megfordul, tehát megfelelő környezet a konspirált találkozóra.

Ez a „felkínált” legenda. De mi is történik valójában? A hírszerző ügynök lakókörnyezetében egy korán, reggel 7-kor nyitó kávézó található, ahol általában a korán kelő törzsközönség jön össze.

A közeli boltok eladói ugranak be egy feketére vagy már hajnalban koffeinre vágyók alkotják a kávézó vendégkörét. Ügynökünk életviteléhez is hozzátartozik, hogy két-három naponta hét és és fél nyolc között benéz a kávéját meginni, esetleg átnézi a híreket az újságban, vált néhány szót a pincérrel vagy egyik-másik törzsvendéggel. A hírszerző – „amatőr festőművészünk” – a közeli szállodában vesz ki szobát. Kora reggel rendszeresen fut pár kilométert a környéken, majd hét óra és fél nyolc között maga is betér a kávézóba egy napindító eszpresszóra.

Megissza a kávéját, átnézi az asztalon lévő napilapokat. A harmadik-negyedik napon már nemcsak köszön a törzsvendégeknek, hanem egyik-másikkal beszédbe is elegyedik. Hatodik-hetedik nap valamelyikén, amikor a legalkalmasabbak a körülmények, a hírszerző az ügynöke asztalánál lévő újságot kéri el, és eközben tájékoztatja a kapcsolatát, hogy hol, melyik rejtekhelyen veheti át a számára biztosított ellátmányt.

Egy mozdulat és egy mondat az egész. A kilencedik napon közli a jelenlévőkkel, hogy mindenkit meghív egy pohár pezsgőre, hisz – a fedőokmánya ezt bizonyítja – ma van a születésnapja. Ráadásul egy pohár pezsgő jól illik az elegáns reggelihez egyébként is. Ilyen helyzetben a férfiak általában kezet fogva gratulálnak vagy a másik hátát lapogatják. Miként a többiek, az ügynök is kezet fog az ünnepelttel.

És megtörténik az anyagátadás, tenyérből tenyérbe kerül a pendrive vagy más hordozóeszköz. A technikát ugyanis a hírszerzés is felhasználja, például több száz oldalas dokumentumok tárolására. A 15. napra elkészül a múzeumban a repró, és a hírszerző hazautazik, de természetesen az elutazásig mindennap betér a kávézóba is.

Mit látott ebből a technika? Mindent és tulajdonképpen semmit. Ahhoz ugyanis, hogy bizonyítható legyen a kémtevékenység, az abban részt vevőket tetten kell érni. Ellenőrizhetik a két hét alatt kialakított kapcsolatait, érdemben semmit nem tudnak bizonyítani az elhárítás oldaláról nézve.

A technika körültekintő és rohamosan fejlődik, de az ember kreativitását, sokszínű lehetőségeit egy-egy kamera sohasem fogja átlátni, ahhoz az kell, hogy az elhárítás a technika mellett szintén bevesse az emberi tényezőt.

A szerző titkosszolgálati szakértő