A szellem és lélek belső tereiről

Két ősi és bevált pedagógiai módszer van: a jutalmazás és a büntetés. Ezekkel a diák belső világát, ha kreatív és igazi szakember a nevelő, meg lehet érinteni.

A jogszabály alapján az iskolakezdés mindenki számára hatéves kortól kötelező Fotó: Havran Zoltán

A valódi nevelés a szellem és a lélek ügye. Minden egyéb, ami manapság körülötte zajlik, többnyire külsőségekkel akar hatni, javítani, operálni. Bekamerázni az iskolákat? Iskolarendőrséget fölállítani? Külső megközelítések. Az új tanterv beláthatatlan vitákkal bajlódik? Kell-e kötelező ideológia? Visszalépés vagy örömteli, ha a nemzeti és a keresztény szellemiség uralja az alaptantervet? Külső megközelítések. Rá kell bízni a pedagógusra! Amit saját meggyőződésének erejével közvetít, abból belső élménye lehet a diáknak.

Németh László szerint amikor a nevelő bezárja maga mögött a tanterem ajtaját, a tanóra üvegbúrája alatt azt és úgy tanít, ahogyan legtisztább meggyőződése diktálja. A pedagógus ugyanis felnőtt ember. Értelmes és művelt. Semmiféle párt védelmére nincs szüksége, ez is külsőség lenne csak, hanem a saját szellemi szabadságra, amely hatalmas belső érték, ezzel már lehet kezdeni valamit. Az már nagyszerű segítség lenne, ha nem kellene gúzsba kötve táncolnia. Gúzsok a rettentően lelket zsugorító adminisztrációs és bürokratikus előírások, ezek a hasznos időt is gyilkolják és ölik a pedagógus kreativitását, alkotó ötleteit. Mindig, de manapság biztos, hogy ez utóbbiak áradására lenne igazán szükség.

Másképp kell megszelídíteni és meghódítani a buta gorombát, aki késsel szurkálja vagy papírhengerrel püfölné a tanárt, öklével hadonászik az orra előtt, úgy ijesztgeti; azt a diákot, aki ezt épp nem teszi, csupán nevetgél a szennyes cirkuszon, vagy azt, aki csak gyáva és örökké lapít. Gondoljuk át: az imént felsorolt diáktípusok (a tettleges, a víg asszisztáló, a lapító) szelídítéséhez három különböző hódító magatartást kell alkalmazni, hogy a belső világukat a nevelő elérje (se kamera, se iskolarendőr, se párt ebben nem segíthet). A megoldásokon gondolkozni kell sokat; felkészülni, átérezni. Nincs két egyforma diák, a nevelő kreativitása a fontos, ha – reméljük – ezt még nem kasztrálta a sok bürokratikus feladat.

Két ősi és bevált pedagógiai módszer van: a jutalmazás és a büntetés. Ezekkel a diák belső világát, ha kreatív és igazi szakember a nevelő, meg lehet érinteni. A pedagógusmunka szinte minden pillanatában készen kell állni arra, hogy a diák (gesztusait, viselkedését, szavait) azonnal jutalmazzuk vagy büntessük, mindig igazságosan és nagyon differenciáltan, mondhatni aprólékosan kidolgozva.

A jutalmazás első kis gesztusa lehet egy elismerő pillantás, pár elismerő szó, ,„öreg, ez hősi tett volt” – mondhatom egy vagány kisfiúnak, „angyali szép felelet”, mondhatnám egy szelíd, talán gyáva kislánynak – a személyiségre szabás a fontos. A közösség előtt a parányi jutalmazások súlyt kapnak, még akkor is, ha egyesek nem mutatják ki, nagyon gyakran a szívük közepébe talál. Így kezdődik a hódítás.

Még a buta gorombák is meglepődnek, amikor parányi, ám szokatlan dicséretet, jutalmat kapnak. Meg kell hódítani a kölyköket, a kicsiket és a nagyokat, ami korántsem azt jelenti, hogy legyenek a hódolóink. De azt igen, hogy egy idő múltán fontos legyen nekik a szavunk, a morcosságunk, a mosolyunk, a tekintetünk, amivel naponta jutalmazzunk vagy büntetünk.

1985–86. Általános iskola, felső tagozat. Vidéki kisváros. Tél, leesik az első hó. Az iskolaudvaron euforikusan és boldogan rohangálnak főképp a fiúgyerekek, és azt üvöltözik: Esik a hó, esik a hó, seggen csúszik az igazgató! Erőteljes sípszó. A lépcső tetejéről harsányan sorakozót kiált a tanár. A folyosón falnak háttal sorba állítják az ármádiát, fél délelőttön át tart a kihallgatás: te kitől hallottad?, te kitől tanultad? (a verset).

Elhangzanak nevek, de nem ez a lényeges, hanem a zord számonkérés, a fenyegető, a büntetésre kész hangulat, a „nem lehet bármit üvöltözni” tudatosítása a kölykökben; a folyosón álldogálás fárasztó óráján talán ezt megjegyzik. Tenyerest és körmöst nádpálcával bőven kaptak, akik a rigmusterjesztésben a legtöbb szavazatot kapták, noha a nyolcvanas években ez a büntetés már tilos volt. Mintha a felnőttvilág, a közvélemény nem vette volna tudomásul, ha eljárt a pedagógus keze.

Édesapám falun volt tanító, iskolaigazgató a harmincas-negyvenes években. Fölment hozzá az iskolába (így mondták: „fölment”, ha az iskola mondjuk a völgyben volt és sehol domb vagy hegy, akkor is) a falusi édesapa, beíratni vitte hatéves kisfiát. „Igazgató úr! Itt a gyerék, üsse, vágja, csapja, ha kell, de embert csináljon belőle!” Apám sose „ütte”, vágta, csapta a tanulóit, erre sose került sor, mert volt tekintélye. A tekintély többféle úton-módon építhető. Mert építeni kell, ingyen ritkán kapható.

Az építés abban a pillanatban elkezdődik, mikor diák és pedagógus először meglátja egymást. A gyerekek mintha nálunk erősebb vizuális készséggel rendelkeznének, a látvány, a külső megjelenés hamar megragadja őket. A jó ruhát, az ápoltságot méltányolják, még akkor is, ha ők maguk trehányak. Az első benyomás később elhalványul vagy épp megszilárdulhat, de ami a tekintélyépítésben a döntő: az igazságos jutalmazás és büntetés.

A valódi pedagógia a szellem és lélek belső terein fog feléledni, nem a külsődleges megoldások mezején.

A szerző nyugalmazott pedagógus