A szellem és lélek belső tereiről

Két ősi és bevált pedagógiai módszer van: a jutalmazás és a büntetés. Ezekkel a diák belső világát, ha kreatív és igazi szakember a nevelő, meg lehet érinteni.

A jogszabály alapján az iskolakezdés mindenki számára hatéves kortól kötelező Fotó: Havran Zoltán

A jutalmazás első kis gesztusa lehet egy elismerő pillantás, pár elismerő szó, ,„öreg, ez hősi tett volt” – mondhatom egy vagány kisfiúnak, „angyali szép felelet”, mondhatnám egy szelíd, talán gyáva kislánynak – a személyiségre szabás a fontos. A közösség előtt a parányi jutalmazások súlyt kapnak, még akkor is, ha egyesek nem mutatják ki, nagyon gyakran a szívük közepébe talál. Így kezdődik a hódítás.

Még a buta gorombák is meglepődnek, amikor parányi, ám szokatlan dicséretet, jutalmat kapnak. Meg kell hódítani a kölyköket, a kicsiket és a nagyokat, ami korántsem azt jelenti, hogy legyenek a hódolóink. De azt igen, hogy egy idő múltán fontos legyen nekik a szavunk, a morcosságunk, a mosolyunk, a tekintetünk, amivel naponta jutalmazzunk vagy büntetünk.

1985–86. Általános iskola, felső tagozat. Vidéki kisváros. Tél, leesik az első hó. Az iskolaudvaron euforikusan és boldogan rohangálnak főképp a fiúgyerekek, és azt üvöltözik: Esik a hó, esik a hó, seggen csúszik az igazgató! Erőteljes sípszó. A lépcső tetejéről harsányan sorakozót kiált a tanár. A folyosón falnak háttal sorba állítják az ármádiát, fél délelőttön át tart a kihallgatás: te kitől hallottad?, te kitől tanultad? (a verset).

Elhangzanak nevek, de nem ez a lényeges, hanem a zord számonkérés, a fenyegető, a büntetésre kész hangulat, a „nem lehet bármit üvöltözni” tudatosítása a kölykökben; a folyosón álldogálás fárasztó óráján talán ezt megjegyzik. Tenyerest és körmöst nádpálcával bőven kaptak, akik a rigmusterjesztésben a legtöbb szavazatot kapták, noha a nyolcvanas években ez a büntetés már tilos volt. Mintha a felnőttvilág, a közvélemény nem vette volna tudomásul, ha eljárt a pedagógus keze.

Édesapám falun volt tanító, iskolaigazgató a harmincas-negyvenes években. Fölment hozzá az iskolába (így mondták: „fölment”, ha az iskola mondjuk a völgyben volt és sehol domb vagy hegy, akkor is) a falusi édesapa, beíratni vitte hatéves kisfiát. „Igazgató úr! Itt a gyerék, üsse, vágja, csapja, ha kell, de embert csináljon belőle!” Apám sose „ütte”, vágta, csapta a tanulóit, erre sose került sor, mert volt tekintélye. A tekintély többféle úton-módon építhető. Mert építeni kell, ingyen ritkán kapható.

Az építés abban a pillanatban elkezdődik, mikor diák és pedagógus először meglátja egymást. A gyerekek mintha nálunk erősebb vizuális készséggel rendelkeznének, a látvány, a külső megjelenés hamar megragadja őket. A jó ruhát, az ápoltságot méltányolják, még akkor is, ha ők maguk trehányak. Az első benyomás később elhalványul vagy épp megszilárdulhat, de ami a tekintélyépítésben a döntő: az igazságos jutalmazás és büntetés.

A valódi pedagógia a szellem és lélek belső terein fog feléledni, nem a külsődleges megoldások mezején.

A szerző nyugalmazott pedagógus