Vagy nem pont ezért. Orvos, író, művelődéstörténész, egyetemi tanár, az utolsó magyar polihisztorok egyike. Nagyapja Benedek Elek (igen, az a Benedek Elek), édesapja Benedek Marcell. 1940-ben lett orvosdoktor Budapesten, majd kórházi orvos Csepelen. Kozmutza Flóra és Mérei Ferenc társaságában Szondi Lipót tanítványa volt, ami jelentős mértékben alakította pszichiátriai gondolkodását.
A háború után két évig Kolozsvárott tanított kórlélektant, visszatérése után 1948-tól az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa. 1952 és 1957 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatója, ezt az időszakot dolgozta fel az Aranyketrecben. 1957-ben internálták, majd a főváros XI. kerületének pszichoterápiás szakrendelését vezette tíz éven át.
A rendszerváltozás után haláláig a Magyar Újságírók Közösségének tiszteletbeli elnöke. Komoly ráhatással volt korának szellemi életére, orvosok, történészek, írók, költők tartoztak köréhez és nála lakott Karinthy Frigyes zseniális költő fia, Gábor.
Benedek István bizonyos tekintetben valóban a múlt. Egy olyan szellem, akinek ideáljai voltak, jelesül a reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi, és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leli minden szépben és jóban. A múltból következő jelent látjuk. Bár ne ezt látnánk. A jövő kétségekkel, bizonytalansággal teli. Egy biztos, leírom hát századszor, mint a múltban is, ami volt, az így nem mehet tovább. Az akkor hogyanra többféle vízió létezik és korunk gondolkodói nem is haboznak véleményüket tudomásunkra hozni.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!