Adózzunk most Semmelweis Ignác emlékének!

Néhány nappal ezelőtt a Google óriás techvállalat a főoldalán Semmelweis Ignáccal hívta fel a figyelmet a kézmosás fontosságára. Így aztán, amennyiben valamit, bármit „guglizni” támadt kedvünk, először az anyák megmentőjével találkozhattunk egy helyes kis grafikán. A Google egyébként is hajlamos tematikus napok tartására, de ez most azért is volt rendes dolog részükről, mert Semmelweisről a művelt laikus világ is nagyjából annyit tud, hogy ja, az a bécsi orvos. Jobb esetben. Mert magát a ma már végtelenül egyszerűnek tűnő zseniális felfedezést is gyakran másoknak tulajdonítják.

Semmelweisről meg egy nem túl meredek asszociációval Benedek István jut eszembe, be is ballagok a papíralapú birodalmamba, hogy ezúttal ne kamaszkorom kedves alapmű­veit, az Aranyketrecet vagy a kora hiánypótlójának számító kétkötetes Mandragórát vegyem le a polcról mélázó lapozgatás céljából, hanem a Semmelweis című kötetet. Találomra kinyitom, és ez jön szembe (figyelem, 1980 Magyarországán járunk, akkor jelent meg a mű a Gondolat Kiadó gondozásában):

„A jelenség nem specifikusan egészségügyi, hanem egyértelműen következik abból az eltömegiesedésből, amely társadalmunkat egyértelműen jellemzi.

Közismert dolgokról van szó, saját bőrén tapasztalja mindenki, alig érdemes részletezni. Az urbanizálódás gyorsabban megy végbe, mint a feltételeinek megteremtése. Többen laknak a városban, mint ahányan elférnek benne, következésképp kedvezőtlenek a lakásviszonyok. Többen akarnak inni, mosdani, fürdeni, főzni, fűteni, közlekedni stb. – nem kielégítő a víz-, gáz-, úthálózat stb. Többen járnak vásárolni, a kereskedelem nem győzi, színvonala alászáll. Többen akarnak vendéglőben étkezni, a vendéglátóipar nem győzi, színvonala alászáll. És így tovább, a végtelenségig. Bennünket e végtelenből most egy érdekel: többen akarják magukat gyógykezeltetni, az egészségügy nem győzi, színvonala alászáll.”

Ez a múlt, mondhatjuk önmagunk megnyugtatására. Csakhogy az elmúlt negyven évben az urbanizáció és az eltömegie­sedés még nagyobb sebességre kapcsolt, a nagyvárosok minden tekintetben gócpontokká váltak, és ez a helyzet nemzetközileg még jobban fokozódott, gondoljunk csak Kínára, ha már. Talán azt sem érdektelen felidézni, ki volt ez a Benedek István, akinek már életében monogramos életműsorozata volt két kiadónál is, de ma mintha kevesebbszer kerülne szóba a neve. Százöt évvel ezelőtt, 1915. január 17-én született Budapesten, 1996-ban hunyt el Velencében, ahová most, a tömeges turizmus szünetelésével visszatértek a hattyúk és a delfinek.

Vagy nem pont ezért. Orvos, író, művelődéstörténész, egyetemi tanár, az utolsó magyar polihisztorok egyike. Nagyapja Benedek Elek (igen, az a Benedek Elek), édesapja Benedek Marcell. 1940-ben lett orvosdoktor Budapesten, majd kórházi orvos Csepelen. Kozmutza Flóra és Mérei Ferenc társaságában Szondi Lipót tanítványa volt, ami jelentős mértékben alakította pszichiátriai gondolkodását.

A háború után két évig Kolozsvárott tanított kórlélektant, visszatérése után 1948-tól az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa. 1952 és 1957 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatója, ezt az időszakot dolgozta fel az Aranyketrecben. 1957-ben internálták, majd a főváros XI. kerületének pszichoterápiás szakrendelését vezette tíz éven át.

A rendszerváltozás után haláláig a Magyar Újságírók Közösségének tiszteletbeli elnöke. Komoly ráhatással volt korának szellemi életére, orvosok, történészek, írók, költők tartoztak köréhez és nála lakott Karinthy Frigyes zseniális költő fia, Gábor.

Benedek István bizonyos tekintetben valóban a múlt. Egy olyan szellem, akinek ideáljai voltak, jelesül a reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi, és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leli minden szépben és jóban. A múltból következő jelent látjuk. Bár ne ezt látnánk. A jövő kétségekkel, bizonytalansággal teli. Egy biztos, leírom hát századszor, mint a múltban is, ami volt, az így nem mehet tovább. Az akkor hogyanra többféle vízió létezik és korunk gondolkodói nem is haboznak véleményüket tudomásunkra hozni.

Yuval Noah Harari izraeli történész, filozófus szerint éppen most dől el, hogy az országok, a kormányok totalitárius vagy demokratikus módszerekkel élnek-e, valamint és illetve a nacionalista bezárkózás vagy a globális együttműködés és szolidaritás mellett döntenek. Ő a maga részéről a szingapúri és a dél-koreai módszert preferálja, azaz bizalom, világos kommunikáció és elsősorban a kézmosás elsajátítása és gyakorlása.

Slavoj Žižek szlovén filozófus, aki már többször meglepte olvasóit érdekes gondolataival, ezúttal bekeményített, és úgy gondolja, hogy a szigorú állami kontroll, a büntetés és a kínai példa lenne üdvözítő, majd az új békeidőben, amikor az emberek már nem lesznek olyanok, mint a járvány előtt, jöhet az európai összefogás, különben elbukunk.

Ha úgy éreznénk esetleg, hogy mindezzel nem megyünk messzire, addig is ne feledjük: Semmelweisnek igaza volt.