Üldözési mánia extrákkal

Nem teljesen érti most a paranoiás ott vidéken, hogy miért csinálnak-gondolnak ilyeneket egyes emberek.

Budapest, 2020. április 20. Szabó Tímea, a Párbeszéd frakcióvezetõje napirend elõtt szólal fel az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. április 20-án. Mögötte Tordai Bence, a Párbeszéd képviselõje (j). MTI/Bruzák Noémi Fotó: Bruzák Noémi

Aztán persze visszacsöppen a jelenbe, mondjuk most hétfőbe, és hát nem győz álmélkodni a parlamenti közvetítés egyik-másik jelenetén, és eszébe jut, hogy ezek a baloldaliak lehet, hogy füllentettek korábban, és Orbán Viktornak volt igaza. Mert hát ott áll az Ország­gyűlés épületének alsóházában, a parlamenti patkóban Szabó Tímea párbeszédes képviselő – melyik is az a Párbeszéd, az LMP vagy az Együtt?, merül fel a kérdés gyorsan a para­noiásban, de már nem emlékszik –, vele majdnem szemben, srévizavé a házelnöki pulpitus felett az angyalos középcímer az egykori országrészek, Erdély, Dalmácia, Szlavónia, Horvátország és Fiume pajzsaival, mellette a királyi házak, az Árpádok, az Anjou-k, a Hunya­diak családi jelvényei. És akkor száz évvel a tria­noni országcsonkítás után azt hozza fel vádként a koronavírus-járvány idején az ellenzéki képviselő, hogy „azt halljuk, hogy (ti. a magyar kormánytól) Kolozs megyében kaptak 21 ezer maszkot, Maros megyében 60 ezret, Beregszászban, Csíkszeredán, Kovászna megyében, Zilahon, Horvátországban, Macedóniában…” Ott nézi a paranoiás – mert hát azt mondták neki diplomás értelmiségiek, hogy ő az – ezt, és elkezd kételkedni, úgy érzi, nem para­noiás ő, csak hát látja, amit lát, hallja, amit hall, és úgy véli, be van igazolva, amit gondol. Hiszen úgy emlékszik, azt mondták ezek az „új ellenzékiek”, hogy ők nem olyanok, mint a régiek, aztán mégis elmentek kampányolni Felvidékre meg Erdélybe a szlovák meg a román jelöltnek a magyar ellenében, most meg úgy tünteti itt fel egyikőjük az elcsatolt országrészeket, mintha az külföld volna, az ott élő magyarokat pedig mintha külföldiek lennének.

De hát ez biztos valami tévedés, valami jobbos ármány, meghekkelték ezt a felvételt azok, akik mindig azzal jönnek, hogy Magyarország az egyetlen ország, amely önmagával határos. És mivel a sokoldalú tájékozódás receptjét javallották a nyugatosok, a para­noiás egy Népszaváért nyúl, a hétvégi lapszámhoz, abban van a kulturális és társadalomkritikai melléklet, a Szép szó is, alapította Ignotus, ott biztos elmagyarázzák, hogy miért is összeesküvés az, amit hazaárulásnak gondol a fogmosós és fürdős heteket külön tartó ellenforradalmi brigantija. De hát ott meg azt írja Bruck Gábor egykori SZDSZ-es – azt mondják, most úgy hívják őket: Momentum – kampánystratéga, Demszky Gábor hű fegyverhordozója, hogy „ami felizgatja és egyben tartja Orbán két és fél millió szavazóját, az az »őrület«. Orbán szavazóinak a többsége elszigetelten, bezárva él, leginkább vidéken, és úgy száz év választja el őket Európától. Vajon egy vidéki Orbán-szavazónak mit jelent a világ? Szerintem azt mondja, hogy az én világom ez a falu. Ez a 300 ember, akit ismerek. Az én világom a kocsmától a templomig terjed. És nem érdekel, hogy mi van ezen kívül. Nem érdekel a szomszéd falu, a szomszéd város sem, és Brüsszelig egyáltalán nem látok el. A nagy és tanulatlan szavazótábort a lelke mélyén csak az izgatja, ami közvetlenül érinti a személyes vagy a család biztonságát”.

Vakarja a fejét a paranoiás, hiszen ő is Fidesz-szavazó – mi más lehetne, hiszen elméje beszűkült –, vidéki is, falusi is, tényleg szereti a faluját – de a másik falut is, ott él a legjobb barátja meg a neje testvére –, tényleg szereti a családját, fontos neki a biztonságuk. A kocsmát is látogatta, míg be nem zárt e miatt a vírus miatt, és hát ugratják egymást a katolikus szomszédjával, de ő is, a szomszéd is jár istentiszteletre, misére: bár mostanában csak a képernyőn látja és hallja a lelkész igehirdetését és otthon veszi magához az úrvacsorát. És igen, azt is érzi olykor, hogy mit száz év, fényévek választják el Brüsszeltől. Mert hát olvassa a paranoiás Bruck Gábortól, hogy ő csak egy provinciális, lábszagú, fagyit is bicskával evő, zérókólát is butykosból ivó, bőgatyás paraszt, de azért internete még van.

És látja ő ott az Európai Parlament 2020. április 17-i állásfoglalását „a Covid–19-világjárvány és annak következményei elleni küzdelemre irányuló összehangolt uniós fellépésről„. Azt is tudja, hogy a címben foglaltak fontos dolgok, azonban nem érti az állásfoglalást magát. Abban ugyanis arról van szó, hogy világjárvány ide vagy oda, minden tagállamnak kötelessége biztosítani az abortuszhoz való hozzáférést, el kell utasítani az „LMBTI-személyek” jogainak korlátozását, el kell ítélni az abortusz kriminalizálását, szintúgy a „transznemű és interszexuális személyek” jogai elleni támadásokat, legfőképpen Magyarországon.

És miközben az őrület határán tengődő műveletlenje rákeres, mit is jelent az „LMBTI” és kik is azok a „transznemű és interszexuális személyek”, visszaemlékezik nagymamájára, aki mind az öt gyerekét felnevelte – ő se lehetne most ilyen vidéki suttyó, ha édesapja születése előtt a nagymama élt volna „reprodukciós egészséghez fűződő jogaival” –, majd elgondolkodik azon, milyen érdekes dolog is, hogy minden abortuszpárti ember úgy beszél, hogy már megszületett. Valamelyik szintén tahónak minősített republikánus amerikai elnök mondta ezt, úgy rémlik a paranoiásnak, és eszébe jut, hogy most is olvasott valamit a tengerentúlról. Iskolázatlan ő még az érettségivel sem rendelkező egykori EP-elnök, Martin Schulzhoz képest is, de azért angolul beszél – kicsit németül és franciául szintén. A háborúban harcolt nagypapája kezdte el tanítani a nyelvekre, de róla kevés közvetlen emléke van, mert ’56 után úgy rongyosra verette a gyáva bujkálásból visszatért tanácselnök elvtárs, hogy már nem bírta sokáig. Akkor látott egyedül vérző szemű embert – meg a képernyőn 2006 őszén Budapestről, amikor még ugye jogállam volt Magyarországon.

Most viszont azt írja az amerikai World Justice Project 2020-as jelentésében, hogy Magyarországon a jogállamiság rosszabb helyzetben van, mint Ruandában, Koszovóban vagy Mongóliában. Nézi a projekt támogatóit, látja köztük a Nyílt Társadalom Alapítványokat. Nézi a paranoiás a kutatás módszertanát is, nem igazán ért ő ehhez a furmányos társadalmi mérnökösködéshez, nem érti, hogyan lehet demokráciát meg emberi jogokat „mérni”, de látja, hogy az aktuális jelentés felerészt egy három évvel ezelőtti, nem is országos közvélemény-kutatáson, felerészt meg szakértői véleményeken alapul. Megnézi a szakértőket is, ezeket a neveket ismeri ő, hát a felük a Helsinki Bizottság soraiból került ki. Jogászok ők, persze, biztos értenek ahhoz, amit csinálnak, de hát annyit tud róluk, hogy ezt a nyílt társadalmas dolgot ők is nagyon szeretik. Őket meg a Soros György szereti állítólag, aki viszont nem igazán szereti úgy általában, hogy nemzetek léteznek.

Nem teljesen érti most a paranoiás ott vidéken, hogy miért csinálnak-gondolnak ilyeneket egyes emberek. Miért mondatnak ki olyasmit, hogy Magyarországon Venezuelához vagy Kambodzsához hasonló mértékben illan el a jogállamiság? Miért fontos nekik mindig és mindenkor az abortusz meg az inter- és transz­izé jogok? Másik magyar őt miért tahózza, parasztozza le? És egy magyar képviselőnőnek miért nem fontosak azok a magyarok, akik a történelem szeszélye folytán most éppen egy másik országban élnek? Aztán lassan eloszlanak a felhők, kiviláglik a láthatár. Kezdi már érteni a dolgokat. Nem is annyira paranoiás ő.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója