Ami, lássuk be, megesik, ha az embert harcos liberális propagandistának teremtette a Jóisten. Sőt. Az lenne a furcsa, ha ilyenkor büszke magyarként, mint akiben túlcsordul a hazaszeretetet, egyenes derékkal, kidüllesztett mellkassal, teli torokból ordítana a többi 69 999 emberrel. De Miklósi nem csak ennyit tett a liberális forradalomért. De nem ám! Ő hazament, és még aznap este, a VIP-ben ingyen hozzávágott söröktől felbátorodva frissiben meg is írta, hogy milyen hőstettet hajtott végre. Hosszan fikázta a nótát, a hatás és a haverjai kedvéért még azt is befüllentette, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit énekel az a sok agymosott futballrajongó – állítása szerint rá kellett keresnie, hogy mi ez az igénytelen és hatásvadász műdal –, majd ha már lendületben volt, botcsinálta zenekritikusként jól megtaposta a székely himnuszt is. Ha már lúd, legyen jó dagadt az a haszonállat. Miután pedig a nép és a jobboldali újságírók – ki-ki vérmérséklete szerint – eligazította azzal kapcsolatban, hogy melyik irányba találja a hozzátartozóit, a magyar-, székely-, Orbán-, stadion- és focigyűlölő firkászunk és a komplett Index áldozati pózba vágta magát, majd nekiálltak telezokogni a sajtót és a közösségi médiát arról, hogy ebben a középkorba ragadt fasiszta diktatúrában a nép és bizonyos újságírók nem a létező legnagyobb tisztelet hangján, áhítattal rebegték el minden idők legnagyszerűbb újságírójának, ennek az élő legendának a nevét, hanem csúnyákat mondtak rá, sőt egyesek még olyan szörnyűségekre is vetemedtek, hogy a róla szóló cikkeket az arcképével jelentették meg, egy karikaturista pedig még gúnyrajzot is is készített a mesterről.