Silov altábornagy Záhonynál

A szovjet hadsereg kivonulása szimbolizálja azt, hogy a kommunista diktatúrával leszámoltunk.

Viktor Silov parancsnok autója átlépi a határt a záhony–csapi átkelőhelyen 1991. június 19-én Fotó: MTI

1989. június 16-án zajlott le Nagy Imrének és társainak újratemetése a Hősök terén. 1991. június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot Záhonynál. Melyik az igazi ünnep? Ezt a legkevésbé sem találós kérdésnek szánom, hanem kulcsfontosságú, eldöntendő kérdésnek a magyar rendszerváltás egészét illetően. Az egész rendszerváltás megítélése, az ahhoz való viszonyulásunk mikéntje és tartalma múlik ezen.

Ezért nem árulok zsákbamacskát, és a leg­elején világossá teszem: semmiképpen sem június 16., tehát Nagy Imre újratemetése, hanem június 19-e, a szovjet hadsereg kivonulása szimbolizálja azt a magyar társadalomnak, hogy a kommunista diktatúrával leszámoltunk, és egy független, szuverén államot, demokrá­ciát, szabadságot, piacgazdaságot hoztunk létre. De nézzük csak, miről szólt, mit szimbolizált június 16-a!

A Hősök terén lezajlott újratemetés Nagy Imre és társai, illetve a forradalmár áldozatok előtti főhajtás volt – egyben utólagos elismerése annak, hogy 1956-ban nem ellenforradalom zajlott le. De kik hajtottak főt, kik temették újra a kivégzett Nagy Imrét és társait? A pártállam képviselői, az MSZMP tagjai az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, amelyek három nappal korábban megkezdték a nemzeti kerek­asztal-tárgyalásokat a pártállam vezetőivel.

De vegyünk észre két dolgot.

Egyfelől június 16-án a forradalomban nézeteit demokratikus irányba megváltoztató, korábban kommunista miniszterelnök és társai álltak a középpontban. Vagyis nem a forradalmárok, nem a pesti srácok, nem a hősök álltak előtérben, hanem – mondjuk így – az idők szavát megértő Nagy Imréék. Másfelől az újratemetésen az ellenzéki pártok elfogadták azt, hogy az MSZMP és a kormány embereivel együtt, tehát a kommunistákkal mintegy vállvetve álljanak a koporsók előtt, vagyis azok utódjaival vettek részt az eseményen, akik kivégezték és felakasztották nemcsak Nagy Imrééket, de a forradalmárok közül is csaknem háromszáz embert.

Ezzel tehát azt üzenték az ellenzéki pártok, hogy a pártállami vezetők, a gyilkosok utódjai nélkül nem lesz rendszerváltás Magyarországon. Ez csak velük együtt képzelhető el. És ez súlyos üzenet, a rendszerváltás ügyének elárulása volt ott és akkor. Az újratemetés tehát nem a rendszerváltás nagy és szimbolikus aktusa, hanem egy alku, méghozzá nagyon rosszízű alku volt a diktatúra képviselőivel. Olyan kiegyezés a kommunistákkal, amelynek a következményeit a mai napig nyögjük – elég csak Gyurcsányra, Korózs Lajosra, Bangónéra és a többi posztkommunista politikusra gondolnunk.

Ennek a nagyon rossz és kiábrándító üzenetű rendezvénynek egyetlen, a rendszerváltást komolyan szimbolizáló eseménye volt, mégpedig Orbán Viktornak, a Fidesz vezetőjének beszéde, amelyben követelte a szovjet hadsereg kivonulását Magyarországról és ezzel a valóságos rendszerváltást. Orbán Viktor beszéde azért volt ott és akkor történelmi beszéd, mert ő volt az egyetlen, aki szembement azzal az alkuval, ami ott és akkor a pártállam és a többi ellenzéki párt között köttetett. Vagyis senki ne mondjon olyat, hogy a helyzet predesztinált volt, csak egy út állt az ellenzéki pártok előtt, semmi más. Ilyen helyzet a történelemben – nagyon csekély kivételektől eltekintve – nem létezik. Mindig van a, b és c variáció is. Miután valami megtörtént, könnyű azt mondani rá, hogy csak úgy történhetett, ahogy történt. Ha valami történelmietlen gondolkodás, az éppen ez a determinizmus. Orbán Viktor fellépése a Hősök terén világosan megmutatta ezt.

Ha tehát június 16-át értékeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy kettős hatása volt: egyfelől az ellenzéki pártok megalkuvását üzente, másfelől viszont a fiatalok, Orbán Viktor és a Fidesz következetes antikommunista és szuverenista állásfoglalását szimbolizálta. Ha harminc évet ugrunk az időben, annyit feltétlenül elmondhatunk, hogy a kormányzó Fidesz és Orbán Viktor ma is következetesen antikommunista és szuverenista – igaz, ma már nem Moszkvával szemben, de hát változnak az idők, csak a kihívások maradnak.

Nem véletlen az, hogy június 16. előtt már három nappal, június 13-án elkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek egyenes következményei voltak a Nagy Imre-újratemetés kapcsán már korábban megköttetett alkunak. A végeredmény pedig szeptember 18-a: a két, elvileg szemben álló oldal megegyezett a békés rendszerváltás menetében, együtt alkották meg a demokratikus jogállam létrejöttéhez nélkülözhetetlen sarkalatos törvényeket; a köztársaságot egy szocialista politikus, az ideiglenes köztársasági elnök kiáltotta ki a Kossuth téren október 23-án (hozzátéve, hogy Szűrös Mátyás egyébként ekkoriban valóságos demokratikus fordulatot hajtott végre politikai pályafutásában). De az is a megállapodás „eredménye” volt, hogy nem egy szabadon megválasztott parlament, esetleg egy alkotmányozó nemzetgyűlés szavazta meg a demokratizációt elősegítő és megalapozó törvényeket, hanem a még javában működő kommunista parlament. (Az, hogy az SZDSZ felmondta a megállapodást, valójában nem az alku felmondását jelentette, hanem elsősorban a szabad demokraták népszerűségnövelését szolgálta.)

Végeredmény: az MSZMP–MSZP-t, a pártállami elitet nem számoltatta el senki.

Ezzel szemben mit szimbolizál 1991. ­június 19., amelynek jövőre ünnepelhetnénk – ha lesz kellő akaratunk és elszántságunk hozzá – a harmincadik évfordulóját? Két dolgot, a magyar történelem visszatérően két legfontosabb vágyának érvényre jutását: a nemzeti függetlenség és szuverenitás visszaszerzését és a kommunista diktatúrától való megszabadulást. Függetlenség, szabadság és demokrácia – ennek megvalósulását jelentette az a pillanat, amikor Viktor Silov altábornagy Záhonynál átlépte a határt, és elindult hazája felé.

Mégpedig alku és megalkuvás nélküli pillanat volt ez: a demokratikusan megválasztott magyar kormány és a szovjet kormány tárgyalásának eredményeként jött létre ez a pillanat, de ezek a tárgyalások következetesek voltak és célorientáltak, nem jöhetett más számításba, csak a szovjet csapatok távozása, annak csak egyéb gazdasági feltételei voltak kérdésesek, de a cél egyértelmű volt. Amíg június 16-a a demokratikus ellenzéki pártok és a kommunista pártállam közötti megegyezést, alkut szimbolizálta, addig június 19. éppen ennek az alkunak a felmondását, az elnyomó kommunistákkal való szakítást.

Június 16. és június 19. között kizárólag egyetlen összekötő kapocs van, éppen Orbán Viktor beszéde, aki azt követelte a Hősök terén, ami június 19-én megvalósult.

Azt hiszem, lényeges lélektani fordulatot jelentene, ha nem június 16-át ünnepelnénk a továbbiakban, hanem június 19-ét; június 19-nek adnánk meg azt a rangot és súlyt, amit valójában megérdemel, de amit eddig a legkevésbé sem kapott meg. Sőt mintha valami furcsa, szégyenlős módon nem akarnánk bevallani és deklarálni, hogy szabadsághagyományainkat és demokratikus beállítottságunkat a legkevésbé sem június 16., hanem június 19. szimbolizálja.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója