1989. június 16-án zajlott le Nagy Imrének és társainak újratemetése a Hősök terén. 1991. június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot Záhonynál. Melyik az igazi ünnep? Ezt a legkevésbé sem találós kérdésnek szánom, hanem kulcsfontosságú, eldöntendő kérdésnek a magyar rendszerváltás egészét illetően. Az egész rendszerváltás megítélése, az ahhoz való viszonyulásunk mikéntje és tartalma múlik ezen.
Ezért nem árulok zsákbamacskát, és a legelején világossá teszem: semmiképpen sem június 16., tehát Nagy Imre újratemetése, hanem június 19-e, a szovjet hadsereg kivonulása szimbolizálja azt a magyar társadalomnak, hogy a kommunista diktatúrával leszámoltunk, és egy független, szuverén államot, demokráciát, szabadságot, piacgazdaságot hoztunk létre. De nézzük csak, miről szólt, mit szimbolizált június 16-a!
A Hősök terén lezajlott újratemetés Nagy Imre és társai, illetve a forradalmár áldozatok előtti főhajtás volt – egyben utólagos elismerése annak, hogy 1956-ban nem ellenforradalom zajlott le. De kik hajtottak főt, kik temették újra a kivégzett Nagy Imrét és társait? A pártállam képviselői, az MSZMP tagjai az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, amelyek három nappal korábban megkezdték a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokat a pártállam vezetőivel.
De vegyünk észre két dolgot.
Egyfelől június 16-án a forradalomban nézeteit demokratikus irányba megváltoztató, korábban kommunista miniszterelnök és társai álltak a középpontban. Vagyis nem a forradalmárok, nem a pesti srácok, nem a hősök álltak előtérben, hanem – mondjuk így – az idők szavát megértő Nagy Imréék. Másfelől az újratemetésen az ellenzéki pártok elfogadták azt, hogy az MSZMP és a kormány embereivel együtt, tehát a kommunistákkal mintegy vállvetve álljanak a koporsók előtt, vagyis azok utódjaival vettek részt az eseményen, akik kivégezték és felakasztották nemcsak Nagy Imrééket, de a forradalmárok közül is csaknem háromszáz embert.
Ezzel tehát azt üzenték az ellenzéki pártok, hogy a pártállami vezetők, a gyilkosok utódjai nélkül nem lesz rendszerváltás Magyarországon. Ez csak velük együtt képzelhető el. És ez súlyos üzenet, a rendszerváltás ügyének elárulása volt ott és akkor. Az újratemetés tehát nem a rendszerváltás nagy és szimbolikus aktusa, hanem egy alku, méghozzá nagyon rosszízű alku volt a diktatúra képviselőivel. Olyan kiegyezés a kommunistákkal, amelynek a következményeit a mai napig nyögjük – elég csak Gyurcsányra, Korózs Lajosra, Bangónéra és a többi posztkommunista politikusra gondolnunk.