A holokausztkutató felelőssége

Karsai László ügyesen csomagolta az írását a kitoloncoltak iránti rokonszenvkeltés burkába.

Osztrák–magyar tisztek a galíciai fronton; jobbra Kiss József Fotó: Camilla Peruch: La storia ritrovata del soldato József Kiss

Felmerült az írásban olyan esetre való hivatkozás is, amikor a magyar csendőr összetépte volna egy zsidó ember magyar állampolgárságát igazoló hivatalos iratát. Ez pedig teljességgel lehetetlen elképzelés. A Magyar Királyi Csendőrség személyi állománya rendkívül fegyelmezett volt, tagjai ilyen tettekre sohasem ragadtatták volna magukat, mivel tudták, hogy ezzel bűncselekményt követtek volna el, amelyre a testület tagjai a neveltetésükből, a szakmai felkészítettségükből és a testület szellemiségéből fakadóan sohasem lettek volna kaphatók. A testület személyi állománya mindig betű szerint ragaszkodott a jogszabályokban foglaltakhoz. Minden bizonnyal – a többi rendvédelmi testülethez viszonyítva – a csendőrségnek volt a legtöbb szabályzata. A személyi állománynak igyekeztek a testület működésével kapcsolatos minden téma megvalósítását szabályzatokba foglalni. Jelen ismereteink szerint mintegy kilencven csendőrségi szabályzat maradt az utókorra. Az ilyen szabályozottság szerint tevékenykedő személyi állomány számára elképzelhetetlen volt a szabályokban foglaltakkal ellentétes cselekedetek megvalósítása.

Abban az esetben azonban, ha valaki mégis így tett volna – ami teljesen abszurd feltételezés –, nem érvényesíthette volna az írott szabályokkal ellentétes magatartását. Szigorú alapelv volt ugyanis – már a XIX. századtól, nemcsak a csendőrségnél, hanem a többi magyar rendvédelmi testületnél is –, hogy a szabályoktól eltérő módon cselekvő bajtársat a társaiknak figyelmeztetniük kellett tette helytelen voltára. Abban az esetben pedig, ha a figyelmeztetett bajtárs mégis folytatta a helytelen cselekedetet, akkor azt meg kellett akadályozni és a szolgálati elöljárónak haladéktalanul jelenteni. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy a mindig kétfős csendőrjárőrnek mindkét tagja ugyanarra a szabálytalanságra vetemedett volna.

Sajátos csúsztatás az a gondolat, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia Osztrák Császársága galíciai tartományából származó zsidóktól az állampolgárságot a magyar állam azért tagadta volna meg évtizedekig, hogy a majdan kitörő II. világháború eseményei kapcsán ezeket az embereket a halálba küldhessék. Ebből annyi igaz, hogy a magyar állam nem kívánta a néhai Osztrák Császárság alattvalóinak is a gondjait a nyakába venni, amikor az elcsatolt területekről menekülő magyar állampolgárok hosszú évekig vagonokban voltak kénytelenek lakni. Valóban nem kaptak ugyan magyar állampolgárságot a galíciai illetőségű személyek, azonban ugyanúgy élhettek a megcsonkított trianoni Magyarország területén, mint a magyar állampolgárok, mindaddig, amíg lehetőség nem nyílt a szülőföldjükre toloncolásra. Ezzel egyébként az érintettek is tisztában voltak.

A külföldi származású személyeknek az állampolgárság adásától való elzárkózás nem tekinthető a vizsgált időszakban bűnös cselekedetnek, mint ahogyan napjainkban sem az.

Nem született még olyan közigazgatási intézkedés, amelynek a végrehajtása során valamilyen megvalósítási disszonancia ne keletkezett volna. Ez természetes, hiszen a végrehajtók nem mindig és mindenben értenek egyet az adott intézkedésben foglaltakkal, azonban mégis végrehajtják azt. Amennyiben az 1941. évi kitoloncolás kapcsán ez nem így lett volna, hanem a magyar közigazgatás személyzete tömegesen és azonos módon tért volna el az intézkedésben foglaltak végrehajtásától, akkor az elszigetelt egyedi esetek kategória helyett a tömeges jelenséget bizonyítani kellene.

Az a hipotézis nem tekinthető bizonyítéknak, hogy valószínűleg a kormány felbujtására került volna erre sor, hiszen a kormánynak nem volt erre szüksége. A magyar zsidó lakosságtól nyíltan is „megszabadulhatott” volna, mint ahogyan arra több ízben kapott is biztatást a németek részéről. Ezzel szemben a magyar kormánykörök ilyen cselekményre nem ragadtatták magukat. Ilyen tettekre Magyarországon a német megszállás nyomán került sor.

Karsainak a magyar kormány bűneit sugalló hipotéziseit – ami tulajdonképpen egyfajta összeesküvés-elmélet – megfelelő számú cselekmény egzakt bizonyításával kellene alátámasztania. Úgy látom azonban, hogy ez hiányzik.

Irreális az a feltevés is, hogy a magyar közigazgatásnak a toloncolási folyamat előkészítésében és megvalósításában részt vevő dolgozói valamilyen formában a vonatkozó rendeletekben foglaltakat egyöntetűen átértelmezték volna a magyar állampolgárságú zsidók kárára. Ilyen összeesküvést feltételezni abszurd. Egyébként pedig ezen sajátos cselekménynek valamilyen kiváltó okának is kellett volna lennie. Ilyen cselekmények megvalósításában nem elég csupán a zsidósággal szemben elfogult politikai körök agitációja. Ilyen esetekben a zsidóságnak valamilyen konkrét cselekményt is meg kellett volna valósítania, amiért rájuk ilyen létszámú közigazgatási alkalmazott annyira megharagudott volna, hogy az egzisztenciáját veszélyeztető lépésre szánta volna el magát.

Összességében tehát úgy látom, hogy a tények sajátos értelmezését és csoportosítását tartalmazó, előítéletes írásról van szó, melyet ügyesen csomagoltak a kitoloncoltak iránti rokonszenvkeltés burkába. Úgy gondolom, hogy a téma további kutatása hasznos volna. Láthatóan az egzakt, az objektív történelemszemlélet talaján álló kutatásra vagy ilyen kutatási eredmények elfogadására van szükség a helyzet tárgyilagos értékelése érdekében, mivel a Karsai-féle megközelítés a téma egyoldalú megítélését eredményezi.

Ízléstelen továbbá, hogy a Karsai-féle nézettel egyet nem értő kutató személyét mint holokauszttagadót igyekeznek láttatni a kétségtelen konkrét tények ellenére is. Ez a személyeskedés nem viszi előbbre a téma elfogulatlan feltárását és megítélését. Jól mutatja azonban, hogy bizonyos körök a holokauszt tagadását furkósbotként szeretnék alkalmazni mindenkivel szemben, aki nem fogadja el sajátos történelemértelmezésüket.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha törvény rendezi a holokauszttagadást, akkor miért nincsen törvény a holokauszttagadás témájával visszaélőkkel szembeni fellépésre is. Ellenkező esetben ugyanis ugyanoda juthatunk, mint a pártállam időszakában „a nép ellensége” szlogen esetében.

A szerző nyugalmazott főiskolai tanár, hadtörténész, a Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Társaság elnöke