Kérdések a liberális színházi elitnek

Mitől „függetlenek”? Függetlenek a külvilágtól, a demokratikusan választó többség ízlését képviselő fenntartótól.

Budapest, 2020. szeptember 6. Upor László, az egyetem szeptember elsejei hatállyal lemondott rektorhelyettese beszédet mond a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Szentkirályi utcai épületénél az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Bevallom, végtelenül szomorú vagyok, ha a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult jelenlegi áldatlan helyzetről olvasok, értesülök. Azért e szomorúság, mert újra csak azt látom, hogy az ügyet szépen zsákutcába terelik. Miközben vizet – tolerancia, nyitottság, autonómia, függetlenség, szabadság – prédikálnak, bizony bort – zártság, kirekesztés, önhittség, agresszió, kioktatás, megbélyegzés – isznak. Miközben színpompát, szabad önkifejezést hirdetnek, szürke egyhangúságot terjesztenek. A Magyar Teátrumi Társaság is azért jött létre annak idején, mert az akkori Színházi Társaság zártsága már elviselhetetlen volt egy másik ízlésben alkotóknak, másik világban reménykedőknek.

Isten látja a lelkemet, szeretnék segíteni az egyetem polgárainak, vezetőknek, tanároknak, hallgatóknak. Mert ahogy mondani szokták, a művésznek kérdéseket kell feltennie. Hát legyen. Kérem, a hirtelen agresszió helyett próbáljanak a válaszokon őszintén elgondolkodni. Csak ennyit kérek. Lássuk.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolát hosszú évekkel ezelőtt egyetemmé alakították át. Odáig a színészeket négy évig nevelték (a harmadik évben már színházaknál voltak gyakorlaton), onnantól öt év lett a hossza. Pedig egy színész három év alatt mindent megtanulhat, amit a színészetről alapfokon tudni lehet. Mehet a pályára.

Azt mondják, az intézmény vezetői semmiféle ráhatással sincsenek sem ideológiailag, sem politikailag, sem világnézetileg a hallgatókra. Miközben minden közszereplői megnyilvánulásukban szélsőségesen baloldali, liberális szellemű gesztusokat tesznek, harsányan politizálnak az egyetem falain kívül. A másként gondolkodó pályatársaikat lenézik, megbélyegzik. A hallgatók ezt jól látják, pontosan tudják, tanáraik elsöprő többsége baloldali nézeteket vall, ehhez igazodnak, ha más véleményük van, azt – bizonyára bölcsen – elhallgatják.

Nem gondolják az egyetem vezetői, hogy a magatartásuk mégiscsak lopakodó erőszak, nyomásgyakorlás?

Azt követelik, hogy a „szenátust” (vagy a kuratóriumot) maguk közül válasszák, továbbá azt, hogy ez a grémium nevezze ki a rektort. Az állam adja a pénzt, de ők döntenek mindenben. Totális, zárt rendszer. Minden más ízlést, gondolatot kizárnak és elutasítanak. „Függetlenek”. Függetlenek a külvilágtól, a demokratikusan választó többség ízlését képviselő fenntartótól. Függetlenek a társadalom ízlésétől, valamiféle megfoghatatlan, szuperszubjektív „szakmai” minőség jegyé­ben. Nem kíváncsiak a „másság”, a többség véleményére.

Miért nem tartják a kapcsolatot a vidéki színházak vezetőivel? Ha vannak kivételek, milyen meggondolásból vannak?

A Magyar Teátrumi Társaság megalakulása után rengeteg nemtelen támadást kaptak a tagsággal rendelkező vidéki színházigazgatók. A kritikák hemzsegtek az igazságtalanságoktól, a személyeskedésektől, a megalázó hangoktól, nyíltan figyelmen kívül hagyva a kritikusi etikai szabályokat. Miért nem védte meg az egyetem volt tanítványait akkor? Nem gondolták az egyetem vezetői, hogy ez is elfordítja a hallgatók érdeklődését a hagyományos, a klasszikus színháztól, közvetve a vidéki színházaktól?

Egy korábbi rektor többször nyilatkozta, hogy az egyetem pénzszűkében van. Miközben vizsgaelőadásainak többsége koncepciózusosan kevés néző számára készült. Az Ódry Színpadra komponált előadások is elutasították a hagyományos színpad–nézőtér viszonyt, alig volt jegybevétel. A hallgatók ebből azt a következtetést vonhatták, vonhatják le, hogy a színházművészet a kevesek kiváltsága, valamiféle értelmiségi elefántcsonttorony, amelynek csak jogai (­autonómiája, függetlensége) vannak a fenntartó közösséggel szemben, kötelességei nincsenek.

Nem gondolják az egyetem vezetői, hogy a hallgatók fejé­ben ez is a hagyományos színházmodell megkérdőjelezéséhez vezet?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem intézetvezetői tanácsa írta:

„A rendelkezések eredménye nem a kormánytöbbség által forszírozott elitváltás, hanem az elithiány lesz. Ennek következménye a magyar kulturális szolgáltatások tartalmára igényes hazai és nemzetközi közönség csalódottsága, a tanulni vágyó felnövekvő nemzedékek (gyermekeink, unokáink) elégedetlensége, végső soron elfordulása lesz.”

Miért gondolja a tanács, hogy totális elitváltás készülődik? Mit jelent az elithiány fogalma? Ki és milyen alapon dönti el, kit nevez elitnek? Sokszor hallottuk: a művészek kérdéseket tesznek fel. Nos, tegyünk fel kérdéseket. Ezennel javaslom, indítsunk el egy – tudományosan megalapozott – kutatást, minden politikától mentesen. Meg kell tudni, többek között, hogy – mondjuk – a rendszerváltás óta a már diplomás hallgatók hány százaléka ment vidékre és mely színházakhoz. Hány százalék a fővárosba és hova. Hány százalék ment független társulatokhoz. Hány százalék kőszínházakhoz és melyekhez. Hány százalék tudja eltartani magát színészetből. Hányan alapítottak családot. Hányan hagyták el a pályát. És így tovább.

A szerző Jászai Mari-díjas színházrendező, drámaíró