Kérdések a liberális színházi elitnek

Mitől „függetlenek”? Függetlenek a külvilágtól, a demokratikusan választó többség ízlését képviselő fenntartótól.

Budapest, 2020. szeptember 6. Upor László, az egyetem szeptember elsejei hatállyal lemondott rektorhelyettese beszédet mond a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Szentkirályi utcai épületénél az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Miért nem tartják a kapcsolatot a vidéki színházak vezetőivel? Ha vannak kivételek, milyen meggondolásból vannak?

A Magyar Teátrumi Társaság megalakulása után rengeteg nemtelen támadást kaptak a tagsággal rendelkező vidéki színházigazgatók. A kritikák hemzsegtek az igazságtalanságoktól, a személyeskedésektől, a megalázó hangoktól, nyíltan figyelmen kívül hagyva a kritikusi etikai szabályokat. Miért nem védte meg az egyetem volt tanítványait akkor? Nem gondolták az egyetem vezetői, hogy ez is elfordítja a hallgatók érdeklődését a hagyományos, a klasszikus színháztól, közvetve a vidéki színházaktól?

Egy korábbi rektor többször nyilatkozta, hogy az egyetem pénzszűkében van. Miközben vizsgaelőadásainak többsége koncepciózusosan kevés néző számára készült. Az Ódry Színpadra komponált előadások is elutasították a hagyományos színpad–nézőtér viszonyt, alig volt jegybevétel. A hallgatók ebből azt a következtetést vonhatták, vonhatják le, hogy a színházművészet a kevesek kiváltsága, valamiféle értelmiségi elefántcsonttorony, amelynek csak jogai (­autonómiája, függetlensége) vannak a fenntartó közösséggel szemben, kötelességei nincsenek.

Nem gondolják az egyetem vezetői, hogy a hallgatók fejé­ben ez is a hagyományos színházmodell megkérdőjelezéséhez vezet?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem intézetvezetői tanácsa írta:

„A rendelkezések eredménye nem a kormánytöbbség által forszírozott elitváltás, hanem az elithiány lesz. Ennek következménye a magyar kulturális szolgáltatások tartalmára igényes hazai és nemzetközi közönség csalódottsága, a tanulni vágyó felnövekvő nemzedékek (gyermekeink, unokáink) elégedetlensége, végső soron elfordulása lesz.”

Miért gondolja a tanács, hogy totális elitváltás készülődik? Mit jelent az elithiány fogalma? Ki és milyen alapon dönti el, kit nevez elitnek? Sokszor hallottuk: a művészek kérdéseket tesznek fel. Nos, tegyünk fel kérdéseket. Ezennel javaslom, indítsunk el egy – tudományosan megalapozott – kutatást, minden politikától mentesen. Meg kell tudni, többek között, hogy – mondjuk – a rendszerváltás óta a már diplomás hallgatók hány százaléka ment vidékre és mely színházakhoz. Hány százalék a fővárosba és hova. Hány százalék ment független társulatokhoz. Hány százalék kőszínházakhoz és melyekhez. Hány százalék tudja eltartani magát színészetből. Hányan alapítottak családot. Hányan hagyták el a pályát. És így tovább.

A szerző Jászai Mari-díjas színházrendező, drámaíró