Az egyesült ellenzék mohácsi bukása

Lassan ölő méreg tizedeli és nullázza le az úgynevezett szivárványkoalíció pártjait.

A szivárványos kórus sokszor egymásnak is ellentmondott az elmúlt két hónapban Fotó: Teknős Miklós

A számok tehát azt mutatják, hogy az ellenzék önmagával az összefogással nem tud további szavazókat megszólítani, sőt néhány százalékponttal rosszabb eredményt érnek el, mint amennyit az egyes pártok külön-külön szereztek. De nemcsak ettől méreg számukra az ellenzéki összefogás, hanem az egyes pártokra gyakorolt negatív hatása miatt is. Mindez a leglátványosabban a Jobbik, az MSZP és az LMP esetében tapasztalható, de már a Momentumnál is egyre inkább érződik az úgynevezett Gyurcsány-faktor, amely belső konfliktusokat, identitásvesztést és ezáltal jelentős támogatottságcsökkenést eredményez ezeknél a pártoknál.

A Jobbik gyors zuhanása egyértelműen az ellenzéki összefogás eredménye, hiszen miután Vona Gábor meghirdette a néppártosodási stratégiát, tehát a baloldalhoz történő közeledést, a jobbikos szavazók elbizonytalanodtak, és növelték a bizonytalanok, majd más pártok – főként a Fidesz – szavazótáborát. Vona Gábor a 2018-as parlamenti választás előtt még nem volt hajlandó nyíltan összefogni Gyurcsány Ferencékkel, azonban a távozása után Sneider Tamás, majd Jakab Péter vezetésével arra az álláspontra helyezkedtek, hogy „akár az ördöggel is” összefognak a kormányváltás érdekében, már nyíltan együttműködnek Gyurcsány Ferenccel és a többi baloldali párttal. Ennek az identitásvesztésnek a hatására az elmúlt két évben – Böcskei Balázs és Szabó Andrea kutatása alapján – a ­2018-as szava­zóinak 85 százaléka otthagyta mára a Jobbikot, többségük mára vagy a kormánypártok, vagy a bizonytalanok táborát gyarapítja. A Jobbik esetében tehát már nem is lassan ölő méregről beszélhetünk, az egykori nemzeti párt a magyar politikatörténet egyik leggyorsabb és legnagyobb összeomlását produkálta.

A Jobbik a sorozatos pártszakadások és támogatottságcsökkenés hatására mára annyira meggyengült, hogy azokon a településeken sem képes már jelöltet állítani, ahol két éve még jelentős erőnek számított. Ez történt Karcagon is, ahol a mostani időközi választáson a Fidesz jelöltjével szemben az ellenzéki összefogás színeiben nem indult jelölt, miközben a 2018-as parlamenti választáson a Jobbik még az országos átlagnál magasabb, 25,3 százalékos eredményt ért el. Ez annak a jele, hogy míg korábban az ellenzéki pártok közül vidéken a Jobbik volt a legerősebb és ennek a pártnak volt a legnagyobb szervezeti hálója, mára ez gyakorlatilag teljesen szertefoszlott. Így a Jobbik egyre kevésbé értékes préda az ellenzéki összefogásnak, hiszen már vidéken sem tud pluszszavazókat behozni egy együttműködésbe. Az október 11-i időközi választás végképp megpecsételheti a Jobbik sorsát, hiszen ha az antiszemita Bíró László kikap, akkor az ellenzéki tárgyalásokon még a maradék alkupozícióját is elveszti a Jakab Péter vezette párt.

Szintén nincsen könnyű helyzetben az MSZP sem, amely, míg 2002-ben és 2006-ban még több mint 2,3 millió, 2010-ben pedig még közel egymillió szavazója volt, addig mára csupán pár százezres táborral bír, és a parlamenti bejutási küszöbbel küszködik. A szocialisták lassú halála mögött a Jobbikhoz hason­lóan szintén az ellenzéki összefogás hangoztatása és Gyurcsány Ferenc áll. Miután az ­MSZP-s szavazók hosszú éveken keresztül azt hallgatták, hogy az ellenzéki összefogás miatt akár más pártok jelöltjeire is le kell szavazni, a vezetési válsággal küzdő párttól évről évre egyre többen távolodtak el és választották inkább a karizmatikus politikát folytató Gyurcsány Ferencéket. Ráadásul a DK tudatosan olyan kampányt folytatott a választások során, amellyel a szocialista szavazókra hajtott, amire egy kiszivárgott hangfelvétel szerint Tóth Bertalanék is rájöttek. Az eszmélés ugyanakkor későn jött, az MSZP brandje mára teljesen elkopott, egykori szavazóinak többsége pedig már a Demokratikus Koalíciót gyarapítja.

Ugyancsak az ellenzéki összefogás áldozata az LMP. A korábban Schiffer Andrással fémjelzett zöldpárt a kezdeteknél élesen kritizálta a 2010 előtti Gyurcsány–Bajnai-kormányok politikáját, és elképzelhetetlennek tartották, hogy együttműködjenek a régi baloldali pártokkal. Ez több pártszakadást is eredményezett számukra, azonban a világos identitás önálló jogon is parlamenti helyeket hozott nekik. Ma már ez egyáltalán nincsen így, az LMP szintén beállt Gyurcsányék mögé, a párt támogatottsága pedig több kutatásban is csupán egy százalék.

Gyurcsány terve tehát tökéletesen működik, sorra maga alá gyűri a többi ellenzéki pártot, már csak a Momentum van hátra. Érezhető a feszültség a 2017-ben létrejött szélsőliberális pártban, a legutóbbi tisztújításon például több olyan politikust is kiszedtek az elnökségből, akik egyértelműen a baloldali összefogás mellett tették le a voksukat. Nem véletlen, hogy Fekete-Győr András mind a mai napig nem állt ki nyilvánosan a közös ellenzéki lista mellett, hiszen tudja nagyon jól, hogy az nemcsak sok momentumos szavazót, de több párttagot is eltántoríthat. Nem véletlen, hogy egyre inkább nő az olló a DK és a Momentum között, míg utóbbi a többi ellenzéki párthoz h­asonlóan az iránykeresés nehéz­ségeivel küzd, előbbi az ellenzék vezetőjeként tetszeleg és könnyen érthető víziót fogalmaz meg.

Míg tehát a balliberális Index a hét végi mohácsi időközi választást előzetesen a Fidesz Mohácsának nevezte, az valójában az ellenzék Mohácsa lett. Csúfos kudarcot vallottak, ráadásul ismét rávilágított arra, hogy az ellenzéki összefogás nem csodaszer, hanem sokkal inkább egy olyan méreg, amit Gyurcsány Ferenc kevert a többi ellenzéki pártnak. Természetesen a nemzeti oldal ettől még nem dőlhet hátra, hiszen ahogy Orbán Viktor a múlt hétfői esszéjében is írta, a Soros-hálózat és a nemzetközi balliberális elit mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a magyarországi szivárványkoalíció bármi áron is, de nyerjen 2022-ben, és véget vessen a nemzeti szuverenitásunknak.

A szerző a XXI. Század Intézet vezető elemzője