Hadiállapot van, béke nincs

A következő másfél évben annál is keményebb és kíméletlenebb lesz a harc, mint amit az elmúlt harminc évben tapasztalhattunk.

Budapest, 2019. november 11. Jakab Pter, a Jobbik frakcivezetje felszlal napirend eltt az Orszggyls plenris lsn 2019. november 11-n. MTI/Bruzk Nomi Fotó: Bruzák Noémi Forrás: MTI/Bruzák Noémi

Mit gondolnak, melyik a legnagyobb baloldali hazugság, amellyel nemcsak napjainkban, de hosszú évek óta áltatni igyekeznek a választókat? Az, hogy ők a szakemberek, a technokraták, akik politikai meggyőződés nélkül igyekeznének megoldani az összes problémát? Talán a jóemberkedés (sic!) mítosza, ahogy megpróbálnak mindent erkölcsi piedesztálról szemlélni, és bárki, aki ez ellen vétene, még ha csak véletlenül is, az egy fasisztoid vadállattá válik a szemükben? Esetleg – ez a legújabb dumájuk, főleg a baloldali összefogáshoz frissen csatlakozott alakulatoknak – a jobboldalnak a bűnös, meghaladott XX. századisággal való rokonítása, szemben az ő friss, zöld, felvilágosult és törzsi gondolkozástól mentes progressziójukkal?

Bár mindegyik hazugság, de egyik sem a legnagyobb.

Az ócska szemfényvesztések legócskábbika ugyanis az, ahogy mindig arra hivatkoznak, hogy a jobboldal folyamatos hadiállapot-hirdetése miatt nem tudnak megnyugodni a kedélyek, különösen a közkedélyek. Hiszen a nyugodt, megfontolt, az európai értékeket messzemenőkig elsőrendűnek és magukra nézvést kötelezőnek tekintő baloldaliak csak folyamatosan védekezni kényszerülnek, mert ez a gaz, balkáni konzervativizmus nem hagy nekik levegőt, nem nyugszik, nem vonul vissza, nem alkuszik. Ez és csakis ez a probléma, a konszolidáció hiánya. Amennyiben – mondják ők – a jobboldal megértené, hogy eljött a fegyvernyugvás ideje, akkor végre lehetne tárgyalni. Mit tárgyalni, megegyezni, egyetérteni, közös értékekben megállapodni, kétségbevonhatatlan axiómákat lefektetni, oroszlánnak bárány mellett legelni!

Igen, ez a legnagyobb hazugság. Hasonlatos ahhoz, mintha egy rablógyilkos, miután meggyilkolta a családunkat, elvette az összes vagyontárgyunkat, sóval behintette a földjeinket, bebörtönözte minden barátunkat, nyavalyogni kezdene azon, hogy mi a kerékbetörés helyett még az akasztást sem szeretnénk elfogadni, mi több, küzdünk is azért, hogy a keveset, ami megmaradt nekünk, megtartsuk.

Mert a hadiállapot – mint olyan – cseppet sem túlzó megállapítása a helyzetnek. A baloldal kezdte – jóllehet évszázadokkal ezelőtt – az értékek és a normalitás felszámolását, mi pedig lassan, óriási hátrányból kezdve, közel- és gerillaharcot alkalmazva rontunk a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt birodalmiakra. És az, ahogy ők ezt a saját narratívájukban fenyegetésnek meg agressziónak állítják be, még ebben a helyzetben is megmosolyogtató.

A hadiállapotot olyan régóta és sikeresen tartja fent a progresszió, hogy bizony még sok konzervatívot is sikerült megtéveszteniük az elmúlt évtizedekben, különösen azokat, akik sajnos életük jelentős részét valamely komcsi diktatúrában voltak kénytelenek leélni. Emlékszünk még az 1990-es évek elejére? Érdemes, mert a háború legújabb felvonása akkoriban kezdődött. Ne tévesszen meg minket a jobboldali válaszok hiánya, mert attól ez még háború volt, maximum furcsa, mint a második világháború eleje.

Ez volt az az időszak, amikor az SZDSZ – a formálódó Demokratikus Chartával, egyre kevésbé titkon összejátszva a korábbi állampárttal – napi szinten alázta meg mindazokat, akik mertek egy kicsit is nemzetiek, keresztényiek és konzervatívok lenni. Amikor az MDF, állhatott bár javarészben kifogástalan és egyébként nem rosszat akaró hölgyekből és urakból, tehetetlen volt ezzel az arcbőrt nem ismerő, csak totális harcot hirdető baloldallal szemben. Amikor számos jelképünket önként hagytuk átjátszani a vulgáris szélsőjobboldal kezei közé, az árpádsávos lobogóval kezdve, csak azért, nehogy véletlenül valami SZDSZ-es világmagyarázó ránk süsse a horthyzmus billogját.

Úgyszintén ez volt az az időszak, amikor a Charta-fiúk megpróbálták egzisztenciálisan tönkretenni azokat, akik talán mégis tenni mertek a véleménydiktatúra ellen. És bizony ebben a korban volt teljesen normális, hogy a jobboldalnak gyakorlatilag nem volt médiuma. Ha mégis akadt egy-egy – mint az Új Magyarország vagy a Pesti Hírlap –, akkor azok fogakat összeszorítva próbáltak túlélni, aztán ha nem sikerült, az elvtársak széttárták a kezüket, és azt mondták, hát ilyen ez a kapitalizmus, a piac eldönti, mire van szüksége és mire nincs, az európai döntéshozók pedig nem tiltakoztak fennhangon, hanem még egyszer megsimogatták az elvtársak feje búbját.

Ilyen időszak volt ez a sajátos békeidő, amit nagyon szerettek a túloldalon.

Békeidőben a baloldal szabadon rabolhatott, karaktergyilkolhatott, 99 százalékos dominanciára tehetett szert a sajtóban, gazdasági és társadalmi kérdésekben még akkor is egyeduralkodóként alkotott, ha egyébként névleg nem is baloldali párt volt uralmon, minden mozdíthatatlan elvet a maga javára mozgósíthatott. Borzasztó, hogy a jobboldal egy részében egyre erősebbé vált az a meggyőződés, hogy ez valójában nem is békeidő, hanem folyamatos háború, ami addig tart, ameddig végérvényesen fel nem számolnak mindent, ami zavaró a progressziónak, nem? Annyira jó dolgunk volt, hiszen nem kellett mindig ütni minket, néha az is elég volt, ha csak beintettek a pofonra, ugye? És elegünk lett ebből a paradicsomi állapotból, hát hogy lehet ez? Még vissza is ütünk?!

Ezeknek a neobolsiknak az fáj, hogy az új jobboldali mozgalmak, a populisták – nevezzük saját magunkat akárhogyan is – sikeresek lettek. És sikerünk abból is táplálkozik, hogy a korábbi, a baloldal által felállított tabukra, axió­mákra és status quókra azt mondtuk, nagyszerű, köszönjük, de ez minket nem érdekel. Nemhogy nem érdekel, de azon vagyunk, mégpedig a lehető legnagyobb örömmel, hogy felrúgjuk őket. Felismertük, hogy ez valóban háborús helyzet, ezért végre-valahára mi is elkezdtünk a hadiállapot logikája szerint gondolkodni. Ebben bizony sokan lemorzsolódtak: a korábban már említett, klasszikus értelemben vett konzervatívok, akik nem tudták elfogadni, hogy nem csak egzotikus háziállatként lehet létezni a baloldal állatkertjében. Az árulók, akik szembesültek azzal, hogy miután annyira jól beidomították őket az elvtársak, hiszen minden társadalmi kérdésben azt szajkózták, amit a baloldal, csak éppen konzervatív hacukában, az öntudatra ébredt jobboldal elszáguldott mellettük. És persze azok is, akiknek az ellenoldal be tudta adagolni, szépen és apránként, hogy itt tombol a nyugtalanság, nem ismerünk megnyugvást, se konszolidációt.

Sokan, túl sokan elhitték – hiszen a progressziónak ez volt a lehető legjobb forgatókönyv –, hogy a konzervatívok valójában leszedált, holdkóros, politikailag súlytalan képződmények, de legrosszabb esetben is olyanok, mint a nyugati, fősodratú jobboldal, amely ugyanazt mondja, mint a baloldal, legfeljebb tízéves lemaradással. Számukra ennyi maradt a fontolva haladásból. Akik felismerték, hogy ez tarthatatlan állapot, és a 2000-es évek vége óta valóban felveszik a kesztyűt, azokból lettek a baloldal szerint az árok mélyítői, akik a kibékíthetetlen ellentétre játszanak.

És akkor még egyszer: amikor a baloldal status quóit felrúgod és ellenállásba kezdesz, akkor a narratívájukban te leszel a fő békétlen, a társadalmi nyugalom szétverője. (Ugye, ilyen fogalom a jogállamiság is. Leegyszerűsítve: ott uralkodik jogállam, ahol mindenben a baloldal érdekei érvényesülnek.) No kérem, ez a cél, azt elérni, hogy minél erőteljesebben és állandóan érezzék az ellenállást, mert ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy érzik a veszélyt is. Máskülönben nem kapálóznának, hanem ugyanúgy osztogatnák a leereszkedő vállveregetései­ket, mint az 1990-es években.

Mert akitől nem tartanak, azzal mindent megtehetnek, akár kamura kedveskedhetnek is. Nincs jelentősége. A következő másfél évben annál is keményebb és kíméletlenebb lesz a harc, mint amit az elmúlt harminc évben tapasztalhattunk. Ne féljünk a hadiállapottól, már igazán nincs miért. Ott nem lehet hidakat építeni és kizárt a középen történő találkozás, ahol a másik fél elvárása feléd a totális önfeladás és lehetőleg pluszban még a rituális öngyilkosság. Mi a reakció vagyunk, amely igyekszik helyrebillenteni a természetes rendet.

A nihillel nem állapodsz meg. A nihilt betöltöd.

A szerző újságíró