Spartacus a kereszten szenved. Legyőzték. Haláltusáját vívja. Lázálmai vannak, és miközben próbál ellenállni a Teremtő hívásának, lejátszódik előtte felemelkedésének és bukásának tragikus története. A harcok, a csaták, a kedvese, a nagy diadalok és végül: a bukás. Szerelme, Flavia pedig a kereszt és a lábai alatt összeomolva siratja a harcost, a győztes hadvezért, a szeretőt, az esendő, elbukott és halálra ítélt, megkínzott embert, Spartacust.
Seregi László 1968-ban még nem sejtette, hogy egy transzfób, a mérgező maszkulinitást hirdető heteronormatív balettet hozott létre, egy olyan alkotást, amelyik bebetonozza a férfi- és női szerepeket, és amelyet egyszer, talán az elátkozott 2020-as évben csúnyán meg fog haladni a progresszió. Pedig voltak erre utaló jelek.
Emlékszem, egyszer egy frissen szerződtetett filigrán olasz táncos, miközben épp a rabszolgák bonyolult és veszélyes koreográfiáját kellett volna gyakorolnia, mindenki legnagyobb megdöbbenésére spicc-cipőben kezdett pörögni-forogni, és a női szerepek mozdulatait ismételgette.
Én már akkor is egy összeesküvés-elméletekben hívő, veszélyes fasiszta voltam, és ebbéli minőségemben akkortájt is hajlamos voltam félreértelmezni a gondolat- és szólásszabadságot, ráadásul igen gyakran megnyitottam a haladó portálokat, így hamar megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mi történne abban az esetben, ha a kardoktól és a buzogányoktól idegenkedő fiatalember bekopogtatna az igazgatóhoz, és arra kérné, hadd vegyen inkább spicc-cipőt és hadd húzzon tütüt, mert igazából hagyná inkább a koszos kardot másra, és Spartacust vinné a takarásba.
Arra jutottam, mondom, naponta több érzékenyítésre alkalmas cikket is elolvasva a szélsőliberális újságírók tollából, hogy néhány éven belül az igazgató nemleges válasza a szervezeti vezető kirúgását, meghurcolását, tönkretételét és virtuális meglincselését eredményezné, hiszen micsoda dolog az, hogy egy magát nőnek érző férfit férfiszerepek eltáncolására kényszerít valami elmaradott kelet-európai transzfób, hátrafelé nyilazó barbár?