De tényleg, ki?

Válasz a Magyarságkutató Intézet cikkére, fókuszban A pozsonyi csata című filmanimáció.

A pozsonyi csata Fotó: MKI

A Fodor Pál által társvezetett (és nem török, hanem OTKA-pénzből működő) Szigetvár-kutatócsoport tizenegy, a Mohács-kutatócsoport eddig tizenkettő kötetet adott ki, közülük négyet angol, egyet francia-magyar és egyet török nyelven (és még messze nincs vége). Zsebkönyv nincsen közöttük. Ugyancsak Fodor Pál 2018-ban 400 oldalas monográfiát publikált Berlinben az Oszmán Birodalom XVII. század eleji történetéről, amely a nemzetközi szakma egyöntetű véleménye szerint alapmű a birodalom belső folyamatainak megértéséhez. Nem véletlen, hogy Isztambulban könyveinek török nyelvű sorozatát indították el, a Szulejmán közép-európai politikájáról írott angol nyelvű kötetét pedig azonnal lefordították lengyelre, törökre, és most készül az orosz kiadása. „Társa”, Molnár Antal 2019-ben angol nyelvű kötetet adott ki Rómában a balkáni katolicizmus török kori történetéről, amelyről eddig (egyetlen év alatt) 14 nagyon elismerő recenzió látott napvilágot külföldi szaklapokban, többek között a Leuveni Katolikus Egyetem és a Pápai Gergely Egyetem folyóirataiban.

Ugyancsak 2019-ben adta ki 500 oldalas monográfiáját a magyarországi hódoltság történetéről, amelyben bizonyította, hogy a magyarországi oszmán–keresztény kondomínium egyedülálló jelenség az Oszmán Birodalom történetében. Ezekről az eredményekről számos népszerűsítő írás jelent meg, többek között a Magyar Nemzet hasábjain, és valamennyi kötet adatai egyetlen kattintással elérhetők a TTI honlapján. Nem mellékes, hogy ezeket a könyveket napi tíz-tizenkét órányi, igen megterhelő adminisztratív munka és/vagy egyetemi oktatás mellett, ráadásul állandó átszervezések közepette írtuk vagy szerkesztettük meg. És felesleges a gyanúsítgatás: a munkáinkra érkező sokszáz külföldi hivatkozást és a recenziókat természetesen mi sem lennénk képesek „összemutyizni” magunknak.

Teljesen megdöbbentő tehát az a tájékozatlanság, amely ezekről a kutatásokról és könyvekről tudomást sem vesz, ehelyett „a magyar nemzet és a nemzetközi tudomány által nem látható, önszórakoztató magtudomány-művelés-”ről értekezik, tunyasággal, szakmai gőggel és maradi, elzárkózó gondolkodással vádolja meg az írás két szerzőjét és kollégáikat.

Még ennél is elborzasztóbb az öt szerző, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és vezető kutatói által jegyzett írás színvonala. És itt nemcsak a harminc centiméter vastag könyvre gondolunk. A személyeskedő inszinuációk egyszerűen értelmezhetetlenek. A TTI-ben egyetlen kolléga sem dolgozik (vagy dolgozott az elmúlt tíz évben), akinek finnországi doktorátusa lenne. Az emlegetett turanizmus-monográfiát az eszme propagandájának csak az értelmezheti, aki nem olvasta, vagy egy sort sem értett meg belőle, de még az ezzel kapcsolatos nagyszámú interjúból és ismertetésből sem fogott fel semmit. A teljes szakmai inkompetencia bizonyítéka az egyedülállóan fontos oszmán forrásokat, köztük az adóösszeírásokat „érdektelenségbe vesző”-nek titulálni. Ez körülbelül az a szint, mintha azt mondanánk: a középkori oklevelek és krónikák, vagy egyáltalán a források a történettudomány számára lényegtelenek. A defterek kutatását egy magyar turkológus, Fekete Lajos alapította meg, ezeknek a forrásoknak az olvasásához és értelmezéséhez a paleográfiai és módszertani alapokat ő rakta le hatalmas, kétkötetes, összesen majdnem 10 centiméter vastag monográfiájában. Életműve kiemelkedő tudósi teljesítmény, igazi hungaricum, ezt a Magyarságkutató Intézet falain kívül az egész világon tudják.

A Magyarságkutató Intézet főigazgatója, a kutatóközpontok vezetői és munkatársai az intézet alapításának pillanatától magukat nem kímélve ostorozzák az „akadémiai” tudományosságot, egységesen kommunistának, nemzetellenesnek, hazaárulónak bélyegezve egy egész tudományszakot. Közismerten bőséges apanázsuk, a közmédiában való mindennapos szereplésük ellenére alulfinanszírozottságra, a lehetőségek hiányára panaszkodnak, miközben mesés fizetésekkel próbálnak kutatókat magukhoz csábítani, többek közt tőlünk is. A magyar történettudomány teljesítményét folyamatosan lefitymáló nyilatkozataikra ennek ellenére egyetlen egyszer sem reagáltunk. Horváth-Lugossy Gábor és társai válaszcikkét olvasva úgy látjuk, méltán.

Egyetlen kérdésben ugyanis kénytelenek vagyunk egyetérteni a szerzőkkel. Publicisztika helyett valóban hasznosabb és élvezetesebb a kutatás, amelynek feltételrendszeréért, társadalmi megbecsültségéért azonban egy országos kutatóintézet vezetőiként mindenképpen felelősséggel tartozunk. Ezért szükség esetén, az általuk művelt tudományszak becsületének védelmében, vállalnunk kell a nyilvános megszólalást is.

A történettudomány is tudomány, éppen úgy, mint az atomfizika vagy az onkológia. Éppen ezért a házmester-történettudomány pontosan annyira komoly és hiteles, mint a házmester-atomfizika vagy a házmester-onkológia.

Fodor Pál–Molnár Antal

A vita további részei:

Hogyan ártsunk a nemzetnek? (Mandiner 2021. január 14.)

Ki is árt valójában a nemzetnek? (Magyar Nemzet 2021. január 25.)

Nemzetet szolgáló tudomány (Magyar Nemzet 2021. január 29.)