Gyász és hullarablás

A járvány miatt sajnálatosan elvesztett szeretteinknek, honfitársainknak a gyász csöndjével adózzunk.

Forrás: Pexels

Majdnem egy éve vált mindennapjaink részévé a koronavírus-járvány. Életünkre gyakorolt hatása elementáris, megkerülhetetlen. Általa vált napi statisztikai adattá a halál fogalma. Eddig általában csak a családban vagy baráti társaságon belül éltük meg egy emberi élet elvesztésének tehetetlen, szavak nélküli csöndjét, a gyászt, és ez így volt természetes – eddig.

Napjainkra viszont hazánkban szavaink és fogalmaink balos politikai hullarablói felfedezték a járványban rejlő potenciált, azaz a politikai haszonszerzés általuk vélt kiapadhatatlan kincsestárát. Megkockáztatom, hogy nincs még egy ország kerek e világon, amelynek liberális, balos értelmisége a világjárvány következtében ránk szakadt, eddigi életünket teljesen felforgató drámai helyzetben a segítés, az együttműködés, a társadalom megnyugtatása helyett csupán a politikai hasznán mérje a járvány elborzasztó következményeit.

Így jutottunk odáig, hogy a halál csupán olyan, naponta közölt statisztikai adattá vált, amelyet pusztán lejáratásra használnak nevezett hullarablóink, a járvány kezelésében részt vállaló orvosainkkal, tudósainkkal, az operatív törzzsel és a mögötte dolgozó több ezer névtelen segítővel szemben. Hogy vált lehetségessé, hogy azok a meghatározások kezdjék el dominálni a tájékoztatást, mint például ,,a világon a legrosszabbul teljesítünk” vagy ,,nálunk halnak meg a legtöbben”, mi értelme annak, hogy ,,kétszeresére növekedett a fertőzöttek száma” vagy dobogósok vagyunk bármilyen, a járvánnyal kapcsolatos történésben ilyen és olyan kifordított elemzésekre hivatkozva?

Néha úgy érzem magam, mintha Fekete-Győr András és társai aknamunkája ellenére az eredetileg tervezett helyett mégis járványügyi olimpia zajlana hazánkban, amelyen negatív értelemben feltétlenül és mindenben a dobogó tetejére szeretne állítani bennünket, magyarokat a balos politikai és szurkolói keménymag. Szerintük az aranyérmet már megnyertük a lélegeztetőgépek számának versenyében, a nem megfelelő számú napi koronavírusteszt elvégzésében sajnos csak az ezüstéremig jutottunk Felső-Abszurdisztán kiemelkedő teljesítménye miatt, de említhetném, hogy rendkívül szoros versenyben pusztán a célfotó döntötte el, hogy a járványügyi korlátozások bevezetésében ,,csak” megosztott bronzérmet akaszthattak a nyakunkba.

Természetesen nem vitatom, hogy a társadalom tájékoztatása a járvánnyal kapcsolatosan szükséges és elengedhetetlen, a napi halálozások ismertetése is elvárható, de semmi több nem lehetne megengedett. Egy családtag, barát, egy fiatal ember elvesztése nem pusztán összesített statisztikai adat, ráadásul az a hivatkozás, hogy halálozásban vezető helyen állunk, ne adja isten, már világviszonylatban is előreugrottunk három helyet vagy hogy a mortalitási adatokról ,,kedvenc” DK-s, folyton bólogató politikusomat szó szerint idézzem: ,,Ebben a számban sem áll sajnos rosszul az ország”, elfogadhatatlan. Azért az, mert ez nem verseny! A világ országai minden tőlük telhetőt megtesznek állampolgáraik védelmében. Egyik így, másik úgy halad az úton, kinek-kinek hagyjuk meg a döntés jogát, és tételezzünk fel jó szándékot és hozzáértést a meghozott intézkedéseik mögött.

Végezetül annyit kívánok, hogy az információk özönében ne ennek a ránk kényszerített versenynek a méltatlan és embertelen statisztikai adataival keljünk és feküdjünk, hanem a járvány miatt sajnálatosan elvesztett szeretteinknek, honfitársainknak a gyász csöndjével adózzunk.

A szerző színművész