Adorján , Adrián 2024. március 5.
logo

Háló vagy hal – a helyes gondoskodásról

Fülöp Attila
2021.03.02. 09:00
Háló vagy hal – a helyes gondoskodásról

Az elmúlt napokban a közismerten baloldali kötődésű GKI Gazdaságkutató Intézet a Policy Agenda adataira alapozva olyan elemzést tett közzé, melyben azt próbálják bizonyítani, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon nőtt a szegénység. Az Eurostat (az Európai Unió statisztikai hivatala) egész Európában elfogadott, valid méréseken nyugvó adatai szerint azonban az elmúlt tíz évben 23,4 százalékról 8,7 százalékra csökkent a mélyszegénységben élők aránya Magyarországon. A GKI hangsúlyozottan „becslésen alapuló” létminimum-számításait el kell felejteni, mert hangulatkeltésen kívül másra nem alkalmas egy olyan adat publikálása, melyet a KSH évek óta azért nem számol, mert a szakemberek szerint a mutató nem tükrözi a valóságot, ezért szakmaiatlan.

Ez a rövid hír, de van egy fontosabb kontextus. A „tanulmány” szerzői – feltételezem – tökéletesen tisztában vannak vele: a történelem különböző korszakainak különböző társadalmai mindig hordoztak egy közös jegyet kortól, földrajzi helytől, jóléti szinttől függetlenül: a javakból ki nagyobb, ki szerényebb mértékben részesült. Voltak gazdagok, voltak szegények, és az államok mindenkori fontos feladata a társadalmi szolidaritás kereteinek fenntartása. Ahogy Márk evangéliuma rögzíti: „Szegények mindig lesznek köztetek, rajtuk bármikor segíthettek.”

Hol kezdődik a szociális gondoskodás? Meddig terjed az egyén és meddig a közösség felelőssége? Mit tehet a kormányzat a nehéz sorban lévőkért, mivel tudja segíteni, hogy a nehéz sors ne jelentsen végső, megváltoztathatatlan pecsétet egy életen? Tömören ez a szociálpolitika alapvető kérdése.

Egy kereszténydemokrata kormányzás nem tud másból kiindulni, mint az egyház szociális tanításából. Az pedig egyértelmű, világos és évszázadok óta stabil. A felelősségi szintekben van egy elvitathatatlan kiindulópont: a kisebbtől haladunk a nagyobb felé, belülről haladunk kifelé. Először az én, a személyes és aztán a közösségi. A kettő között pedig ott egy rendezőelv, egy híd, amely összeköti az egyént a közösséggel, a kis falut a megyével, a polgármestert a kormányzattal: ezt úgy hívjuk, szubszidiaritás. XI. Pius pápa Quadragesimo anno című enciklikájában ezt kilencven évvel ezelőtt így fejtette ki: „A társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása…”

Ezért egy polgári kormányzat közpolitikájának a fentiekre építve mindig is egy feladata van: az egyének, a polgárok részére azt a lehetőséget megadni, amiben ő maga tud magáról gondoskodni, ő maga tud saját erejéből talpra állni. Mert a szociális biztonság ott kezdődik, ahol a saját munka biztosítja a jó(l)létet, ahol a gyermekvállalás nem lesz szegénységi kockázat. Ha a szociális biztonságot nem erősítjük meg a munkahelyteremtéssel, a családok támogatásával, akkor nem marad más, csak a segély. A felelős gondoskodáspolitika ott kezdődik, hogy nem a szociális rászorultsági hálót toldozzuk-foldozzuk fő célkitűzésként, hanem az oda vezető utat szüntetjük meg.

A „produktív szociálpolitika” mindig szemben állt a cél nélkül osztogató, a kiszolgáltatottságot vagy adott esetben restséget bebetonozó szociálpolitikával. Magyarországon a produktív szociálpolitika nem előzmény nélküli, ennek múltja, tapasztalata, hagyománya van. (Gondoljunk a Magyar Normára, Esztergár Lajosra vagy éppen Magyary Zoltán szociális vármegyéjére.) A baloldal ezzel szemben mindig csak osztályharcos történelemben tud létezni, gondolkodni. Számukra nem létezik olyan, hogy egy politika minden polgárának a jólétéért küzd, a szemükben csak az létezik, hogy egy társadalmi osztály egy másik osztály kárára akarja javítani helyzetét. Nem jutottak el odáig a történelem során, hogy komoly társadalmi problémákat csak együtt sikerülhet megoldani. Csak együtt.

Az Orbán-kormány 2010-ben olyan Magyarország irányítását vette át, ahol 3,7 millió ember dolgozott, ahol 73 500 forint volt a minimálbér, ahol nem létezett családi adókedvezmény vagy családi otthonteremtési támogatás, ahol a megváltozott munkaképességű honfitársainknak csak 18 százaléka kapott állást. Ma 4,5 millió ember dolgozik, a minimálbér 167 400 Ft, a családi adókedvezmény miatt 3000 milliárd forint maradt a gyermeket nevelő családoknál és már majdnem minden második megváltozott munkaképességű honfitársunk munkából tartja el magát és családját.

Az elmúlt harminc évben a jövedelmek növeléséért, a létbiztonság, a szociális biztonság megteremtéséért az elmúlt tíz év kormányzása tette a legtöbbet, ez hozta a legnagyobb fejlődést. Ennek középpontjában eddig is a munka volt, és a továbbiakban is az marad. Mert a munka érték, ha munka van, minden van, ha munka nincs, semmi sincs. Magam számos szociális intézményben, megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató munkahelyen járok hétről hétre, elmondásuk szerint a hétvégék, a munkaszüneti napok a nehezek. Mert akkor valami hiányzik ezeknek az embereknek: az önbecsülés, a valahova tartozás élménye, az, hogy érezzék, a munkájuk a közösség számára érték.

Az út helyes, az irány jó, a tennivaló sok. A gondoskodáspolitika egyik olyan része a kormányzásnak, amelynek sikere rendkívül sok tényezőn múlik. Mert egy szociális munkás végső soron nem kevesebbet akar, mint egy adott élethelyzetben rábeszélni valakit az életének megváltoztatására. Van ennél nagyobb, bátrabb vállalás? Nem véletlen, hogy a mai kor szociális munkásának előképei azok az egyházhoz köthető szereplők, akik hivatás adta kötelességből látták el a rászorulók segítését, vezetését.

A helyesen értelmezett gondoskodáspolitika segít, de nem rombolja az önellátásra törekvést. Kiegészít, de nem helyettesít. Erényeket fejleszt, képessé tesz, de nem vár lehetetlent.

Hálót akar adni, és nem halért sorban álló, kiszolgáltatott tömegeket akar kreálni.

A szerző szociális államtitkár, Emberi Erőforrások Minisztériuma

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.